Népfőiskola

Talán nem is volt soha olyan dányi búcsú amikor nem esett eső. Semennyi. Több-kevesebb mindig hullott az "égből" és ez nemcsak felüdítette a levegőt de be is aranyozta az ember hangulatát. Most aztán végképpen így volt vasárnap is, amikor ismét tombol a kánikula és egyre szomjasabb a föld.

Egy sereg gyerek taposta az utca porát. Lányok fiúk vegyesen. Nem céltalanul, hanem belső vágytól űzötten, egészen addig amíg a lábuk bírta. Vagy talán még ezt követően is. Végkimerülésig, az utolsó szusszanásig. Nem lehetett ezt a nagy odaadást kéréssel elérni. Nem lehetett parancsszóra sem. Ez egy nagy vágy volt, a szív húrjának pattanásig való felajzása.

Egyik alkalommal Csíksomlyóról hazafelé jövet, a kisgazdaságok fontosságáról beszéltem, vissza nem élve a helyzetemmel, hogy a mikrofon az út során szinte végig a kezemben volt, hanem inkább azzal a céllal, hogy érzékeltessem a kedves zarándoktársakkal, új idők kapujában vagyunk.

Szakirodalom is szól róla, hogy a cigánygyermekek "beiskolázása" több szempontból eredően nehéz lehet.

A cigányok kifejezés gyűjtőfogalom. Nem egységes kultúráját, nyelvét tekintve még ezen belül sem és méginkább nem integráns a többségi (magyar, vagyis nem cigány) közösségbe.

M
Jól megkülönböztethető egymástól a cigány csoporton belül a beás, a lovári, a drizáró, a szintu, és még számos más kisebb csoport.

Régen él bennem a vágy, hogy szóljak a dányi cigányokról.
Tudom, még itt is számíthatok arra a bizonyos vékony jégre, amire ha rátéved az ember, könnyen a jéghideg vízben találja magát. Kijön belőle vagy nem, a szerencse dolga.

Ez a Nap már úgy süt, hogy éget.
Más ez a Nap mint régen volt. Más! Nem szelíd, hogy szerelmesen símogasson, fényével világítson. Ránkszabadult lángoló napkitörések, izgalmas atomfúziók többezer celziuszos melege féktelenül omlik ránk. Ha egy rendszerben nincsenek fékek, mondjuk egy autóban, akkor kormányozhatatlanná válik. Öntörvényű lesz és kiszolgáltatottá teszi utasát.

Ki ne mondaná megrendülten, mély átérzéssel és nagy bizalommal a Hiszekegy ima utolsó sorát: "várom a holtak feltámadását és az örök életet" vagy ahogyan mi mondjuk itt Dányban,a mi templomunkban az egyetemes Hiszekegyben: "hiszem a test feltámadását és az örök életet".

Olyan "harmadfűcsikó" éveimben jártam, amikor hallottam a lagziban az idős násznagyoktól ezt a nótát.

Harmadfű csikónak mondták a gazdák azt a fiatal csikót, amely már megérte a harmadik kaszálást is, de még hámba nem volt fogható.

A világ egyik legegyszerűbb sportjátéka a futballozás.

Van néhány darázsfészek ebben az országban. Felsorolni is sok lenne melyek ezek, nem is vállalkozom rá. Sok lenne, nagyon sok. Ebben biztos vagyok.

Nyissuk ki a történelem épületének ablakát. Nyissuk ki, és tekintsünk rá a régi, félszázada volt világra.
Ne azért nyissunk ablakot, hogy kidobjuk régi énünket, világunkat, hanem azért, hogy engedjük be a történelem világformáló levegőjét. Engedjük tovább élni, éretten létezni a múltat.

Elhallgatták előlünk Erdélyt. Előlünk, akik a második világháború után jártuk iskoláinkat. Ki többet ebből is, ki kevesebbet.

Gyergyószentmiklósi szállásunkon korán keltünk, indulás az autóbuszra, hogy elkerüljük a nagy országúti forgalmat, mely ilyenkor, Pünkösd szombatján különösen jelentkezik az oszlopokban haladó emberek sokasága miatt.

A határt átlépve - ahol némi izgalom mindig van, hordozva még bennünk régi emlékek maradványait - rátérünk az E 60-as útra, mely sokáig velünk marad. Jó minőségű út, az olaszok építették a rendszerváltás után. Haladni gyorsan mégsem lehet, mert a sűrűn egymás után fekvő települések ezt nem teszik lehetővé.

Induljunk el Csíksomlyóra ezennel, lélekben, elménkben és szívünkben felidézett érzéseink, élményeink segítségével, hogy mindazt a szellemi és lelki ajándékot, melyet kaptunk, szinte újra megelevenedve megújítva megerősítsük és a mai időkre is aktuálissá tegyük. Az utolsó utunk 2019-ben volt.

Az első rész vége Borsos Gézával fejeződik be, mint olyan emberrel, akihez elvezetett bennünket Béres Tiszteletes Úr.

Egyszerű a képlet. Ha nem jött volna létre ez a találkozás, akkor nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy nem Gyergyócsomafalva a mi testvértelepülésünk Erdélyben, hanem valamelyik más város, falu.

Kevés a levegő.
Nincs mese, ki kell mondani, elveszik tőlünk a levegőt. Fulladozunk.
Rátelepedik tüdőnkre, mellünkre a fojtó nehézségű levegőtlen, oxigénhiányos 21-ik század, immár lassan negyedévszázadnyi füstös-ködös szmogja. Hol ennek, hol annak képében mutatkozva, árva harcot vív bennünk a lét sápadt ereje, megrabolt testünk ziháló levegőtlenségével.

Ki lát bele a gyűrött levelű bimbók belsejébe?
Ki hallja meg a zenének áhitatos csendjét?
Ki állítja meg a szelek duruzsoló némaságát?
Ki a fény láthatatlan hordozója?
Ki a némaságunk beszélő titka?
Ki a bánatunk temetője?
Az öröm játszadozó jókedve?
Súlyos terheket cipelő létünk néma viselője?
Lángoszlopunk, fényünk, tengeri hullámokon ringatózó álom-valósága?

Vajon miért határozza el magát egy-egy ember (emberpár), hogy tanyát vesz, hogy megtanul gazdálkodni, vagy egyszerűen a természethez közel kerülve, maga mögött hagy csapot-papot, a nagyváros fullasztó döglött levegőjét, civilizációs betegségeket okozó (közte a depresszió is) környezetét és e helyett a magányba menekül.