Rendszerváltás Erdélyben

Még jól emlékszünk arra a karácsony előtti napokra, amikor elfogták a román diktátort és feleségét.
Emlékszünk a marosvásárhelyi eseményekre is ahol a rossz szándékú emberek rátámadtak a magyarokra, kiverték Sütő András, magyar származású író egyik szemét.

Emlékszünk a magyar rendszerváltás körüli időkre is, emlékszünk és emlékeinkben őrizzük, de a mindennapokban nem találjuk azt a reményteljes és boldog emlékeket amit akkor éreztünk.
Mert -valljuk be őszintén- elrontottunk valamit.
Gazdagabb az ország de nem több a boldog ember.
A boldogsághoz a be nem váltott ígéretek nem járulnak hozzá.

Ennyit bevezetőül.

Gyergyócsomafalva is átéli a magyarságának, székelységének, a szülőföldnek minden akkori és azóta eltelt üzenetét.
Átéli, hordozza, és ki így, ki úgy meg is fogalmazza magának, vagy másnak, vannak akik irodalmi értékeket hordozóan a szépírás nyelvével teszik ezt.

Ilyen embert mutatok be az alábbiakban, a saját írásával, az emlékeinek felidézésével és anélkül, hogy politikai hitvallást fogalmazna meg, finoman benne van a rendszerváltásnak a története.

Ezt az embert Vargyas Rozáliának hívják. Csomafalván tanított, magyar nyelv és irodalom szakos tanár. Ma már nyugdíjas.

Rózát azóta ismerem amikor befelé haladva elhagytam a falunév tábláját. Vagyis szinte az első perctől kezdve.

Több írását olvastam és anélkül, hogy sugalljam, az alább közölt novellához hasonlóan nagyon jónak tartottam.

Ezért adom közre, na meg a barátság kedvéért is, mert minden találkozásban ez az egyik legfontosabb ismérv.

Vargyas Rozália:

Örökös átmenetben

Itt, ezen a helyen, úgy megállt az idő, mintha önmaga kövülete lenne. Pedig megtörtént a nagy fordulat, amire annyit vártunk titokban.

Igaz, nem mindenki vette észre, például a mi volt román kolléganőnk, akit egy olténiai faluból helyeztek hozzánk Székelyföldre, hogy megtanítsa a mi gyermekeinket anyanyelvi szinten románul. Csakhogy a mi nyelvünk nehezen áll rá egy pót-anyanyelvre. Velünk a tantestületben jól megvolt a kollegína, de a diákokkal sehogy sem boldogult. Nem tudta megértetni magát velük, nem tudta lekötni a figyelmüket, nem volt sikerélménye, szeretett volna hazamenni. El akarta intézni, de hiába, nem sikerült.

1989 decemberében, a téli szünidőben, éppen otthon volt, amikor a temesvári és a bukaresti események zajlottak. Januárban, iskolakezdésre visszajött hozzánk. Meglepődtünk, hogy nem használta ki a lehetőséget az áthelyeztetésre. Ő még jobban meglepődött, látva csodálkozásunkat.

- Miért, mi történt? -kérdezte.

- Nem hallottad, hogy kitört a forradalom? -álmélkodtunk.

- Nem -felelte. A mi falunkban nincs televízió, nekünk az újság se jár. Hallottam, hogy Craiován volt valami lövöldözés, de nem tudtam, hogy miért.

Mi persze, értesültünk hangfoszlányokból, izgatott suttogásból, abból, hogy a Néptanácsnál ellenőrzésben volt elvtársaknak sürgős oka támadt a távozásra. Az első bizonyosságra utaló mondat az igazgatónk szájából hangzott el:

- Emberek lettünk újra István -tört fel belőle szinte állati erővel, amint átölelt a vele szembenjövő karbantartót.

A rádió bemondta, hogy a vezér házaspár elmenekült, majd puskaropogás hallatszott. Olyan leírhatatlan érzés kerített hatalmába, felforrt körülöttünk a levegő. Szinte vezényszóra rohantunk ki az udvarra, a könyvtárból kihordtuk a piros borítós könyveket, brosúrákat, nagy máglyát raktunk belőlük és meggyújtottuk. Kéjsóváran vártuk, hogy felrepüljön az utolsó pernye is. A folyosó falán meghúzódó Sütő idézet elől elhúztuk a nagy filodendront. "A szó, az ige, ha bölcsőringató, ha álomból elmét ébresztő...."

A televízió adását beszűntették, és amikor újra indították, már ott parádéztak előttünk a "megmentőink". Valósággal a tv elé költöztünk.
Karácsonykor a Mennyből az angyalt magyarul közvetítették és Újév napján három nyelven köszöntöttek: románul, magyarul és németül. Nem hittünk a fülünknek.

