Akácvirágzás idején

Elmondtam már egyszer a "hozzászólásomat" (mert mit mondjak, azt, hogy véleményemet vagy előadásomat esetleg élményemet) arról, hogy miként is értem meg, éltem át azt a napot amit zarándoklattal töltöttem társaimmal együtt.
Akkor ezt a címet adtam ennek az írásnak: Akácillatú rózsafűzér.

Eljött a szép május hónapja. Milyen dicséretes, hogy minden este a dányi templomban egy maroknyi ember talán ha húsz fő, a rózsafűzér imádsága után litániát mond Szűz Mária tiszteletére.

Az élőrózsafűzér zarándoklat 2007-ben kezdődött. 15 évvel ezelőtt. Személyes élményként mondom el, hogy 2009-ben én is kapcsolódtam ehhez és azóta -talán egy év kihagyásával és természetesen a járvány idejére eső két esztendőt is idevéve- minden évben végigjárom ezt az utat.
Most is ezt tettem, vagyis tegnap, május 15-én.
Az első utamon is volt dányi zarándoktárs, (zarándoktársak) Gódor Józsefné (Bader Böbi és az egyik családtag Gabi)) személyében, személyeiben.

Most, mint évek óta már rendszeresen szintén dányiakkal mentem. Lázár Jani a Szondi utcából és Tóth Andris a Kisközből voltak a társaim. Velük már nagyon sokszor voltam hasonló utakon. A rendszeres zarándoklók közé tartoznak ők is. A zarándokok közé, mert miként a földi életünkben és az Egyházunkban örökös zarándoklatot folytatunk, mígnem majd egyszer célba érünk és megtaláljuk azt az országot ahová eljut mindenki és az Isten itélőszéke elé kerülül úgy a zarándoklatunk célállomását elérve szintén számot adunk a mi felkészültségünkből, kitartásunkból és a zarándoklat eseményét adó következetes hitünk erejéről.

Ha dicséretes dolog is a zarándoklat amit megteszünk, elvégzünk, de ne legyünk elfogultak magunkkal szemben. Mert ha ugyan bár hozzánk kötődnek a sokszor kínkeserves gyötrelmek között megtévő lépések (és ahogyan haladunk előre a korral ezeknek a mértéke is növekszik), de a háttérmunka, a családunk minden tagja, kicsitől a nagyig részese lesz ennek az útnak az ő aggodalmuk és értünk való imádkozásuk révén. Átélni a zarándoklat lelki élményét a megtett kilóméterekkel lehet, de lehet azt gondolatban is elvégezni ahogyan a szeretteink azt meg is teszik.

A tizenötödik, jubileumi zarándoklat is, miként az előbbiek több szakaszból áll. Ezek a szakaszok körülveszik a fővárost, egy láncot képeznek nem csak gondolatban de valóságban is, nem csak a gyaloglásban kifejeződve hanem a lélek épülésében is.

A mi népünk és a mi egyházunk szeretetét és másokkal szembeni tiszteletét nagyon szépen példázza, kifejező értékekkel teszi barátságossá az a fogadtatás amiben a pihenést biztosító plébániák részesítik az oda érkező hívő embereket. Köszönet érte és hála.

A mi utunk neve és címe: "az első szakasz".

Ez a szakasz Máriabesnyőn kezdődik. Rövid imádsággal, énekekkel és a plébános útra bocsátó szavaival, amelyek Mária dicséretéről, tiszteletéről és a katolikus keresztény ember hivatásáról, kötelezettségeiről szóltak.
Minden dányi ember szíve nagyot dobban ha a besnyői kegytemplomhoz érkezik vagy onnét távozik. Így volt ez most is.

Adhattam volna azt a címet is ennek az írásnak ami a zsolozsma éneklésének egyik antifónáját volt: "Istennek Szent Szülője, mindenkor Szűz Mária, Esedezzél érettünk az Úr Jézus Krisztushoz!"
A Premontreiek templomában mindig zsolozsma van az ideérkezésünk tiszteletére.
Szűz Mária szeretete és tisztelete a magyar nép ajkán elhangozva és a szívében átélve mindig különösen nagy kegyelem, erőt adó fenséges jelenlét. Vissza kell hát térnünk ehhez az erőforráshoz, nekünk magyaroknak és katolikus keresztényeknek, mert a mi történelmünk viharokat átélő és megtépázott századaiban úrrá tudtunk lenni még az elpusztításunk érdekében létrejött gonosz erők támadása felett is, és mindez Szűz Mária segítő jóakaratának köszönhető.

