Példabeszéd és tanulság a mai helyzetre is alkalmazva.

Egy nem szokványos gondolattal jelentkezem. Úgy nem szokványos, hogy a Dányi Krónikán ilyen jellegű írás még nem jelent meg. Hasonló viszont igen.

Ha ki tudnánk zárni magunkból, vagy inkább körülöttünk a világ eseményeiről szóló néha talán igaz, néha meg egyoldalú szemlélettel bíró híreket és többet foglalkoznánk a felszabadult időben a saját gondolatainkkal, el tudnánk távozni a saját magunk építette fogságból, durván szólva a túlsúlyban lévő médiumok karmaiból, akkor közelebb kerülnénk az embert inkább meghatározó eszmékhez, eszmerendszerekhez talán azt is mondhatnám, hogy az igazsághoz. De a bölcsességhez mindenképpen.

A dányiak is -miként mások- sok dologgal foglalják le magukat.

Okkal, ok nélkül, fontossági sorrendet nem állítva maguk elé.

Pedig az emberi életnek, miként a természet fő vonulatát megmutató változásoknak így pl az évszakoknak is nem csak meghatározott rendje van, hanem meghatározott tartalommal is bírnak. Tavasszal a virágzással, ősszel a termés betakarításával és így tovább.

Ma, márciu 3-án, vasárnap vannak akik templomba mennek misére. Vannak olyanok is, akik még délután is elmennek a katekezisre, a közösen végzendő imádkozásra, bizonyítván szinódiális jellegét a keresztény életnek, vagyis az "együtt haladásnak".

Akik tegnapra gondolnak, vagyis szombatra akkor ott is megtalálnak olyan dányi embereket akik például a napi Igét elolvasták. Vagy okos telefonra kérve azt, vagy az Adoremus könyvből esetleg a fővárosban járva a Szikla templom bizarr formákat mutató falai között.

Erről szeretnék írni egy gondolatot. Mert valóban a máról is szólok ezzel.

A tegnapra rendelt Ige evangéliumi szakasza Lukács könyvéből való (Lk 15 -1,3 - 11-32)

A tékozló fiú esetét mondja el benne az evangelista, vagyis Jézus egyik példabeszédét.

Nincs keresztény ember -de talán még vallásnélküli sem, aki ne ismerné ezt a bibliai történetet.

Két testvér és az atyjuk a főszereplő.

A két testvér egyébként sokszor előfordul a Bibliában. Gondoljunk csak Káin és Ábel esetére, vagy Izmael és Izsák életére (Ábrahám fiai) Ézsau és Jákob elsőszülöttségi jogáról esett eseményre (Izsák gyermekei), de ide vehetjük még talán Józsefet is aki szemben állt testvéreivel, Jákob másik 11 fiával.

Nézzük a tékozló fiú esetét.

A fiatalabb testvér kikéri örökségét (ami egyébként csak az atya halála után járt volna neki) és világgá megy.
Az apa elengedi, a fiú messzire kerül szülőföldjétől.

Miért, milyen szándékkal indult el a fiatalabb testvér?

Szabad akar lenni. Kötöttség nélkül élni. Gondtalan életet folytatni. Autonóm -mint ma mondjuk- független, szabályok nélkül és felelősség nélkül.
Szórja a pénzt, költi mindenre amit megkíván.
Eltékozolja vagyonát, a lényeget. A görög filozófiában a lényeg saját maga az ember, vagyis önnön maga. Ezt szója el. Önnön magát. Személyiségét annak méltóságát. A biztonságát vagyis a jövőjét.
Senkivé vélik a saját maga szemében is.

Nagyon mélyre jut a felemelkedés helyett!

Már személyiségét is feladva akár disznóvá is lesz, hogy azok vályújából csillapíthassa gyötrő éhségét.
(A disznó a zsidók tisztátalan állata, ez méginkább kifejezi a tékozló fiú talajvesztettségét, kiüresedését, nihilizmusát.)
Rabszolga lenne már, mindenki cselédje, az utolsó senki.

Mi vezeti ezt az embert az életének végső elsüllyedéséhez?

A hamis autonómia törekvés, a meggondolatlan és tudatlanságból megszült szabadságvágy.
A szülői ház elhagyása, az idegen választása, az ábrándok követése a tűnékeny világ hajszolása.

Aztán fordulat áll be az életébe.

Eldönti, haza megy atyjához, bevallja, hogy vétkezett ellene, a szülői ház ellen a szülőföld ellen és Isten ellen.

Ez egy filozófiai gondolatra indít bennünket megfogalmazni: távol lenni az otthontól önmagától is, önnön énjétő is, egzisztenciájától is eltávozhat az ember.

A hazafelé való út valójában a megtérés szimbóluma. A belső megtisztulásé, a hamis ábrándok feladásáé, az igazi értékek visszaszerzéséé.

Az atya -miként az evangélium fogalmaz- "távolról látja" a fiút.
Mit jelent a szülő azon képessége, a szülői szív, a szülői látásmód, hogy távolról látja fiát. Már akkor is amikor még senki más nem láthatja. Ez nem beleképzelés, nem intuíció, ez valóságos kép a gyermekről amit a szülő a szívével akkor is lát amikor még ezt senki más nem látja.

Ez a fiú életének egy új iránya. A hazafelé tartó út. Valójában megtérés ez egy belső megtisztulás, a bűnös életek és vágyak eltűntetése, újjászületés, új emberré válás, történelmi ontológia, kifejlődés mint az anyaméhben de már új magzatként, újszülöttként.

Az elveszett fiú a történelmi ember képe. Mi mindannyiunk ősképe. A tévedések, kihült vágyak, ábrándok levetése és a valódi életút újrafogalmazása.

De nem egyedül, hanem az atya segítségével.

Előhozatja hazatérő fiának "az első ruhát".
Mi ez az első ruha? A kegyelem, a megbocsátás szőtte díszruha.
(Gondoljunk arra, hogy a keresztelő pap a megkereszteltnek egy kis fehér ruhácskát ad. Ez jelképezi az "első ruhát" a kegyelem ruháját, a befogadás és őrzés ígéretét. Vigyázzunk rá, hogy a megkeresztelt is majd őrizhesse fiának, lányának az Istentől kapott örökséget).

A fiát visszafogadó atya nem más mint az Isten, az Örök Atya ősmintája, archetípusa.

Szent Ágoston azt mondja, hogy az atya kitárt keze ami elsőként fogadja be tékozló fiát nem más mint a Mennyei Atyának a keze ami a Fiúban, Jézusban megjelenő kép. Ez a krisztológiai magyarázata a tékozló fiú esetének. Ez annak is magyarázata amit Jézus a bűnösökkel szemben tanúsít.

Ez a kéz a keresztfán is széttárva fogadja a bűnös embert, mert valójában a tékozló fiú megbocsátó atyja a mennyei Atyát is jelképezi, de eljut a kereszfáig, ahol Jézus az emberért, mindenkiért, az eltékozolt de visszajött bárányokért is feláldoztatott.

A példabeszéd két testvérről szól és apjukról, ahol a főszereplő az apa, a Mennyei Atya valójában és ténylegesen Jézus Krisztus.

A nagybőjti időben ideál-képünk és tetteink legfőbb mozgatója.