Prolongált világvége

A főidény még nem kezdődött meg, egyébként is tél-végi az időjárás. Kevesen vannak az utcán, azok is vagy sietve eltűnnek a kisváros fürdőjének bejáratán vagy vásárolni mennek,. Újságot, süteményt, ezt-azt. Kirakodók sincsenek még, színes útcakép, ha nem számítjuk annak a fürdő bejáratánál kosarakat és egyéb fonott használati eszközöket kirakni szándékozó cigányasszonyt. Néhány éve kitiltották innét, de most újra megjelent, bővítve a kínálatát ezen a tájon általános eszközként használt karikás ostorral.
Egyébként is hatalmas a felfordulás a fürdőhely Fő utcájának számító Mátyás király úton. Légkalapácsok verik szét az erős betont, sűrűn járó nagy monstrum autók hordják a térkövet. Nem tudom ez miért jó és kinek jó? Nekem nem.Nem csak a közlekedés nehézsége miatt inkább azért, mert egy megszokottan szép környezetet dúlnak ismét fel, beleszámítva az egyetlen természetes élőhelyet, a fördővel szembeni kis ligetet.

Nagyhegyes felől sétálva közelítem meg a várost. Eddig rendes napi gyalogló adagomat teljesítve, most már a "levezetés" folyik. És a csodálkozás. A rácsodálkozás erre a szép -mit szép, gyönyörű- tájra. Síkság míg a szem ellát. Nekiiramodik az aszfaltcsík is a Hortobágyra tartó főútnak és kistestvére, a kerékpár út, melyet most igénybe veszek, követi az idősebb testvért.
Hatalmas, a természetben szokatlan gyertyák gyúltak körülöttem. Ég a gáz! A felesleges, a túlnyomást levezető fáklya. Köszönti a tavasz leheletét és úgy látom, halványpiros színével nekem is átkacsint egyet, kettőt. És lobog tovább vígan, várja a következő vendéget. Azt a vendéget akinek nem térkép e táj. Nekem sem az. Belőle növök én, Galga és Tápió közé szorult dimbes-dombos föld gyermeke. Enyém ez a táj is. Nem csak Balmazújvárosig hanem Tiszafüredig is és még ezen is túl. Az országunk határáig. Nem eddig. A Kárpátokig.!

Egy-egy futó (ő még bírja) elhagy vagy szembe jön velem. Biccentek, mormogok is egyet. Ég veled ifjúság!
Forgószél kerekedik. Felkapja a föld barna nyugalmát. Körbe táncol engem. Húzom a kapucnit a fejemre és restellkedem is. Micsoda legény az, aki rója lépéseivel e szent haza legkülönfélébb tájait, Északról Délre és haránt irányba is. Ha kell napokon át. És egy kis széltől így megijed. Pedig csak egy-két könnycsepp és vége minden rossznak. Siratni kell. Ezt a szép tájat is. Az Isten büntetésünkre talán, bezárta az ég csatornáit. Porba vetik a kukoricát. Nem, nem az Isten akarja ezt. Nem Ő. Miért is tenné? Akkor valaki más. Nem talán éppen mi?

Istállószagot érzek. Jobbra tőlem a gulya. Olyan kisebb féle. Kosztromai fajta. Vörös szőrű nyugodt állat. Jól termel. Megállok, nincs egyáltalán ellenemre ez az illat. Nem zavar. Nem fintorgok. Inkább -bocsánatot kérek a fintorgóktól- nagyon is szeretem. Istállószag. Gyermekkorom boldog ideje. Előttem a Tekerület (ki ismeri ezt ma rajtam kívül- öt lábasjószágot hajtok ki az udvarból. Nagyapám már várt a kapuban, hogy érkezzek minél előbb az iskolából. A Koska sarkon megpillantott. Már nyitott is a nagykaput. Kezembe a barna stanicli. Zsíros kenyér. Egymásra borítva két szelet. Mangalica zsírral!

Isten kertjében járok. Kiáltanék valakinek, de nem látok senkit a majorban. A drótkerítés alatt, éppen a szegletnél két szem figyel rám. Éreztem, néz valaki. Valami. Tüzes volt a pillantása. Élénk és riadt. Tőlem függ az élete a kerítés alá szorult kis ragadozónak. Vörös bundáját megtépázta a drót huzal. Teszek feléje két bizonytalan lépést. Meg sem mozdul. Csak esedezik riadt tekintetével az életéért.

A kerékpárút itt-ott már felfeslik a taracktól. Ez is élni akar -mondom magamban.

Ott ahol az utat felfalja a város, már a belterület következik. Villanypóznák sora. Máskor rá sem nézek. Most figyelmes vagyok. Ember-porték. Képek az elektromosság alatt. Életidegennek érzem a helyzetet. Mintha rám kapaszkodna sok kósza hír ezernyi hínárkeze úgy érzem. Belémkarol. Először csak tapintatosan, magát beédesgetve, beajánlva. Aztán teherként a hátamra ül, majd a mellemre. Nehezen kapok levegőt. Szorít, présel az élet. Nem akarom hallani, de erőszakos mint egy útonálló. Mint Benedek a cigány. Adjon pár forintot és már itt sem vagyok! Különben is nevem napja van. (Köszönöm Tanár Úr).
Még sohasem láttam mosolyogni ezt az embert. Most a képen mintha mosolyogna. Behízelkedik tudom. Szóba áll velem, máskor nem tenné. Talán ha megelevenedne, még a sarki kocsmába is behívna. (Köszönöm, alkoholt nem iszom.Fogadalmam van). Sértődötten visszamászik faoszlop-helyére de a fogait nem takarja el.

