Az utolsó tanyás

Reggelre -ha lehet- még sűrűbb volt a köd mint az előző napokon.
Pedig reménykedtem, hogy szép idő lesz ma. Az Intézet (t.i. a meteorológiai előrejelzés) igaz, az ország északi felére ködöt mondott (felszálló köd) de én nem északon lakom. És nem is északfelé akartam indulni, hanem a homokhátságra. Nem arra a földrajzi tájra ahol visít a fészkelő vércse, hanem csak a nem túl távoli szomszédba, ahol nyárfaerdők gyantájának illata száll, száll az ég felé, mint a bibliai Ábel füstje. Ez a homokhát imája a teremtőnek, jóillatú áldozat, mézgás reggelek kisérője, az erdőt telepítő ember imája.

A táblánál majd jobbra kell fordulni, emlékszem rá, a földúton föl egészen a nagyfeszültségű vezetékig, majd egy kis dombocska, (alföldi vakondtúrás) és máris előttünk a tanya.

Húsz éve voltam itt. Húsz éve annak -de lehet, hogy még több is- amikor találkoztam István gazdával a turai vásáron.
Egyedül álldogált rozzant Skodájának rozsdás vonóhorogja mellett, az utánfutó lekapcsolva, "lábon" állt.
Az utánfutóban rövid lábakikon állva, szép gömbölyű malacok voltak. Talán nyolcan-kilencen, testvérek.

Nem megy a bolt! - léptem az akkor még ismeretlen ember mellé, -vártam az elismerést elmésnek vélt köszönésemre, de csak egy biccentést kaptam. El is szégyelltem magam egy kicsit, bűnbánat-féle gondolatom támadt, ki is vagyok én, hogy csak úgy "letámadjak" egy először látott, tisztességes parasztembert. Egy gazdálkodót, a föld művelésének mesterét, régi gazdaemberek talán utolsó sarját.
Érdekel a malacok ára- tértem a lényegre, hogy lássa, nem vagyok én holmi városi ember, csúfondáros, aki "lejön" vidékre egy kis élményért, amit Pesten nem kap meg.

Kevés-beszédű emberre találtam, így nem erőltettem én sem a dolgot a további diskurzusra.

Tagja vagyok a "mangalica szövetségnek"- törte meg a rövid csendet, hogy válaszoljon megjegyzésemre, milyen egészségesnek látszik a portéka.

Aztán megnéztem az állományt a rá következő héten, nem is máshol, mint a telepítési helyén. A gazda portáján. Az egyik Pest megyei falu mellett, de közel a járási székhelyhez is, a műúttól 2-3 kilométerre van.
Takaros porta -csettintettem egyet. Fekete puli keverék futott elém, de éreztem a hangjából, hogy csak jelzi a gazdának, idegen ember érkezett az udvarra, melyet a mellette és előtte húzódó dűlőúttól semmi sem választott el. Nincs kerítés, nincs riasztó, csak ez a korcs kis kutya,, mely ha nem is azonos korú a gazdájával az éveket számolva, de a "kutyaidőben" mérve a házőrző korát hasonló korúak voltak. Az ember közel a hatvanhoz, az állat talán a tízhez.
Szép, mondhatom idillikus táj fogadott.

Nyárfaerdő, kevés aljnövényzettel, bokor sincs a cserje szintben. Árnyék alatt kutricák, egymástól akácfából készült karókkal elválasztva (karókat galagonya vessző köti össze).

Itt vannak a vemhes jószágok, itt a süldő növendékek, azok már értékesítésre várnak, mutatta be nekem a vagyonát István gazda, arcán megelégedett öröm, szemében kigyúlt a tulajdonos, a gazda szemeiből általában áradó örömfény. Nem csodálkoztam ezen, én is örülnék egy közel száz fős kondának.

Pedig van baj is -mondja a birtok tulajdonosa. Felesége beteg, az értékesítés sem olyan mint ahogyan azt ígérték, a kisebbik lánya Pesten a nagyobbik a szülőkkel.

Új építésű ház fala mellett vadszőlő kúszik a tető felé. Fóliasátrak az udvar túlsó felén, emitt szőlő és gyümölcsös.

Ebben az időben évente látogattam István gazdát, boltot is csináltunk, megvásároltam a legszebbnek tartott mangalica hízót. Velem volt szinte minden nap az emlékeimben az egyedül családjával, de nem társ nélkül és nem a puszta magányban gubbasztó ember, hanem a kiviruló gazda, reménnyel, jövőképpel -ahogyan tudálékosan mondjuk- viszonylagos de inkább teljes jólétben.

