Amihez "mindenki" ért

Az egyik a futball. Szóra sem érdemes védeni a mundér becsületét ebben a műfajban. Mármint a fociban. Felesleges időtöltés lenne, mert végülis mindenki ért hozzá. Nem bonyolult játék. Lehet a nézőnek a mérkőzés közben szotyolát ropogtatni, beszélgetni ,megbeszélni a történetet ami éppen zajlik az orra előtt. Lehet enni, inni, bámészkodni. Focista allűröket felvenni.
Hát ezért szeretjük a focit.

A másik amelyhez mindenki ért az az iskola. Van ennek alapja, hiszen az élet első pillanatától fogva tanulunk, tanítunk. Nem életidegen számunkra az iskola, mert csak abban különbözik az egyéb színtereken történő tanulástól, a család, a szülők a környezet tanításától, hogy itt, mármint az iskolában a tanítás és a tanulás kötött formában, szigorú elvek alapján történik. Aki azt mondja, hogy játékos tanulás, meg keretek nélküli oktatás, szabad erőforrások tetszés szerinti begyűjtése, az nem barátja, inkább ellensége az iskolának.

A társadalmi feszültség, ami kétséget kizáróan jelen van az iskola és környezete között, abból származik, hogy ez a mindenki ért hozzá bensővé váló hamis tudat, amit a nagyközönség hirdet, betart és alkalmaz, és a szakmának, a pedagógiának szigorú elvei és gyakorlata, amit a pedagógus szakismeretüknél fogva védenek és alkalmaznak, sok ponton egymástól elütően ellenérdekű.

Nem is békül meg soha az iskola és a környezete. Vagy ha igen, akkor az csak az érett felnőtt korban történik meg, és kap is kifejezést, pályát és létjogosultságot a különböző kortársak felidézésében amikor ünnepelni jönnek össze húsz, huszonöt, ötven év után az iskolát befejezően, éltetni az Alma Matert és az őket tanító pedagógusokat. Meleg légkörű, rendkívül humoros helyenként ez a találkozás és a legnagyobb fokú közmegegyezéssel záródnak.

Az iskola "leszólása" viszont nagyon sokszor a hozzá nem értésből fakad azok részéről akik társadalmi rangjuk vagy beosztásuk révén jogot formálhatnak aziskola minősítésére. Nagyon elszomorító, mert sokszor -nem tudok mást mondani- a butaság vezérli ezeket a gondolatokat. És még valami. Ez pedig az a kudarc, ami érte ezeket az embereket amikor teljes homály volt számukra mondjuk a függvénytan vagy latin órán az accusativus cum infinitivo és ezért meg is kapták a társaktól a jól megérdemelt nevetéseket.
Mi tagadás, az iskola kudarc-élményt is "termel", talán többet annál ami még elviselhető és normális.

Vajon tudják-e ezek az észlények, a butaság kikiáltói, hogy miképpen épül fel egy tanítási óra. És tudják-e, hogy miképpen kell erre készülni a pedagógusnak. Igen készülni, mert az órát, a tanítási órát, mindeegyeset meg kell tervezni.

Néhány mozzanat és motívum erre vonatkozóan.
Amikor még én a katedrán álltam, és készültem arra, hogy itt állhassak, az a diploma megszerzésén túl egy másik iskolát is jelentett nekem.

A tanítónak (tanárnak) meg kellett fogalmazni, milyen oktatási cél elérésére törekszik. Mely gyermeki képességeket akarja növelni, milyen ismereteket kíván elsajáttítatni, milyen készségeket szeretne gyakoroltatni. Miképpen növeli a gyermek tudását, tárgyi ismereteit, és azoknak gyakorlati alkalmazását miként mutatja be (ha lehet).

Aztán nevelési célt is ki kellett tűzni. Vajon ez a tanítási óra az oktatáson túl, miféle -hogy közérthető legyek-fontos, a társadalmi életben szükséges tulajdonságokat erősíthet vagy ennek felépítését elkezdheti.

Az tanítási óra motivációval kezdődik. Ráhangolása a tanulóknak a tanórai munkára. Ezt szolgálhatja egy frappáns, aktuális helyzetre való utalás és ezen túl célirányosan tereli a tanár a gyerekek figyelmét régi ismeretek felidézését szolgáló kérdésekkel amelyekhez a tanórai ismeretek kapcsolódni fognak.

Az új ismeretek "feldolgozására" során alkalmazni kell mindazokat a didaktikai (oktatási) és metodikai (módszertani) elveket és gyakorlatokat amelyek majd a gyermek számára az ismeretlent elviszi az észhez, az értelemhez és megtörténik az interiorizáció, vagyis a bensővé válás folyamata.

Részösszefoglalásokkal rögzíti a tanultakat, óra végi összefoglalás pedig az egységben láttatást eredményez.

Mondanom sem kell úgy-e, hogy mindezeket a kérdéseket, vagy használandó eszközöket, esetleg kisérletet bemutató demonstrációkat nem az órán találja meg a pedagógus, hanem erre tudatosan a szertárban vagy ha lehet odahaza készül.

És ez még csak egy fajta, az egyik tipusú tanítási óra.

Mondják a jószándékúak, a pedagógus védelmére szövetkezők (hála Istennek ilyen is van), a kijavítandó iyen-olyan dolgozatokat. És valóban így is van.
A pedagógus nem elszigetelten él a társadalomban, miként az iskola maga sem lehet testidegen sziget, hanem a kapcsolatok révén abban a hálóban mozog, amelyek az iskolai munkáját segítik. Szülőkkel beszél, társadalmi szervekben képviseli az iskolát, kiviszi az osztályát a nagyvilágba.
Kirándulásokat szervez, honismereti túrákat, több napos együttlétet tanulóival.

Az iskola emblematikus képe a pedagógus.

Haladnia kell a tudománnyal, az új felfedezésekkel, partnerséget kell vállalni a számára talán ezoterikus világban, a NET-en kószáló tanulókkal.

Öltözködésében, megjelenésében példa a gyermek számára a pedagógus. Vajon bírja-e ezt a pénztárcája?
A tanulói világot járnak a nyári szünetben, a pedagógus csak a könyvtárában talált képeket mutatja meg az érdeklődő gyermekeknek. Jól van ez így?

Ady is azt mondta: Mikor lázad már az élet alágyűrtje, a pedagógus, a legrababb magyar!

Az ánti-világban egy középiskolai tanár fizetése meghaladta a száz pengőt. (Havi száz pengős fixel, az ember könnyen viccel).

A pálya sajnos azóta lefelé lejt.
És építik ezt a lejtőt, építik azok, akiknek hálás szívvel kellene viszonyulni az iskolához, a tanítóhoz, a tanárhoz.
Mert nélkülük nem boldogultak volna!