Merengés esőben

Vörösmarty Mihály szép versében mondja, számos igévé vált gondolatát. A merengőhöz című versben legalább két idézetet mindenki tud . Az egyik, hogy "ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz". A másik: "mit a szív felfoghat magában, sajátunknak csak annyit mondhatunk".

Én sajnos az alábbiakban nem leszek ennyire lírai, de nem is ez a célom.
Csak egyszerűen szólni szeretnék, ha már beszélni, beszélgetni nem lehet, ebben a struktúráját (értsd alatta: egészen megváltozott, helyenként zűrzavaros) vesztett világban.
A mai világ egyáltalán nem bonyolult. Inkább kiszámíthatatlan és primitív. Rosszkedvünknek okozója. A mai világ egymástól elzárja az embereket, holott az egész emberi nem fejlődésének talán a legfontosabb kelléke az együtt gondolkodás és a közösségi lét volt.

Prózai dolog, de igen fontos. Permetezni szeretnék. Várnak a gyümölcsfáim, az Andrással és Jánossal együtt vásárolt, Pórszombat nevű Vas megyei helységböl haza hozott, ősi magyar fajták. Azt mondták, ezt permetezni sem kell és ellenállnak a kórokozóknak. Ebben csak annyi az igazság, amennyi a reklámokban úgy általában. Semmi!

Tizenhárom szilvafa, ebből öt Besztercei, a többi Duránci fajta. Nem magamnak vettem őket. Igaz, a Felsőhegy ma már az otthonuk, miként a legalább ennyi baracknak, vagy tizenöt körtének és három almafának. És számos más bokrokban fejlődő bogyósgyümölcsűnek. A közösségi létet megőrizniük, elkezdeniük csak egy alkalommal volt lehetséges eddig, amikor szilvalekvárt főztünk közösen a többiekkel. A társakkal, barátokkal, népfőiskolásokkal.
Sajnos a fagy elvitte több tavaszon a termést. A barackot most is.
Ha viszont a szilvafa és a többi jól terem, megigérem ismételten, hogy nagy vircsaftot rendezünk a szilvalekvár főzése alkalmából, amire most is meghívok ezennel mindenkit, aki szeretne haza vinni egy csupor szilvalekvárt. Legalább ennyit.

Nagy kopasz fejű gyerek Péter fia. Erős mint Toldi Miklós és eszes mint az apja. Péterre úgy emlékezem rá az iskolából, mint az eredeti gondolkodású cigány gyerekre, akit jó volt akár még hallgatni is. Ez egy ilyen család. A Sosoj nemzedéknek egyik tagja. A másik Aranka, vasárnap ott ült a templomban az "emberek" padja előtt elhelyezett lócán. Előtte mentem el és nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy megszorítsam üdvözlésképpen Aranka kezét.
Ja, igen, Péter fia. Házat épített a Koska közben. Kettőt is. Ez meg egy ilyen cigány.
Loncsos nagyhangú középkorú, kövér cigányember. A vásárban találkoztam vele Turán. Szép ház épül a Kandó Kálmán utcában Loncsos! - mondtam neki. Igen, a legszebb ház az egyébként takaros házakból álló Kandó Kálmán utcában.

És Tamás! Ez egy másik cigány nagycsalád Dányban a Loncsos, a Sosoj féle família után. Ez Jóska családjából való. Jóska pedig tehénpásztor volt a községben, Nagyguszti fia, aki az első honfoglalók egyike. Tamás "autóba megy". Szabályosan, mint e területen szokás. Napközben dolgozik (helyben sofőrként) este pedig irány az autópálya, reggelre vissza. Tamás perfekt autóügyekben. Ilyen volt a bátyja, Gábor is, míg meg nem betegedett. Százféle dolgot csinált. Legtöbbet haszonnal persze. És a szerény édesapa, Nagygábor. Évtizedeket húzott le az építőiparban, a tsz építő brigádjának tagjaként. (Gábor katonacimborám! Egy napig együtt voltunk Gödöllőn sorozáson. És ennyi a katonaságból neki is, nekem is. Hoztam is neki olyan szalmakalapot Csíksomlyóról, hogy azóta talán benne is alszik úgy szereti)

És vannak szomorú példák is -merengek el rajta. Gumiégetők, pitiáner tolvajok, börtönbútorok. Sajnos. Ha nagyobb arányú valamennyivel egy-egy viselkedési forma mint a nem cigányok között, amint ők mondják a "gádzsók" között, az nem vérbeli, nem genetikai különbségből származik, hanem életmódbeli és sajátos, a kisebbségi léttel összefüggő hatásokból ered. Ez pedig társadalmi kérdés, amit meg lehet oldani. Sajnos évtizedek és kocsiderék mennyiségű pénzek sem voltak elegendőek a változáshoz, mert azok "elfolyása" más zsebekbe való vándorlása- így hírlik- nem a cigányokat szolgálta, az ő társadalmi méretű felemelkedésüket, hanem azokét, akik lelketlenül ezt ellopták.