Aztán arccal a földnek. Hogy a korábbi portré újabb példánya-e vagy egy másik politikus-jelölt, nem tudom.
Rímek üteme dobol bennem. Nem emlékszem már a teljes versre. Nehéz vers. Nehéz fegyverek szólalnak meg benne. Nehéz utak hordoznak nehéz kereszteket. Talán 1956-ot. Nagy Gáspár verse. Fiatalon elhunyt költő magával vitte piros-fehér-zöld színekbe burkolt életének a mai keserveit is.
Összecsengenek a verssorok. Minden sor vége "ni" toldalék. Nagybetűvel van írva. Ezért NI.
Így siratta el a költő a magyar forradalmakat és mártírokat. Akkor is ha nem mártírnak indultak.
Nagy Imre ötvenhatunk "balhés" embere. Begyűjtési miniszterként százak és ezrek könnyei sózták meg a ragacsosra sikeredett fekete kenyeret. Megbocsátást nyert az utolsó pillanatban a magyar néptől: ego te absolvo. (téged feloldozlak)
És ki fekszik az árokban arccal az anyaföld felé. Újabb Nagy Imre ő, vagy csak a hasonlatok tarka játéka az árokba dobott, magát hirdető és ajánló arckép tábla?
Nem látom. Nem is akarom látni ki ő.
Nem akarok látni mai hóhérokat. Képletes akasztófa képletes hőseit sem!

Aztán a város fürdői nyugalma békévé oldja az emlékezetemet.
Gönczy Pál mellett, a kollégium udvarán, a magyar irodalom jelesének szobra. Szép Ernő. Magyar, sváb, tót, zsidó, ruszin, orosz, ukrán vér mellettünk és bennünk.

Bocskay hetyke szobra mellett elmegyek. Levett kalappal.

Így érem el a róla, Bocskayról elnevezett utcát.

Néhány ház és következik a templom. Ide igyekeztem.
Megpihenni. Elgondolkodni. Mi lett vajon a kerítés foglyaként kérdőn és kérőn rám tekintő kis ragadozó sorsa. (Sorsom lapul-e benne?)
Fölveszi, leporolja majd a helyére teszi az árokból felvett képet valaki. Ha én már erre bátortalan voltam.

Bocsáss meg nekem Istenem!

Szent László a templomban. Szent László az oltárkép. Ki ne tudná, hogy ő az, a lovagkirály. A daliás magyar, aki éppen vizet fakaszt a sziklából.
1776-ban épült a templom. Most felújították. Megemelték a tornyát Ennek örülök. Új torony, új toronysisak. Toronyóra! Minden negyedkor üt, a négy harang valamelyikének hangján. Aztán egyet, tizenkettőt végül.
Tudjuk, hogy hol vagyunk! Tudjuk, hogy hordozzuk egyre gyarapodó terhünket. Az időt.
Hordjuk a történelem nagy idejét is. A Palesztin dombok nagy történéseit is.
A templomban minden elrendezve szépen. Látom, ez nem egy intézmény. Tudom, hogy ez élő egyházközség. Néhány napra átjelentkezem, Nem kell irón nekem, sem jegyző, sem hivatal. Elég nekem a hívás is. A megszólítás. Megszólított vagyok. Hívő ember.

József atya már régi "ismerősünk". Komoly, nagy ember. Esperes plébános. Phd-je is van. Egyházjogból szerezte. Először Rómába ment, majd itthon vizsgázott és lett a Filozófia Doktora! Philosofia doctor. Summa cum laude! (Minden dicsérettel). Ezt már én teszem hozzá. Biztosan nem lódítok.

"Béküljetek ki egymással"! Legyen békesség köztünk mindenkor! (Et cum spiritu tuo).

Jobbra nézek. Békülésképpen. A lelkem békéjének biztosítása végett.

Csupa mosoly minden. Tiszta lélek, tiszta szándék. Elfújta a szél, a goromba hideg szél, orkánszerű erősségével mindazt ami szenny. bennünk és körülöttünk. Fertőtlenítő tiszta szél.
Golgotai józanság, életerő és megtisztulás. Megbocsátás. Mindenért. Ami rosszat tettünk. Azért is. Főleg azért!

Visszamosolyog rám a szomszédos padsor.
Mintha láttam volna már ezt a mosolyt. Ezt a sugárzó mosolyt. Ezt a békülékeny mosolyt.

Tízegynéhány évig volt munkatársam Erzsike. Szorgalmas, okos nő. Ráhagytam, csinálja azt amit kell. Helyettem is. Megbíztam benne.

Ez a bizalom kelt életre a Szent László templom udvar felőli padsorában ülő emberben. Ez sugárzott rám. Ez sugárzott át. Nem akárhol volt ez. Nem ám! A Szent László templom tíz órai miséjén volt.

Dányiak találkozója. Dányiak találkozása!

Mikor lesz a világnak vége? -tettem föl ezt a kérdést nagyapámnak. Hát akkor, -símogatta meg a fejemet (mert egy nagyapának mindent kell tudni, mindenre választ kell adni amit az unoka kérdez), akkor lesz vége a világnak, amikor minden dányi ember otthon lesz!

Hát elhalasztódott most is a világ vége. Prolongáltuk. Elhalasztottuk.

Hajdúszoboszló éke, ékessége, a puszták titokzatos gyöngye, az álmok színes világa, a pásztorember bölcsessége igenlően tekintett le ránk a templombelső egyik festményén, ahol az ég is kék, a víz is kék és az ember is jó. Mert szabadságot ad a fogolyként csapdába esett kis állatnak. Fölveszi az árok porából az odataszított embert, még ha fénykép is, és magához tudja ölelni a világot is -ha kell- mert vezérli a mondás, imígyen: "Legyetek mindnyájan egy. (Jn 17,21)