Nem vagyunk már Mária országa! Kiírtuk magunkat ebből a névsorból. A lengyelek nem írták ki magukat! A lengyelek ezért erősebbek mint mi, állhatatosak és bátrak, az édesanya bátorító pillantása kiséri tetteiket. Mi csak a szánkkal hirdetjük sokszor a Regnum Marianumot de inkább lettünk mára hűtlen és hálátlan gyermekek mint Máriát tisztelő ország. (Remélem a dányiak megmaradnak a régi hitben és annak erősségében.) Mi tagadás, nagy minálunk a szekularizáció, a fennhéjázó önteltség és a nem belülről jövő alázatosság hanem a kivülről jövő, másokat elutasító öntömjénező kérkedés.

Tudom ezek a szavak talán nem illenek egy zarándoklatról szóló írás tartalmi részéhez.
De ha eddig jutottam akkor -éppen a tartalomhoz kapcsolódva- szeretnék tenni egy megjegyzést. Módszertani kérdést ha úgy tetszik.

A zarándoklat nem azzal kezdődik, hogy bakancsot húzunk a lábunkra. Azzal kezdődik, napokkal, hetekkel megelőzően, hogy felkészülünk az útra. Lélekben is. Ne vegye senki tőlem öntömjénezésnek ha leírom azt, hogy én miképpen készültem az élő rózsafűzér egy napos zarándoklatára 2022-ben.
Régi olvasmányom egy könyv ami Jeremiás prófétáról szól. Ezt újra elővettem és olvastam. Jeremiás harca, küzdelme a királyokkal szemben, az igaz Isten védelmében olyan erős küzdelem amelyik elolvasva is hatása alá keríti az embert. Röviden szólva harcossá teszi. A hit védelmezőjévé. Így, ezzel a szemlélettel fogadjátok ha társadalmi kritikát is beleszövök az írásomban.

A premontrei atyák után a szeretett Szentháromság templomba értünk, Gödöllő város szívébe. Míg a Fő téren erősen szóltak a rézfúvósok akkordjai, (a dányi zenekar is szerepelt ezen a fesztiválon és szeretettel gondoltunk rá) mi szerényen a nem régen épült templom hűs padjaihoz siettünk. Kellemes élményként hallgattuk a régi volt plébánosunkat (most a Szentháromság templom plébánosa) Kovács András (Pici) atyát és visszacsengtek szavaiban a szívesen hallgatott gondolatok amelyek dányi tartózkodását kisérte. András atya ezután csatlakozott a gyalogos zarándoklatunkhoz és együtt, egymás mellett sokszor, tértünk rá a Mogyoród felé vezető útra, a Tölgyes térségében.

Nehéz, száraz homok a tűző napsugárban támadta lábunk fedett részeit is -melyet már csak otthon vettünk észre, tarjagos piros színű beégésekkel a bőrben- de ne erről beszéljünk. Mert arról nincs mit beszélni, hogy milyen fizikai terhek és külső-belső fájdalmak teszik próbára szervezetünket, hanem a lelki élmény legyen továbbra is a témánk.

A csoport, mely énekelve, imádkozva vagy éppen a belső hangra figyelve egyhangúnak látszó jelekkel, de valójában lázas izgalommal telve járja útját, vegyes felépítésű. Innen is jöttek, onnan is. Nem tudjuk kifélék, mifélék, mert a zarándokút annyira egyetemes és ökumenikus összetételében, hogy a sokszínűség feloldódik egy végtelenül könnyűnek látszó Mária-élményben.

Ez az élmény egy belső hang, de valójában még ennek sem tűnő jelenlét. Belső élet és életérzés mely meglátja a maga dolgát, nem csak a tisztuló lelkiismeretben, az igazi közösségi létben, hanem a cselekvésben is, prompt, vagyis azonnali teendőket képezve.