És ki ne felejtsem az egészből vett érdekes egyedet. Tibort. H. Tibort.
Kereskedő és baromfiszakember. Disznótartó és vásári "cenzár" (azaz "elszerző"), aki közvetít az eladó gazda és a vevő között, persze jó haszonnal.
Tiborral volt idő, amikor délutánokat átbeszélgettem.

És Tibor a merengésem tárgyának egyik okozója is. A legfájdalmasabb élmények egyike.

Vásároljon tőlem bráma baromfikat -mondta egy alkalommal Tibor. Minek nekem az -válaszoltam, bár tudtam, hogy ebben a harcban, eladó-vevő vitájában én húzom végül a rövidebbet.

Haza vittem a turai vásárból Tibor által nyakamba sózott két hatalmas példányt ebből a számomra eddig ismeretlen baromfi fajtából.

Mentek a napok egymás után. Egészen felnőtté váltak a brámák is. A baromfi páros hímnemű egyede sokszor számára előnytelen harcot vívott a nagy vörös kakassal amelyik eddig a baromfiudvar egyik ékesség volt.

Szomorú döntést kellett hozni, így a bráma kakas egyedül kukorékolhatott a szomszéd kerítése felé.
Béke volt, jólét baromfiéknál.

Mígnem a hatalmas termetű bráma kakas bennem ellenséget látott (nem riválist!) és rendre megtámadott ha a baromfiudvar felé közeledtem, akár még az ő hasznára is cselekedtem kukorica szórás képében.
Ez egy egyenlőtlen küzdelem volt, mert nagy volt köztünk a súlykülönbség. És persze nem csak ez, hanem -hála az ősöknek- én már fegyvert is tudtam bevetni a támadó betolakodó ellen egy-egy jó fűzfavessző képében.
Ezután csend volt. Egyideig. Mindaddig, míg bráma Úr kicsi agya emlékeztette a nagy testet, hogy ne kezdjen egyenlőtlennek látszó harcot velem.

De más is történt az udvarunk gazdasági térnek mondott felében.

A nagy liba, a gúnár láthatóan a bráma oldalára állt. És jött egy, az állatok viselkedésében (etológia) nem ritka jelenség. Két különböző fajú állat viselkedési szimbiózisa. Együttélése, együttléte, a harc idejére.
A bráma kakas szövetségesével indult sokszor támadásba ellenem.
Míg megkettőzött erővel küzdöttem ellenük, stratégiát váltott a két főből álló hadsereg.

Nem igaz a mondás, amikor vélekedünk így valakiről: "buta liba". Én nem kérném ki magamnak ezután, ha valaki buta libának tartana, de sajnos az emberi furfang ebben is különbséget tesz férfi és nő között. Én nem leszek buta liba sohasem, akárhogy is győzköd engem a gender. És véd a népszavazás is!

A gúnár -mondom- harcmódot választott. Nem támadt felém, nem segített a brámának a balszárnyon sem, hanem taktikusan kettőnk közé állt. A bráma és közöttem húzódó demarkációs vonalat a gúnár kijelölte és védte.
El voltunk szigetelődve egymástól, mi harcra született élőlények, úgymint baromfi és ember.

A libának e a taktikája úgy bevált, hogy a jól bejáratott fűzfavesszőre a továbbiakban nem volt szükség. Leszereltem!

A liba(gúnár) és a bráma kakas úgy közlekedett ezt követően mint egy összenőtt ikerpár. Nem tudhatták, mikor és honnan jön a támadás. Nekem ez persze eszembe se jutott, annál is inkább mert elítélem a harcot, a háborút még ha szokatlan térfélen is zajlik.

Együtt kelt, együtt feküdt liba és tyúkféle, azaz a kakas. De olyannyira voltak egymásra hangolva, hogy ezt a párkapcsolatot még az is észre vette, aki először látogatta meg nálunk a baromfiudvart.

