Mint szomjas föld az esőt......

Talán nem is volt soha olyan dányi búcsú amikor nem esett eső. Semennyi. Több-kevesebb mindig hullott az "égből" és ez nemcsak felüdítette a levegőt de be is aranyozta az ember hangulatát. Most aztán végképpen így volt vasárnap is, amikor ismét tombol a kánikula és egyre szomjasabb a föld. Mint áradó kegyelem hullámzott végig az ember szívén a háztetőn kopogó eső okozta figyelmeztetés: rövidesen beharangoznak a nyolcórai misére.
Ernyőt kell vinni -mondtam magamban nagy örömmel- megázhatunk míg a templomig elérünk.

Az út a házunktól a templomig nagyon rövid. Talán meg tudnám mondani azt is hány lépés. Hogy ez mennyi idő, még azt is. Ezt talán még jobban.

Hogy miképpen pörög le az ember emlékezetében több évtized, több mint egy fél évszázad, arról is tudnék mesélni.

Magánügy tudom elmondani, hogy sohasem érzem magam egyedül az úton, még akkor sem mikor senki sem szegődik mellém.
A gondolataim mindig velem vannak. Hogy én teremtem-e őket, vagy ők engem, -nos ez is egy izgalmas kérdés.

Lágyan hullanak az esőcseppek az esernyőm kifeszített vásznára. Megpróbálom a lépéseim ritmusát ehhez igazítani. Annyira magaménak érzem az esőt, hozzám tartozónak, testem-lelkem egy részének, vérem csörgedező harmatjának, bölcsőnek, ringó életkedvnek, bennem hömpölygő áramlásnak, mint angolul mondják: flow-nak, kiterjedő szellemi létnek, szabadságnak, tisztaságnak és éltető erőnek, az élet kezdetének és hordozójának, lángolva tomboló őselemnek, ihletettségnek és tiszta tápláléknak, hogy tudom, biztos tudással állíthatom, a legnagyobb kincset őrzöm és a legnagyobb kincs őriz engem amit Isten adhatott a világnak amikor megteremtette az esőcseppet.

Esőcsepp a könny is. Vígasztaló esőcsepp.
Feloldó, feszültséget lazító, megnyugtató áldás, szív görcsének oldása, pattanásig ajzott húrok lazítása. Bánatkönnyek, örömkönnyek, a fájdalom okozta könnyek, az életterhét kifejező könnyek. Az én könnyeim! Az élet könnyei. Az elválás könnyei, az újratalálkozás örömkönnyei. Ennyi az élet. Ilyen az élet.

Befelé síró anyák elapadt könnyei, férfiak szégyenlős könnyei, tinik nevető könnyei, komoly tudósok nyeldeklő könnyei. Ennyi az élet. Ilyen az élet.

Mosolygós elválás, másokkal, mással való találkozás! Vasárnapi könnyek. Búcsúvasárnapi könnyek. Láthatatlan könnyek.

Elköszönt az egyházközség hat évig itt szolgáló plébánosától. Az önkormányzat is búcsúzott mondhatni talán munkatársától, a paptól.

János szépen beszélt, hitelesen, megható módon igazakat szólva.

András atya megy Gödöllőre, Zsolt atya érkezik Gödöllőről. Kezet fog a két oltártestvér, a váltáskor vagy már útközben, a két jóbarát. A Főhatóság így látta jónak.

Kapaszkodom föl a templomdombon. Megfogom néha segítségül a korlátot is. Nehéz a levegő. Esőcseppektől nehéz. És az én szívem mitől nehéz.

A búcsútól, a búcsúzástól vagy az érkezéstől. Egy másik ember, egy másik pap érkezésétől.

Kell nekem kapaszkodó. Most aztán kell. Erősebb, keményebb, igazabb mint a vaskorlát.
Kell nekünk a kapaszkodó kedves dányi hívek. Kell kapaszkodnunk a papunkba. Erősek, fiatalok, bátrak. Bírják a terhelést. A mi terheinket is.
Hálás köszönet ezért András atya Neked és bizalommal várjuk új papunkat is.

Jártasak vagytok az Isten igazságában ezért merünk, erős marokkal belétek kapaszkodni. András atya (szerető tréfával mondva Pici atya) ehhez támasz volt nekünk. És így lesz ez a jövőben is, amikor a dányi Plébánost már nem Kovács Andrásnak, hanem Kozsuch Zsoltnak hívják.

Én pedig míg elérem a szenteltvíztartót, megállok egy pillanatra és felidézem magamban a próféta szavait, búcsúzva András atyától, egyben köszöntve Zsolt atyát "Az Isten igazságában jártas emberek ragyogni fognak mint a fénylő égbolt".
Lássuk hát mi is mindig ezt a tiszta és fénylő égboltot a lelkiatyákban és abban a légkörben amit teremtenek nekünk.

A szomjas föld közben kinn issza az esőt, miképpen a hívő ember bent Isten szomjazza az Isten igéjét.