Macskatüske

Roncsolt idők egyik emlékeként él bennem a gyermekkor nehéz és egyben önfeledt számos élménye.
Nem volt jó élet akkor sem. Nem volt viszont propagandák űzte hajsza sem az emberek szívének megnyeréséért sem pedig a haszonlesők szélkakas effektusa egyéni csörtetések elősegítésére, támogatására. Ha csak nem vesszük annak a vékonyan csordogáló propagandát, mely a kor sajátossága szerint hivatalos pódiumokon érte el többnyire az embereket uralni vágyó szándékát.

Gyermeknek lenni viszont nagyon is jó volt. Ha mércének veszem azon emberi sajátosságot, hogy közösségben éri el életének legfontosabb élményeit és a tudást is, a tanulást is, akkor azt mondom, hogy közelebb álltunk egy, világot teljesebben látó ember társadalmi megjelenéséhez mint ma, amikor számos, sőt számtalan eszköz áll minden gyerek rendelkezésére (szinte) ahhoz, hogy felkészülve érjék el a felnőtt kort.
Nem volt üresen járó unatkozó percünk. Nem kellett nekünk programot szerezni, kitalálni ahhoz, hogy éljük a mi sajátságos gyermeki életünket. Minden percünk iskola volt abban az értelemben, hogy felkészülve találjuk majd meg a helyünket az életben.

Nem készítettek nekünk kalandparkokat. Miért is tették volna! Hiszen az élet legnagyobb (jó értelemben vett) kalandja az, amikor a kortárscsoport élete a minta, és ez a minta (nevezzük értékrendnek) úgy épült fel bennünk miként épül egy ház. Erősen megalapozva, kő a kő hátán, (akarom mondani vasvillára tűzött szalmás sár egymás hátán), míg végül mindent befed és megkoronáz a felnőtt lét, miként beborítja a ház tetejét a héjazat.

A mi játszóterünk az utca volt. Természetes magavalóságában nyújtotta tálcán a játék lehetőségeit a játszani vágyódó gyermekeknek. Természetes élettér egy mindent átfogó valóságban.

Ma már tudom, hogy a művi élettér (pl egy épített játszótér) oly annyira életidegen a gyermek számára mint amilyen idegen lehet a vas-beton-műanyag a szépen árnyékoló zöldbe burkolózó ligetes fák között.
(Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy egyik parkunkat miért "uralja le" egy odabiggyesztett műanyag-vas komplexum, holott ez egy ligetes környezet amelyben (ráadásul és nem mellékesen) történelmünkre utaló művészeti tárgy, vagyis egy szobor áll. Ráadásul szemantikailg sem jó.)

Maradjunk a macskatüskénél!

Még ma is borzongás fut végig rajtam, ha rá gondolok. A macskatüskére.

Ott állt (nőtt) fel ez a fenyegető rémség, ahol mi játszani szoktunk. Az úttest szélén a vízelvezető árkot átívelő híd tövében. Védett helyen. A maga számára védetten. Nem taposhatta el sem a kóborló állat sem másféle jármű. Valaki oda tervezte, pontosan arra a helyre, ahol vígan és fölényesen szemlélhette az arra járókat. Köztük bennünket is, játszadozó gyerekeket.

A világ rendjét ekkor értettem meg talán először. Vagyis azt, hogy a világban, a teremtett környezetben rend uralkodik. És célszerűség. Nem tudta belőlem ezt a meggyőződést kiirtani még a tanulmányaim során felmerülő darwinista szemlélet sem. Nem tudta. Mert bár igaz, hogy a létért, az élettérért gyilkos harc folyik a természetben és az marad felül (marad meg), amelyik le tudja gyűrni a másikat, az ellenfelet, az ellenérdekű egyedet, de ez talán néhány, a vizsgált fajokra vonatkozó konkrét eset erősítheti. De nem teheti kizárolagossá.
Célszerű volt a macskatüske helyválasztása.
De ami ennél még rosszabb lehetett, az a védekező mechanizmusa. Ez a némber, a macskatüske azaon felül, hogy védett helyen nőtt, irgalmatlan következetességgel verte vissza az őt támadók közeledtét.
Számtalan esetben kiszúrta hegye tüskéivel a bokor közés tévedt futball labdánkat. Mert ez a játékszer már nem rongyból volt mint elődeinknél, hanem gumiból. Felkínálva magát a rá meredező tüskéknek.

Mert ezek a tüskék nem akármilyen tüskék voltak. Egy tüske persze legyen hegyes. Legyen hegye!Enélkül nem tüske a tüske. De milyen hegye legen!
Nem jártam még a szavannákon, nem ismerem az ott élő kaktuszokat sem. Ezáltal nem is érzékelhettem szúrásaikat. De éreztem a macskatüske jámbornak nem mondható fogadtatását amikor a bokor közül ki szerettem volna venni a gumilabdát. Fogadni mernék, hogy a legfélelmetesebb kaktusz is csak szelíd, símogatni való képződmény a mi macskatüskénkhez képest.
Hétördög bújt el ebben a növényben. Bírta az ördög minden ravaszságát. Álnok volt a hívogatása. Hazug a nézése. Förtelmes gőg áradt belőle. Ahogyan odamerészkedett, a játszóterünk szélére és ott megerősítette állását, beleolvadva a híd szürke porának látásába, azt érzékeltette (hirdette) magáról, nélküle nem létezhet, nem élhet a Széchenyi utca játszani kívánó gyermeke.

