Husvét nyolcadában

A husvétra vonatkozó ünnepi készülődés, az ünnep úgynevezett szent három napja, vagyis nagypéntek, nagyszombat és husvét vasárnap szent eseményeire való emlékezés, sok energiát "kivesz" az emberből. Kiből többet, kiből kevesebbet, azt az ünnepi "szerep" dönti el. Kétségkívül -összehasonlítva ötven hatvan évvel ezelőtti húsvéti ünnepekre vonatkozó "magatartással" a mai helyzetet- elsősorban a paphiány okozta állapot miatt, szinte drámaian csapódik le a feladat megoldása a falvakban szolgálatot teljesítő lelkipásztorokon.

A hívő ember sem a régi -szokták mondani- mert ezernyi ügy, jelenség, kihívás, feladat, munka, sújt le rá, és a húsvéti "magatartás" sokszor kizárólag a templomi eseményekre korlátozódik.
Ha mindehhez hozzávesszük mindazt ami a világ zajos megjelenéséből, a reklámokból, programokra való felhívásból és egyéb, a húsvét szent emlékezetét mindenképpen csak romboló, külső hatásból táplálkozó ingertömeget illeti, akkor hívő legyen a talpán, aki tudja tartani a jó irányt, azt a világraszóló eseményt ami az ember megváltásáról szól.

Pedig ha jól meggondoljuk egy ihletett pillanatunkban helyünket, szerepünket, jelenünket és jövőnket, akkor nagyon gyorsan világossá válik számunkra az az út, mely a mi földi szerepünknek a végére is vezet. A halálhoz. A halálba.
Vagy inkább, reménykedve szólva a megdicsőülésbe. Egyszerűen szólva, az örök életbe, a földi értelmet végérvényesen tagadó halhatatlanságba.

Számomra egyik -ha nem a legnagyobb- megrázó pillanat, a legdrámaibb pillanat húsvét napjának hajnalára esik. A sok-sok fájdalom, gyötrelem, igazságtalanság, véres pillanatok döbbenetet kiváltó heroizmusa, mondhatom talán azt is röviden, hogy Jézust érintő megaláztatások, és az Ő fájdalma, testi lelki megpróbáltatása, földig romboló fájdalmak sora, megérinti még a nem hívő embert is, de mindez a fájdalmak útjának a via dolorosa-nak velejárói, melyet minden halálraitélt elszenvedhetett abban az időben. Vagy ennek egy kisebb, rövidebb változatát.
Mind emberi, mind hitbéli sorsunkat összekötjük Jézus e rövid néhány napos történetével, szenvedéstörténettel akár hívők vagyunk akár nem.

A legdrámaibb eseményt Mária Magdolna élte meg, a hét első napjának, vasárnapnak, húsvét napjának váratlan pillanatában.

Mária Magdolna kora reggel, még a virradat sem világítja az utat, Jézus sírjához megy. Mária Magdolna Jézusig vezető, tartó útja a bűnös ember útja. A Jézussal való találkozás utáni élete az Isten-keresők és azt megtalálók boldog élete, aki célt, értelmet, lényeget látott a Mester minden mozdulatában.
Ha meghalt a Mester, meghalt az ő tiszta élete is. Mi következik ezután számára. Jézus elvesztése az ő életének, megjavult életének is a halálát fogja hozni.

Mária Magdolna a derengő félhomályban is tisztán látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. A sírkamra záró kövét tudniillik. De hogy mi történt azt nem vizsgálta. "Elvitték az Urat a sírból" -állapította meg kategórikusan. Vajon miért nem vizsgálta, nézte meg, a változás okát? Félelmében, zavartságában? Egy fájó élménynek, annak, hogy Jézus testét talán ellopták a sírból, bizonyítottsága miatt? Nem tudjuk.
Elszaladt a tanítványokhoz, Jánossal, Péterrel tért vissza.

János csak betekintett a sírkamrába, és látta, a halott Jézus nincs ott. Péter is meggyőződött erről a változásról. Aztán mindketten tudták, lekerült a hályog a szemükről, hogy Jézus feltámadt a halálból.

Mária Magdolnával ezt nem közölték. Ő a sírnál maradt és könnyezve állt Jézus ott. Nem örvendve. Bánatosan. Hová lett a Mester holttá vált teste?
Belépett maga is a sírboltba és két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Nekik is azt mondta, valakik elvitték az én Uramat! Majd megfordult és Jézus szólt hozzá akit ő kertésznek nézett. Jézus megkérdezte a síránkozó nőtől: Asszony miért sírsz, kit keresel. Az "asszony"nak sem szeme, sem elméje nem nyílott ki még ekkor sem: Felelte a kérdésre: Uram, ha te vitted el, mond meg hová tetted, hogy magammal vihessem. Jézus nevén szólította, "Mária"- mondta neki. Rabbóni! Sikoltott fel Mária és térdre borulva marasztalta maradjon még vele Jézus.
A valaha bűnös ember, elsőnek látta meg a Feltámadottat.