Kissé szorongva értem most a tanya közelébe, talán húsz esztendei "hallgatás" után. Hogyan találom István gazdát? Örömben, bánatban, egészségben, öregen már, reményvesztett sorvadás elején. Vagy már mindennek a végén. Sőt a vége után?

A nap áttörte a ködöt, a fák száraz ágai között még a reggeli harmat csillogott. Fehér deret cipeltek a füvek, a hajnali ember lábnyomait sokáig lehetett követni.
Az út mellett kerítés, kerítésen belül lovak patája csattog, kutyák csaholnak -idegen jár a birtok mellett. Újgazdagék tanulják a vidéki életet. Tűnő romantika!

Aztán még egy falat csend, csak az autó kerekei surrognak a finom homokon. Erősödő szorongás bennem.
Szinte váratlan gyorsasággal -röpül az idő néha- célhoz értem. A régen látott tanyához. A sokszor elképzelt de sohasem hiteles találkozás valóságához. Barna kutya, csak úgy a hold felé, égnek tartott fejjel ugat, lopja felém a távolságot, de egy ponton megáll. Nem mozdul.

A húsz éve -de inkább még távolabb az időben- épített új házat nézegetem. Megnőttek a köré ültetett fák. Egy takaros -nem is kicsi építésű- rönkház mellette, még érzem a festék illatát.
Fóliasátrak változatlanul, udvari kút, a házat körülölelő virágok kórója, díszbokrok, a kordonos szőlőhuzalok között kis napelem-park.

Nagy baj nem lehet, nyugszom meg, de a részleteket még nem tudom, így nyugodt sem vagyok.

Hosszúnak tűnő várakozás csendjét ajtónak nyitó, majd bezáró hangja szakítja meg.
A nyárfák némák, szellő sem legyezgeti a vaddohány csörgő leveleit, az eb is farkát behúzva a házába sompolyog.

Fura hangok. Kattogás-féle zörejek, a japántyúkok csibéi anyjuk szárnyai alá menekülnek. (A szuterinben keltek ki, ott is éjszakáznak).
A ház sarka mellett megjelenik egy fémből készült láb. Járókeret. A keretet István gazda erősen markolja!

Megáll míg szúrósan szemeit rám szegezi, majd széles mosoly jelenik meg arcán és felém biceg. Bemutatkozik imígyen:

A nyomorultakból "Zsambalzsam".

Vicces kedvében van István gazda, szorítom meg a járókeretet markoló kezét.
Isten hozta- válaszol. Régen járt már nálunk. Látja folytatja egyszuszra én vagyok az utolsó tanyás.

Aztán körbevezet birtokán. Megállunk a kövérre hízott mangalicák mellett. Az jó lesz, mutatok az egyik legtermetesebb ártányra.

Majd jönnek a lányaim, a városba mentek, velük majd megállapodik mindenben.

Isten-Isten -nyújtom felé az 50-es szilvóriumot. Majd közösen megkóstoljuk -mondom neki.
Nem lesz akkor már ebből egy csepp sem, húzza össze szemöldkét, árad szét a szájban a gyümölcs aromája és inspirálóan védő ereje. A traktor felé indul nem is két de hat lábon.

A tanyás emberben az időnek csak két pontja létezik. A kezdet és a vég. A többi egyterjedelmű, ugyanaz de mégis más. A tanyás ember szellemi létének frissességében a föld és az ég között mozog. Transzcendes világban, néha földi pokol nehézségben, és égi áldott gyönyörben. Minden ugyanaz és mégis más. Az élet megunhatatlan a tanyán. Itt nincs kiégés, nincs opportutnista urbánus gőg. Itt alázat van és egyenes gerinc. A szónak nem csak súlya van, de hitele is. A tanyás ember imádsága a tanyasi lét maga, áldott kegyelemben és embert próbáló vitézségben.

A járókeretet félre tolva a négykerék meghajtású sárga monstrumra ül, pótkocsit vontatva elindul az erdő felé.

Kezét magasra emeli -ez nála a
búcsúzkodás "érzékeny jele", erős naftalin szag árad, füstölve a fák között eltűnik a traktor.

Isten éltesse István gazdát, az utolsó igazi tanyást, nagy műveltségű és kultúrált magyar ember abból a fajtából, akik felépítették ezt az országot a háborús romokon. A minden-kori romokon.