Első találkozásom a tüskével a Paskomban volt. A dinnyeföldön. Június vérbő idején. Lépdeltem a görög dinnyék között és mint jókedvében lévő suhanc gyerek játékosan ugráltam is közöttük (képzeletemben élesre töltött aknák voltak a dinnyefejek). Egyszer aztán nem is aknára léptem. Nem a félelmet keltő bambán néző lusta termésre, hanem a demarkációs terület szabad utat biztosító menekülési útvonalára.Mégis élesen felsikítottam a fájdalomtól. Bárcsak baleset lett volna. Bárcsak a dinnye-akna robbant volna föl (illetve mállott volna szét) mezítelen lábam alatt. Bárcsak roncsolódtam volna szét én is szélesen csorgó dinnyelevek között, lett volna pepita-piros az én mezítelen felsőtestem az édes dinnyelé hordozta fekete dinnyemagok díszítésétől.

Itt és ekkor tanultam meg, hogy a legédesebb, leghívogatóbb, leginkább megörvendeztető környezet hordozza talán a legnagyobb veszélyeket. Számomra a dinnyeföld hívogatása a szirénak hangja volt. Különös kis sziget a végtelen határ-tengerben. A tulajdon édességével bíró belőle táplálkozó saját terület (ami a miénk), egy védő bástya biztonságával rendelkező szépség, amit azóta már tudom, hogy anyaföldnek hívunk. Anyaföldem van ezért van hazám is. És mert hazám olyan kicsinyke kis torzó lett, szélesre tártam képzeletemben mert "Ő" lett a nemzetem. A mi kis dinnyeföldünk az én nemzetem.

A dinnyeföld hordozta szépséges hazaszeretetem ellensége is egy tüske lett. A királydinnye képében sárga homok között megbúvó, meghúzódó társtulajdonom. Királydinnye nem terem mást, mint alattomos kis gömbökre rakódó millió tüskével rendelkező képletet. A kirlydinnye termését. A szegények szimbólumává lett, emberi fogyasztásra haszontalan termés. Nem is tudom kinek jó ez? Nekem biztosan nem. Elüldözte játékos álmomat, hogy a lerakott aknák között áthaladva az ellenség hátába kerüljek. Mert ez volt az én szándékom. Hazámat támadó ellenség feletti győzelem. Ez -számításaim szerint- a gunyhónál ért volna véget. Ott lett volna az én ellenséget legyőző vállalkozásom képletes mennybemenetele.

A királydinnye bármily nemes a megszólítása csak kisöccse lehet a macskatüskének.

A macskatüske minden rossz tulajdonsága mellett talán a legbántóbb a szemeiből áradó gúnyos írígység. Ezer szeme van a macskatüskének. Ezer szeme és még egy.
A szemek sárgán csillannak meg a déli napsütés legégetőbb perceiben.
Ilyenkor a leghevesebb a játék is. A mérkőzés heve és izgalma -mi más lehet a játék mint a foci- közepette eltűnik a látóhatárból a macskatüske. A szem vakfoltját találja meg. Az örök éjszaka világát. Ide húzódik őkelme, a szem vakfoltjára. Oda, ahol a látóideg áttöri retina falát és szorgalmas hangya módjára viszi az ingert az agyunkba. De a pont, ahol utolsó földi idejét éli a fény a szemben, sötétté teszi a szem világát. Ide húzódik a macskatüske. Látjuk a ravaszságát! A túlélő, gyávaságba torkolló eggyé lett ingerület tárt kaput nyit a labdát megszerezni vágyó ember számára. Ebből a tapasztalatból származik a félelem.

A macskatüske sok rossz tulajdonsága mellett egyben tanító is. Megtanít bennünket a félelmet átélni és óvatosságra int a vakmerőséggel szemben. Ezer szeme sárgán villog minden levél végén.

A macskatüske -megmondom ha megköveznek érte akkor is- a barátom lett.

Barátnak kijáró emlékeimben siratom ezt a derék társat, ezt a józan bolondot, aki (ami) képes volt éveket eltölteni az árokparton és a maga módján, teremtett képleteinek segítségével kordába tartotta a mi féktelen indulatainkat és felelőtlen lépéseinket.

Hová lettél te nagyszerű növény, te, Isten társulta élő figyelem.
Nem adtál nekünk testi táplálékot, de teremtettél bennünk tiszteletet a másik iránt. Állj! Mondtad nekünk megelőzvén vakbuzgalom-táplálta ál-bátorságunkat.
Tudom már utólag, hogy az Isten küldött téged a mi óvásunkra és szava voltál a szüleink szava helyett az intésnek, a józanságnak.

Tudjuk-e vajon mi emberek, hogy milyen bűnt követtünk el a macskatüske elleni akciónkban. Milyen bűnt követünk el napjainkban is a lerontott életek megteremtésében.

A megrontott, cafatokká tépett környezet végül nem csak a macskatüske letűnését jelenti, hanem koporsója lesz mindazoknak akik vétettek ellene és mindazoknak akik ennek nem tudtak gátat szabni.

Én maradi gondolkodású ember vagyok! Én a betonrengeteg és kőkocka és vas és műanyag helyett a macskatüska pártján vagyok.

A macskatüske eltűnése a mi létünknek orvosilag igazolható halálos tünete.
És a tünet már nem is egyedi. Tünetegyüttesek képlete jelenik meg minden mozdulatban amelyik a vitéz-nemes, őfelsége macskatüske útjában áll.