Nekem ez nem volt meglepő, mint biológia tanárnak, mert számos esetét tudom annak felsorolni, amikor két különböző faj egyede egymással örök barátságot köt. Tehát! Nem a fajok kerülnek érzelmileg egymáshoz közel, hanem csak a faj egy-egy példánya, egyede.
Így volt ez a híres versenyló Kincsem esetében is, amikor még a macskának jelenlétét a külföldi versenyek alkalmával is kikövetelte magának.

Szorosan, szinte kéz a kézben közlekedett az udvaron, nagy biztonsággal a kakas és a lúd. De olyannyira érezték az együvé tartozást, hogy a kakas kukorékolását (ami úgy-e nem meglepő, de el is várható egy kakastól) a liba sajátos kiáltásokkal kisérte. Minden alkalommal. Nem merészkednék intim eseteket felsorolni, de annyit mégis megjegyzek, hogy a bráma fajfenntartási kötelezettségét a liba büszke őrt-állása mellett végezte. És így tovább!

A testtartása is megváltozott a libának a kakas társaságában. Begörbített nyakkal közlekedett, méltóságteljes lépésekkel, lássa a világ, hogy milyen két ember, akarom mondani két állat együvé tartozása, bár a Darwini szelekciót más-más útjait járták be.

Történt néhány nappal ezelőtt egy feltűnő változás a baromfiudvar életében. És ennek a változásnak én nem csak szemlélője voltam, hanem most már passzív alakja is.
Szöget is ütött a fejembe ez a változás és komoly képpel kérdeztem meg magamtól: miért nem néz ferde szemmel rám a bráma, amikor az udvaron átkelvén a zöldséges kertbe igyekszem. Még a fantáziám is bele lendült és olyan végletes képet festett fel számomra amit eddig elképzelni sem tudtam. Még a kapálással is megálltam és furcsa érzéssel kérdeztem magamtól: csak nem sorolnak be engem is a bráma hadseregébe! Jól néznék ki nem mondom! Zászlót fabrikálnék, jelszót is gyártanék ,talán még öltözetet is. Valahol biztosan szívesen fogadnának bennünket, megmutaván a másságunkat. Talán a budapesti prájdon.?

A változás oka a bráma életében sajnos egészen más okból következett be.

Hétfőn hajnalban nem kukorékolt. Ki sem jött a baromfiólból csak nagykésőn, a liba sajátos hívogató hangjára.

Kedden magába roskadva félre vonult a szomszéd kerítésének tövébe. A lúd mindvégig mellette volt. Őrtállóan figyelt és igen zavart volt, nem tudta értelmezni a megváltozott helyzetet.
Szerdán magam láttam, hogy botladozó-rogyadozó léptekkel jön ki a bráma éjszakai helyéről, és alig tud néhány lépést megtenni.

Volt idő, amikor birkánk is volt. Birkánk, aminek Berci volt a neve. Csaba fiunk még kisiskolás volt és nagyon szerette ezt a jószágot. Szomorú is volt a gyerek amikor az állat beteg lett és segítségére sietvén az állatnak édesanyjával a beteg állathoz siettek. Feleségem kezébe kis műanyagkanál volt és papírzacskóban szódabikarbóna. Ez volt az egyetlen vegyszer otthon, amit bármikor nélkülözni tudtunk.
A birka a földön feküdt, nagy hasától menni sem tudott.
Az állatot nagyon kedvelő kisfiú, Csaba és édesanyja óvatosan megközelítették az állatot. Csaba a szokott módon becézgette sőt még egy ugráló koreográfiát is bemutatott a beteg állatnak, amit ketten olyan mulatságos módon szoktak előadni, hogy szem nem maradt szárazon annál aki ezt látta.
A szódabikarbónától Berci meggyógyult és így ez az eset happy and ért véget.

Sajnos ez a gyógymód, amit feleségem és Csaba Bercinél alkalmazott a brámával kapcsolatban nem vált be.

Délután a liba nem mozdult a kert egyik pontjáról. Gyanús volt számunkra ez és sajnos bebizonyosodott az amitől féltünk. A gúnár társ nélkül maradt.

Nagyon érzékenyen érintette Bálintot, Csaba kisfiát az eset mert még szombaton is szinte kézből etette a ludat is a bráma kakast is. Annyira szerette őket.

Hogy milyen gondolatot szül ennek a barátságnak a megszűnése nekünk az igen tanulságos lehet, főleg akkor, ha a barátságtalan, testvértelen világra gondolunk.

A felhők közben tovatűntek. Lehet ebből még arra is következtetni, hogy a permetezésnek is eljött az ideje.
Merengés lezárva.