Nevet adtunk az iskolánknak, ami egybe esett az első szabad március 15-ével. Ez, a 260 évre visszatekintő iskola, mely a neves emberek sorát indította el az életben, e nagyok egyikének, Köllő Miklósnak a nevét vette fel, hogy az elkövetkezendő nemzedékek számára példaképül szolgáljon igaz emberségével. "Igazi magyar temperamentum volt, nem csoda, hiszen minden szál a hazai röghöz kötötte....Maga erejéből vágott ösvényt élete pályájának a székely hegyek közül a művészet magasságáig. Művészete első táplálékát abból a mély forrásból merítette, mely a székelységből buzog, s melyből tanulságot tesz minden székely ház kapuja és épülete" (régi feljegyzés). Nem régi tanítványunk, Köllő Gábor pap mondott áldást hajdani iskolájára: "Úgy dolgozzatok, hogy munkátok imádsággá váljék". Ezután a templom térre vonultunk, ahová majdnem az egész falu kisereglett. A Talpra magyar elhangzásakor mindenki könnyezett.

Külföldi adásokat is sugároztak, megnyílt előttünk a világ. Testvérkapcsolatokat létesítettünk magyarországi iskolákkal, táborokba, gyermekszínjátszó találkozókra jártunk. Gyorsan zajlottak az események, majd hirtelen megtorpant minden, a nagy eufória alábbhagyott. nemsokára jött is a fekete leves: a fekete március. A bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy mi itt hiába keressük az igazunkat. Az akkori helyzetünket az az évi szavalóversenyünk hűen tükrözte. Kezdetben a téma magától kínálkozott: tavasz, szabadság, megújulás. Aztán a nagy lelkesedés hangja fokozatosan elbizonytalanodott, feltételes módban váltott mottóban:
"Hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk,
s önnön szégyenünkre" (Kányádi Sándor)

Lassanként cserélődtek a versek, s a szabadság égzengése II Rákóczi Ferenc imájává halkult, s akarva akaratlanul felpanaszoltuk, hogy minket itt "faj szerint és vér szerint" ítélnek meg, felpanaszoltuk a "négernek lenni" fájdalmát (Kányádi Sándor: Dél keresztje alatt), s a bújdosók bánatát (Tompa Mihály: A madár fiaihoz). "A bujdosni nem tudó szegény legény panaszát" (Kányádi Sándor), s a még oly ígéretesnek kínálkozó tavaszi természet hangja is "Májusi kétségbeesés"-re komorult. De a helytállás kemény parancsa is felhangzott a két székely legény példájában: "Mert Imre szorítja, s Áron pedig... Áron nem hagyja magát)" (Tompa László: Lófürösztés).

Következett a tulajdon visszaszolgáltatás, kinek egészben, kinek részben, ami még a mai napig sem fejeződött be. A föld népét ért nagy-nagy igazságszolgáltatás jóvátételét vártuk tőle, de ebben is csalódnunk kellett. Voltak, akiknek több és jobb jutott, s a maradékon elkezdődött a testvérek, szomszédok, marakodása, pereskedése. A f9ölddel együtt nem kapták vissza az eltulajdonított állatokat, szerszámokat, így a földművelés lehetetlenné vált. Következett a bérbe adás, majd a földek potom áron való felvásárlása a tehetősebbek által. A faluból elszármazottak igényt tartottak vagyonrészükre. Róza néni sógornője Vásárhelyről kérte, hogy a jussát küldjék el neki pénzben.

- No, abból nem veszen köntöst Irma -így Róza néni.

- Megírom neki, hogy kimérem a részit a föld végin, jöjjön haza, s kapájja meg a fehér keccsükkel -tódította Miklós bácsi.

Az erdőket is visszaadták részben vagy egészben, nagyrészt letarolva.

A mai Ábelek is, akik nem akarnak, nem bírnak a kemény földdel bírkózni, ki-kirepülnek a nagyvilágba, most már szabadon, önkéntes szolgának a jobb élet reményében. Mennek a legények, a házasemberek, dolgoznak inuk szakadtáig, de annál nyakasabbak, minthogy bevallanák: szívük szakad meg itthon hagyott gyermekeik, mátkáik után.

- Hallottaje Erzsi, hogy Elekesni való Józsi hazajött s a kicsi fija nem üsmerte meg? Három évig vót oda

- Az én édesapám a képen van -aszt monta a gyermek.

Itt állunk örökös átmenetben, mint akinek elveszett a filmje a végső leszámolás előtt.