Népfőiskola

Nem vagyok nagymestere a gépeknek. Sem azoknak amelyek a háztartásban vannak, sem azoknak amelyek a csúcstechnika termékei.
Megnézem néha a facebook-ot, mert az emberi természet már csak olyan, hogy minden érdekli. Nem vagyok a rajongója ennek az internetes portálnak, de hazudnék, ha azt mondanám, nem találok semmi érdekeset benne. Nagyképűség mellőzésével mondom: olyan nekemvalót.

Igen, Ő az, aki mindenki győzelmét akarja. Tekintet nélkül. A lilák is győzzenek, zöldek is és bármilyen a színük, bárhol is vannak, élnek. De ehhez a pályára kell menni. Ő még a mérkőzés befejezése előtt megadja nekünk a sanszot a győzelemre. A győzelemre, amely üdvösségünk.
A zarándoklat is egy ilyen játszótér.

Egymás kezét fogva kört alkottunk a templom előtti kis téren egy, nevében honfoglalási idők emlékét őrző városban. Ez akkor volt amikor a Magyar Caminó útján jártunk, Esztergemból indulva Máriagyüdre mentünk. Tizenhat napra terveztük az utat. Most a nyolcadik nap után voltunk. Félúton. Félidőben.

Mindenekelőtt (mindenek előtt) szeretnék elnézést kérni azokért a főleg betűkimaradásokban és más módon is jelentkező helyesírási hibákért, amelyeket vétek az írásaim során. Nem a tudatlanság eredménye ez. Pontosabban azok a hiányosságok okozzák, amelyek kiküszöbölhetők lennének azzal, ha többet tudnék a technikáról, beleértve a gép kezelését is. Igyekezni fogok.

Most lássuk a lényeget!

A falu kis töppedt házait mélyen nyomja a nyugalom az egyformaság szürkeségébe. A kocsmából minden ajtónyitást követően kiömlő moraj, mint tömör fal zárja le a Nagyköz vasárnapi forgatagát. Legények leányok (eladólányok) járnak föl s alá, a zötyögős országút melletti széles "földpadlós" járdán.

A konyhában nagy volt a rendetlenség. Pista bácsi -mert így nevezték az emberek M I községi lakost- magyarázkodot is egy kicsit a rendetlenség okán, mert mint mondotta ezeket a munkákat régen az istállóban végezte de most nem teheti, mert az egy ló kevés ahhoz, hogy az istállót "befűtse".

A vaskos paksamétát hóna alá csapta és csak úgy gyalogosan elindult a falu déli irányában, ahogyan a főút is igyekszik elhagyni a települést.

A fiatal tanár, Ferenc első évét kezdi pedagógusként a fővárosközeli falu iskolájában. Nem idegen számára e történelmi jelentőségű hely, a falu, vidéki gyerek ő is és nem is messzire lakik első munkahelyétől. Az egyik szomszédos megye -igaz, annak távolabbi pontja- az ő születésének helye. Szép gyermekkora fel-fel bukkan emlékeiben.

A munkásélet, a munka és annak gyümölcse, mely szépen mosolyog ránk tiszta időben, elrejtve a világmindenséget tápláló fényeket, egy örök kezdet, mely átível életeken, határokon, míg megnyugvást talál egy kis időre, és megpihen a kezdődő reményeken. Ez a remény minden emberben megtalálható.

Nem állítom, hogy a két esetelemzés tipikus lenne e helyzet bemutatására. Harminc esztendő jelképeként foghatjuk fel legföljebb őket, és nem tipuskeresés, tipizálás eredményeként. Hát értelmezzük így. Vagyis nem teljes kép, nem reprezentatív, hanem példa és az sem kimerítőleg, nem teljeskörűen hanem inkább arcképvázlat készítésével.

A kér ember neve legyen István bácsi és a fiatalabb István.

Közbevetőleg jegyzem meg, talán nem érdekes téma sokaknak arról az időről írni vagy azt hallgatni, olvasni ami 30 évig tartott, az 1960 és 1990 közötti időben, a magyar falu és így Dány község életében is. Nem elég "cuccos"! De senki nem vetheti szemére annak aki erről szól kisebb-nagyobb részletességgel, mert az akkori paraszti (dányi) élet belénk égett.

Mozgalmas idő kezdődött a falvakban, így a mi községünkben is. Mozgalmas, fordulatos a szó fizikai és társadalmi értelmében.

Nem érzelem nélkül írom a következő sorokat, de igyekszem objektívnek tárgyszerűnek lenni.

Én is voltam t.i parasztember. Vagy inkább parasztgyerek. Nem csak származásomnál fogva, hanem a körülmények folytán is.

Szántó-vető ember volt a nagyapám és az édesapám is. Nekem sem szántak más sorsot születésemkor, úgy gondolom.

Anómia, anómiás társadalom a törvényszegő, a törvényt nem tisztelő, törvényellenes magatartást tanúsító társadalom. Így nevezi ezt a szociológia irodalma. A magyar társadalmat sajnos így tartják nyilván. Az "ügyeskedő" a törvényt kikerülő, a protekcióra építő ember, erre az állapotra "hajt".

Látom a facebook majdnem felrobban a dányi hozzászólásoktól, amit (amelyeket) annak a fényképnek közzé tétele váltott ki, amelyet a dányi határban vettek fel, a valamikori Öreg szőlőktől Kóka felé eső részen. (Ha jól látom)

Többször eszembe jut a gyermekkorom, ami talán semmiben sem külünbözött kortársaim életétől. Nagyjából. Talán abban igen, hogy miként kezeltük a pénzt. Ezt mindenki másként csinálta -hogy felhasználjam az ismert sláger mondattöredékét a helyzet valós leírására. A családban vagy egyénileg. Piros-tarka textília (selyemféle) zacskó jelenik meg előttem, amelyik az ágy "mellyíkibe" volt rejtve.

A kórház első emeleti szobájának fehérségébe belesímul az öt kórházi ágy. Betegek fekszenek rajta, szinte mozdulatlanul. Olyan a kép első látásra, mintha frissen hullott hótakarón egymás mellett szabályos elosztásban megfáradt tündérek feküdnének.

A kettős arccal ábrázolt mitológiai alak, Janus (Jánusz) még az istenek korából ránk maradt ókori római istenség a kezdetnek és a végnek egyszerre történő ábrázolása, aki előre is néz de hátra is tekint, akinek temploma háborúban nyitva volt, békében zárva, gyakran jelenik meg különféle ábrázolásokban az év utolsó napján.

Ritkán jár hozzánk a póstás. Nem mondom, hogy sohasem, de nem mindennapos vendég. Kedves, közlékeny ugyan -már ami a hétköznapi témákban belefér- szívesen hallgatom én is.
Most ugyan elsietett, de a póstaláda nem maradt érintetlen.