Ez a jelenet, vagyis Mária Magdolna sírlátogatása és annak történései az emberiség nagy drámája az ősbűntől kezdődően egészen a mai napig. A Feltámadásig.

Ha talán egy kicsit is beleélve magunkat Mária Magdolna tapasztalatába, hitetlenségébe, korlátozott látásába és Isten-élményébe, akkor nem csak a saját életünkre találunk gyógyírt, kapcsolódási pontokat az Istennel, hanem az emberiség életére vonatkoztatva is.

Ha a sírt látogatni érkező asszony Jézus holttestét találja a sírban, akkor megmarad az egész jelenet a vakon tapogatózó ember világtalanságában. Ha nem marad a sírnál és nem találkozik a feltámadt Jézussal, akkor Mária az a világi ember lesz, aki még csak nem is reménykedhet abban, hogy a sötétségből a világosságba érjen, mert nem talált rá Péter és János hitére, Jézus feltámadásban bebizonyosodott korábbi igéretére. Vagy csak később, a tanítványok által. A hit titkainak megőrzése és megtalálása nem egy-két ember privilégiuma hanem az egész emberiséget megillető isteni adomány.

Mária Magdolna szerepe a halál és az élet, az örök sötétség és a dicsőséges megváltottság között húzódó sajátos élet, amely valójában hasonlíthat még a mi életünkre is.

Mária Magdolna elsőként értesül Jézus feltámadásáról és nem mástól, mint a Feltámadott Jézustól. Az Isten ennyire szereti a bűnéből szabadult Krisztuskövető embert, hogy a legjobb hírrel is elsőként neki szolgál.

A világ tanítása ma nem az áldozatról szól, mégcsak nem is a Jézus-áldozatáról. Ez számára bonyolult és nehéz kérdés. Hit nélkül valóban az.
De ha már ez az anyagban tobzódó, világias kérdésekben tudós emberi társadalom olyan biztos az ő tudásában, akkor miért nem fejti meg a természet előttünk magasodó titkait.
Ha a mennyország olyan nagyon nehéz kérdés, akkor az anyag, mint matéria miért nem az.
A ma élő elvilágiasult emberiség egyformán távol van a mennyország igéretétől és ismeretétől, de leginkább hitétől, mint amennyire távol van az anyagban rejlő titkoktól.

A mi Földünk része a Naprendszernek. A Naprendszer a Galaktikának, a Galaktika az Extra Galaktikának. És folytathatjuk a sort.
A természetbeni világ vége olyan távol van tőlünk, hogy azt emberi ésszel felfogni sem tudjuk.

Milyen távol?
Ha a földünkön található tárgyakat atomokra szednénk szét és mint egyes atomok terítenénk ki ezt a világmindenségben, akkor egy köbméternyi térfogatra csak egy vagy kettő atom jutna.
A világ tehát az isteni erő és teremtés nélkül csak egy nagy vákuum.

De egy nagy vákuum maga az atom is! Tudjuk tanulmányainkból, hogy az atom központi része az atommag. Körülötte elektronok keringenek. Vagy azt sem tudjuk, hogy keringenek-e vagy más típusú jelenlétben vannak. Hullámban, fényben, elektromos erőben?
Ha a parányi atommagot kinagyítjuk akkorára, hogy elérjen egy borsószem nagyságát, és ezt egy futballpálya közepére tesszük, akkor az első elektronhéj körülbelül a partvonal távolságában van. Vagyis az atom is egy nagy vákuum.

Az Isten elrendezte, hogy vákuum helyett élet legyen. Átszabta ennek a világnak a szerkezetét.

Az Isten akaratának és munkájának középpontjában az ember áll. Állt és áll. Bűnös, hűtlen életével és jó törekvéseivel egyaránt.

Ha a Jézus feltámadásában kételkedik valaki akkor kételkedik a saját feltámadásában is. Vagy nem is kételkedik, hanem egyszerűen hitetlen.

Bölcs az ember? Nem mindenben bölcs. Minél inkább közeledik a végtelenhez, vagy vonzódik hozzá, annál inkább kerül közelebb Istenhez. És aki közel van Hozzá, az Istenhez, az közel van Husvét dicsőségéhez is. Közel a Feltámadáshoz, a Feltámadotthoz.

Ma még tükör által homályosan látunk- szoktuk Szent Páltól ezt idézni.
Ha színről-színre találkozunk Istennel, akkor mindent tisztán fogunk látni.
A Feltámadást is. Az örök Feltámadást is.

Mondjuk is minden nap a Hiszekegyben a Credóban, "hiszem a holtak feltámadását és az örök életet."

Ezt a hitet Jézus kínszevedését követő halálból való feltámadása alapozza meg nekünk.