Szeptemberi emlék

A levegő hőmérséklete ilyesmi volt mint a mai nap. 15 fok körüli.
Akkor ősz volt, szeptember. Most tél van, február.

Elmentünk a nagy domb aljáig és tanakodtunk. Fölfelé menjünk vagy a domb mellett megkerülve azt.

A helytől, ahol álltunk, tanakodtunk néhány száz méterre, vagy egy-két kilóméterre legfeljebb -ki tudja ilyenkor az idő múlását és a távolságot megbecsülni, napok óta jövünk,- egy, a mediterrán vidékre jellemző, őszi virágzású növény, a medvehagyma (Allium ursinum) végeláthatatlan tengere.

Egy pillanatra évtizedek peregnek le előttem. Balázs, a csoporttársam ebből a növényből írta a szakdolgozatát. Olyan jól sikerült, hogy doktori fokozatot adtak érte a bíráló professzorok. Nagynevű emberek voltak. Balázs mégsem ment gimnáziumba tanítani, hanem esténként ez egyik presszó öreg zongoráján ütötte a billentyűket és énekelt is hozzá. Hol lehet most Balázs -gondolkodom el rajta. Vajon mit csinál. Talán a botanika professzora már -valami ilyent hallottam róla tíz évvel ezelőtt.

A hátizsák ne legyen több mint a testsúly tíz százaléka -intenek a turista könyvek. Vagyis hét - nyolc kiló.
Jó tanács ez csak vízzel vagy víz nélkül legyen ennyi? Nem mindegy!

Órák óta jövünk. Messze van-e még a cél, a célállomás nem tudjuk, időérzékünk elfogyott.

A nap leszálló ágba kerül lassan, míg mi a szurdok völgyben egymás után liba-sorba némán, lehajtott fővel megyünk és megyünk.

Meggyőződésemmé (vagyis rögeszmémmé) vált, hogy Villányban kötünk ki. Vagy rosszabb esetben Harkányban. Sőt -villant át az agyamon- Drávaszabolcson.

Rá gondolni is rossz. Jön az este, a sötétedés és mi kerülgetjük a csalánt, ugrunk át vízmosásokat (már amennyire hátizsákkal ugrálni lehet), és a leszálló esti homályt megelőlegezi a szurdokvölgy fénytelen, nehéz illatokkal terhelt, páratelt nehéz levegője.

Aztán váratlanul, mint ahogyan a nap süt ki a borult egekben a felhők mögül, megláttuk a templom tornyát. Nem is egyet de egyenesen kettőt.
Majd nem csak véltük, de tisztán ki is rajzolódott a rózsaszínbe hajló templom fala a torony alatt.

Föld! Föld! Kiálthattuk volna a hajótöröttek reményét, a tengert ölelő partokat, mi is talán így: templom, templom!

A föld a hajótörötteknek éltető remény és vígasz.
A templom a zarándokoknak kezet nyújtó remény és szeretet.

A plébános úr elemében volt.

Látta fáradt, porlepte arcunkat a fáradságnak azt a csalhatatlan jelét, amikor már az ember örömeit is csak kis adagokban tudja kimutatni.

Saját kezével tálalta fel a vacsorát a kegyhely fiatal plébánosa. Ő főzte vagy más, az nekünk mindegy. A szolgálat a legfontosabb papi erény.

Ma is látom -tíz év távlatában- a párolgó tálat az asztal közepén, látom a remegő (mint a kocsonya) húst a tálban, a piros paprikától frissen nevető krumplit és a sertéscsülök egészen varázslatos pompázatát -mint régen láttam, gyerekkoromban a nagyapám készítette abál-szalonna hússal bevont tetejét.

A plébános úr derekára köti a konyharuhát és újabb adag ételért szalad.

Biblikus a kép előttem.

Megjelenik a távolban lehunyt szempillák alatt az a bizonyos vacsora amikor Jézus megmosta a tanítványok lábát.

Ne...ne.. mondanám Péterrel, az én lábamat meg nem mosod! Én a te szolgálatodat elfogadni nem tudom szeretett atyám mert mint minden zarándok- az élet sokszor bűnökkel terhelt útját jártuk, míg messziről ide jutottunk. Míg ide értünk, a te templomodba a magyarok, svábok, sokácok és cigányok kedves zarándokhelyére, a Máriagyüdi templomba.

Szép, gazdag, áldott szeptemberi emlék.

Most újra elém jöttél.