Népfőiskola

Nem hiszem, más ember másként gondolja. A ünnepet. Ha mégis másképpen mint ahogyan én gondolom, az csak stílusbeli különbség lehet. Na meg lelki!

Nem hiszem, más ember másként gondolja. A ünnepet. Ha mégis másképpen mint ahogyan én gondolom, az csak stílusbeli különbség lehet. Na meg lelki!

Kiszárad a földből minden víz. Kiszárad a test is. Csontsovány képletek ülnek tort bennünk. Élünk-e még valameddig. Él-e még az "élet" a "bio" vagy átadja helyét a következő félárva, félsivatagos nemzedéknek a szukkulens létnek.

Szomorúan olvasom a híressé lett író könyvét. A Homo sapiens-t. Végkicsengése: bennünket semmi sem tett boldoggá.

Fehér párnák, ágyneműk koszorúzta kórházi vaságy egyikén feküdt az ötöske. A 301-es szobában. Nem volt neve. Beteg volt. Kórházi kezelésre szoruló beteg. A nővérke így szólította: "na, ötöske hogy aludtunk".
Az ötöske értette a kérdést. Tudta, neki szólt, tehát illendően válaszolt. Nagyon jól aludtam kedves nővér, köszönhetően az esti gyógyszernek. Az altatónak.

Péter -nevezzük így- leteszi a mellette lévő kis asztalkára a tollat. Mellé rakja a keresztrejtvényt is. Elunta.
Kinéz az ablakon a tomboló augusztusi hőségben. Egy lélek nincs az utcán. Forr az aszfalt, gőzölgő kátrányos párafelhő lepi be az utat. Kénköves eső az ilyen. Szodoma is ettől pusztult el.

Rendezvényre szóló meghívók között turkál, beleolvas ebbe is, abba is.

Roncsolt idők egyik emlékeként él bennem a gyermekkor nehéz és egyben önfeledt számos élménye.

Vannak események, dolgok, történések a világban amelynek közvetlenül részesei nem vagyunk. Úgy értem hát, hogy nem a mi "kompetenciánk" sem annak létrejötte, lefolyása, eleje és vége.

Európában közel nyolcvan éve béke van. Béke volt. Ez különös adomány, amelynek megőrzésére úgy kellett volna vigyáznunk mint a két szemünk világára.

Bandukol az ember húzza hátizsákját (a hátizsák meg vissza az embert, akció-reakció- különösen erős igénye van ilyenkor arra, hogy számbavegye úticélját és annak körülményeit.
Nem lankad az érdeklődés (késztetés) még a kegytemplomban sem. És azóta így vagyok, így élünk együtt, egy esemény, egy régenvolt fogadalom és annak mai utóélete. Bennem.

Van-e meghatározó élményünk egy zarándokhelyről. Azt értem ez alatt, nagyobbat dobban-e a szívünk hazajőve, idő múltával amikor eszünkbe jut az a zarándokhely amelyre készültünk, elmentünk és töltekezve visszatértük.

Hol máshol mint a gyermekkorban. Itt vagyok, itt voltam vendég.
Vendég a forró, égető, a sportcipő talpán is átütő homokban. Ott, ahol a búzatáblát égszínkék szegéllyel vonja be a a szarkaláb. Ez a csalogató, szirénhangokat imitáló csábító kavalkád, tengerek mélykék vizére emlékeztető csodaszép tünemény.

Az egyik a futball. Szóra sem érdemes védeni a mundér becsületét ebben a műfajban. Mármint a fociban. Felesleges időtöltés lenne, mert végülis mindenki ért hozzá. Nem bonyolult játék. Lehet a nézőnek a mérkőzés közben szotyolát ropogtatni, beszélgetni ,megbeszélni a történetet ami éppen zajlik az orra előtt. Lehet enni, inni, bámészkodni. Focista allűröket felvenni.
Hát ezért szeretjük a focit.

Elővételezés vagy felidézés, de nem a múltból hanem a jövőből. A pszichológia tudomány azt mondja erre: anticipáció. (Ronda egy szó). De mit tegyünk?

Sok éve annak, hogy először átlépve ezt a nem szeretem keleti határt Erdélybe mentem. Erdélybe ami számomra misztikus fogalom volt. Ugyanúgy mint amikor gyermekként mesét hallgattam és az óperenciás tengeren túlra vittek gondolataim, vagy később is, romantikus regények és egzótikus környezetekről való olvasása közben született hasonló élményeim.

Átölelni, átkarolni valakit vagy valamit a szeretetnek, a ragaszkodásnak, az elfogadásnak, sőt azt mondom, hogy az imádatnak az egyik legkifejezőbb bizonyítéka.
Gondold meg, hányszor öleltél, érintettél, szorítottál magadhoz embert, embereket, vagy tárgyat, tárgyakat kifejezvén az együvé tartozást, a "soha el nem engedlek" megindító fogadalmat.

Elmondtam már egyszer a "hozzászólásomat" (mert mit mondjak, azt, hogy véleményemet vagy előadásomat esetleg élményemet) arról, hogy miként is értem meg, éltem át azt a napot amit zarándoklattal töltöttem társaimmal együtt.
Akkor ezt a címet adtam ennek az írásnak: Akácillatú rózsafűzér.

Vörösmarty Mihály szép versében mondja, számos igévé vált gondolatát. A merengőhöz című versben legalább két idézetet mindenki tud . Az egyik, hogy "ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz". A másik: "mit a szív felfoghat magában, sajátunknak csak annyit mondhatunk".

Én sajnos az alábbiakban nem leszek ennyire lírai, de nem is ez a célom.

Mi megértjük egymást.
Mi megértjük egymást?
Mi hetvenesek megértjük-e egymást!

Azt mondja Tóth Andris egy beszélgetés során, utalva mindannyiunknak nehézzé vált napokra: Valamikor, mikor még fiatalok voltunk, sokszor jártunk esküvőre.
Változott a világ. Most sokszor járunk temetésre.

Nem, nem lehet megszokni a halálhírt. Azt, hogy emberek mennek el, hagynak itt bennünket. Még maradhattak volna. És különben is, miért éppen ők. Miért nem én, miért nem más.
Mindenkire sor kerül egyszer.

A fenti cím alatt íródott elmélkedés kilencedik bekezdésében foglalt mondat, technikai hiba miatt elcsúszott, így kezdődik: "Ő a sírnál maradt....és így folytatódik helyesen "könnyezve látta Jézust ott".

A husvétra vonatkozó ünnepi készülődés, az ünnep úgynevezett szent három napja, vagyis nagypéntek, nagyszombat és husvét vasárnap szent eseményeire való emlékezés, sok energiát "kivesz" az emberből. Kiből többet, kiből kevesebbet, azt az ünnepi "szerep" dönti el.