Velünk tartott két beteg gyermek is. Aranyos, viháncoló kis ördögök (bocsánat, nem szó szerint értve) örökké mozgó a csoport minden pontján feltűnő, megjelenő és onnan légiesen távozó ikerpár. Fogyatékosságuk szembetűnő volt. De nem ezt akarom hangsúlyozni. Azt szeretném erősíteni, hogy miként kell meglátni nekünk "épeknek" a másik emberben azt a ragyogó tisztaságot ami képződik róluk. A lelkükből. Az ő rajongásukból és a mi szeretetünkből.
A zarándoklás is egy iskola. Az élet iskolájának olyan képe amelyikben a mennyország tükröződik szét. Ránk és másokra.
Vajha -gondolom a lehetetlent- minden percünk, majd otthon, majd holnap minden térben és minden időben ilyen kifinomult lelkiséggel gazdagodva látná meg a másik emberben a "másságban" az ő feladatát, mint ahogyan megláttuk ezt ennek a két kisfiúnak a boldogságot okozó szeretetében, hogy végül ennek nyomán és eredményeként feloldódhassék a világ egy nagy, közös Isten-szeretetben.

Évtizednyi idő élő rózsafűzér zarándoklatnak tanújaként, résztvevőjeként csak hálával mondhatunk köszönetet az élő Istennek.

Azért, hogy dacára kornak (évnek és élet és történelmi időnek) megadta a zarándoklat lehetőségét.

Azért, mert mindig volt élő erő, aki figyelmeztetett e nap közeledtére.

Azért, hogy ez másokkal együtt, több vagy kevesebb dányi emberrel mehettünk végig ezen embert próbáló nehéz fizikai és lelki úton.

Azért, hogy bebizonyosodhasson a figyelmeztető feladat: legyetek mindnyájan egyek!

Azért, hogy megtapasztalhattuk, nem vagyunk még mindig nem vagyunk Isten gyermekei a zarándokúton sem. Hogy vannak gyengeségeink, sőt hibáink amelyeket észre sem veszünk.
Így volt ez most is.

A zarándoklat figyelmeztető jel egyben. Nem elég az útra térni. Az úton menni kell. Nem elég a jószándék, tenni és tenni kell.
Nem elég az akarat a jó útra térni, de folytonos lelkiismeretvizsgálat is kell.

Elmondok egy példát erre.
A Mogyoródi Szent László kilátóhoz vezető kaptatón , egymás után gyorsan véve a lélegzetet, vagyis ziháló tüdővel mentünk felfelé. Ilyenkor a test kissé előre hajol, sajátos menetkész állapotú görbületet vesz fel és inkább nézi a földet mint az eget. Nincs beszéd, nincs ének, csak kínlódva történő menekülés, alulról felfelé. A legszebb része a zarándokútnak. Magad vagy, a saját erőddel és tudod, hogy ha nem kérsz segítséget akkor kudarc lesz a dolog vége. Segítség viszont az Úrtól jön. Fohászkodsz némán: Istenem még egy lépés, még egy majd ezt követően egy. Tégy engem erőssé, alkalmasá a nehézségek leküzdésére.
A 120-as Zsoltár kezdő sorait mormolod magadban"Szemeimet a hegyekre emelem, honnét jön segítség énnékem".

Nos hát ebben a sajátosan egyedüllétet biztosító helyzetben idegen és bántó minden hangos szó.
Mégis elhangzik egy mondat. Egy megjegyzés ami telis-tele van önteltséggel. Azt mondja ez a hang. Férfihang volt nem női.

"Nos megmutattuk ennek a jehova tanújának, milyen egy igazi Mária- tisztelet"!

Bántott engem ez a mondat. Mert ha "e a jehova tanúja" látni akarta vagy látni vélte milyen egy zarándoklat belülről, akkor ahhoz a szívnek kell nyitva lenni. Nem a szájnak.

Sokszínű a zarándoklat is.
Két év kihagyás után ha azt mondom, izgalommal vártuk, András is, Jani is, akkor igazat mondok.
És igazat mondok akkor is, ha kérhetek valamit az Úrtól, az két dolog legyen: Jövőre ismét találkozhassunk itt a környékbeli emberekkel. A másik az, új jubileum kezdeti évében: legyünk ott mi dányiak sokkal-sokkal többen.

A kerepesi templom titulusa Szent Anna. Szűz Mária édesanyja.
Egy kis emléklapot adta itt nekünk mely többek között a Magnificat néhány sorát idézte.
Ezzel fejezem be én is "hozzászólásomat".

Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.