Vendégségben

Hol máshol mint a gyermekkorban. Itt vagyok, itt voltam vendég.
Vendég a forró, égető, a sportcipő talpán is átütő homokban. Ott, ahol a búzatáblát égszínkék szegéllyel vonja be a a szarkaláb. Ez a csalogató, szirénhangokat imitáló csábító kavalkád, tengerek mélykék vizére emlékeztető csodaszép tünemény.
A szarkaláb égő női szeszély, a csalódás szimbóluma, a könnyelmű komolytalanság, színekben pompázó, kedvességben ágyazott ellenség.

Állok a búzatábla mellett, messzire nézek, egészen a péceli dombokig. Vagy Locsodpuszta az, Cicka, szegény emberekre vadászó energia-faló börtön, markáns arcélek naptól barnított komolysága, aranyveretű szépsége, és minden, ami hiteles, ami hűség és kötelesség egy orcában, a parasztember földillatú és szenvedő, megdicsőült Életében. Dányiak lábnyomát őrzi e táj.

Itt ezen az enyhe ívű balkanyarban, amikor rátér a mező vándora a szőlőkkel és gyümölcsfákkal áldott, Kókára vezető Dónátusra, térdel elénk ez a nagyon csábító, az ég színének és a bordó vörösnek keverékszínében jelentkező egynyári kedves-szomorkás, éltető és életet elvevő növény. A Szarkaláb.

Szeszély és szigor képében tekint föl ránk, e geometriai csoda. Zigomorf -mondja a botanikus- csak egy síkkal osztható ketté (csak eggyel), a virágzata, szembetűnő szimmetria.

Veszélyes vagy te virág, -veszem kezembe ezt a szépséget- forgatom becézgetem, vádolom és szidom.
Nem csalsz meg! Állatok életét vontad magadhoz, gyanútlan szegény párák, ha bekeveredtél a búzaszemek közé. Embert is orvoshoz hajtottál ha a kenyér puha, foszlós belsejét az ember magához vette veled.
Mégis mennyire szeretlek! Azt hittem, már elpusztultál gyorsan jobblétre szenderültél, te világ vándora. Te egyedi, te szeretetre méltó kis virág. Nagyon beletartozol te az Isten szép és gazdag herbáriumába.

Aratásra készült már ilyenkor a parasztember. Nagyapám, mint más is ebben a faluban, ebben a hűségétől és hitétől megszépült, folyton-folyvást a természetet megújító magyar világban. Amikor még neve volt nem csak virágnak, de szélnek is, nem csak háza de otthona is az embernek, és nem csak országa de hazája is, mert ugyanúgy élt és hozzá tartozott e dimbes-dombos, alföldes kiterjedéshez mint a szarkaláb is az ő Teremtőjéhez.

Ha megszűnik létezni a szarkaláb, megszűnik létezni a világ is.

Gyere lemegyünk a kertbe -mondom Csanádnak, a legnagyobb, most érettségiző unokámnak. Nagyon telítve vagyok -mondja- alig fog az agyam valamennyit.
Szaturáció -vágom rá e pedagógiai szakszöveget- kell hát valami mást is csinálnunk, hogy helye legyen a többi tudománynak is.

És csodák csodájára a zeller levelének illata, a kapor, a petrezselyem színe, szaga önkellető kedvessége, a paradicsom palánták mosolya, a krumpli sorok fegyelmezett menetoszlopa ("állj helyben járás után), a rojtos szélű káposzta palánták látványa (megrágta az engedély nélkül kertünkbe lopódzó nyúl), és a természet zöld üzenete máris tágította az elme befogadó képességét.

Milyen nagyságrendű földből lehet ma megélni egy családnak -kérdezi e maturáló, a modern világ minden kellékét birtokoló, de őszintén érdeklődő gyerek. Fiatalember.

Gyermekkoromban, amikor még magánparaszti gazdálkodás folyt, mai szóval mondva, mintegy tíz hektár földünk volt. Mennyi egy hektár?

Hát számoljunk együtt Csanád. (Készséges, veszi elő az okos telefonját és élesre állítja). Nem kell ide más csak józan paraszti ész!

Egy ár (földterület) nálunk alig, de Erdélyben használják ezt a szót, tízszer tíz négyzetméter. Vagyis száz -mondja ő (laptop nélkül).
Egy hektár ennek a százszorosa. (A hektár százat jelent, pl hektó bor 100 liter nedű), százszor száz az tízezer. Egy hektár tízezer négyzetméter.

Az én gyermekkoromban a hektárt nem alkalmazták a föld kiterjedésére.
Azt mondták egy nagyobb földdarabra, ez egy kateszteri hold föld. Más szóval mondva, egy nagyhold. Ennek a mértékegysége a négyszögöl volt. Egy négyszögöl olyan négyzet, amelyiknek minden oldala kb 1,9 méter. Egy nagyhold 1600 négyszögöl volt. (Nos ez hány négyzetméter, kérdezem Csanádtól. Ehhez már használta a telefonját is, de jót mondott. És hozzátette: akkor egy hektár kb 1,6 hold föld. Nagyosztályban! Vágom rá.
Mert a kisosztályú, a magyar hold csak 1200 négyszögöl volt.

Gyermekkorom világa. Csanád a vendégem volt egy kis időre.

gyermekkorom világának bölcsességét vagyis az emberek tudását elvették. Eltűnt mint a szarkaláb. Talán csak egy időre. Reméljük így lesz!

Látom az előttem lévő búzatáblát. Mint mondtam egy kis szegélyében a szarkalábbal. (A szarkaláb is "mértékegység", ezzel mérik a szem környéki ráncot, mert a szarkaláb öt színes! csészelevele mellett van egy "köröm", egy "sarkantyú" amitől a nevét kapta a szemránc).

A búzatáblában fejét nyújtogatja a búza vetőmag közé keveredett rozs is. Nem tiszta hát az állomány. (Nem beszélve a szarkalábakról).

Aztán eszembe jut az étkezési búza. Eszembe jutnak a világ éhező milliói, a magtárakba szorult tavalyi termés az ukránoknál.

Nem is tudok továbbra is gyermek maradni. Fájó, de ki kell lépni a felnőtt világba. Elhagyom a vendéglátómat, a gyermekkoromat (bár eddig is ki-ki kukucskáltam rajta).

Következik talán majd egy másik mezei virág, mondjuk a pipacs vagy a Jézus-szíve virága. Ehhez viszont követni kell a költőt:, gyermek vagyok, gyermek lettem újra. Nekem is gyermekkori világba kell lépni gondolatban mert az olyan nagyon különbözött a mai világtól. Nem csak a szépre váló emlékezet tartja fönn azt a világképet amit magamban hordozok, hanem az a sok-sok dányi ember akit volt szerencsém ismerni és fogok is örökké tisztelni.