Egy (helyi) társadalmi jelenség és vázlatos háttere

Nemcsak a kézbesítő postás mondta hanem a facebookon történő számos bejelentés is tanúsítja, és én is tapasztalom időnként, hogy elcsatangolt, elveszett, elhagyott, elkergetett stb kutyák itt vagy ott megjelenő egyedei félelmet keltően útonállókká lettek és rettegésben tartják a gyalogosan vagy kerékpárral közlekedőket. Félelmükben támadnak, éhségükben agresszívvá lesznek ezek az emberemlékezet óta a porták köré szegődő négylábú barátok.

Tapasztalatból mondom, hogy a mi éjfekete kevert labrador fajtájú kutyánk elvesztése bánatot okozott nekünk is és leginkább Csanádnak, a legnagyobb unokánknak, az Aszu (mert így hívták) kisgazdájának. De a betegség és az öregség őt is elvitte és most szelleme ott lebeg a Kertalja dűlő és a Peres lapos között, ahová gyakran elkisért engem.

Állatbarát vagyok jómagam is. Talán nem úgy és nem annyira mint sokan mások, akik egészen különleges bensőséges érzést táplálnak a kutyájukkal vagy a macskájukkal szemben.
Józan távolságtartásom nem az elutasítás jele az állattal szemben, hanem olyan magatartás -mondhatom talán társas kapcsolat- az állattal szemben, mint ami kialakul abban az emberben gyermekkora óta, aki állatokkal, háziállatokkal, jelesül lovakkal, szarvasmarhákkal, kutyákkal, macskákkal, disznókkal volt körülvéve a porta gazdasági udvarában, részében.

Nálunk, mint minden más hasonlóan élő és gazdálkodó emberben, az állatok iránt szeretet volt. De ez a szeretet nem volt túlzó, nem volt sírig ragaszkodó és nem volt perszonális, vagyis személyes.
Soha nem mondom és nem mondtuk az állatnak -ha róla volt szó- hogy "Ő", vagyis nem használtunk személynévmást vele szemben.
Ma a személynévmás nem csak az állatokat illeti meg a társadalmi kapcsolatban, hanem pl a füstölt kolbászt is. A tejfölös pohárra is azt mondja az eladó (tisztelet a kivételnek), hogy "Ő" nagyon friss, vagy "Ő" élőflórás erjesztésen érlelt.

Bajban vagyunk!
Nem csak a nyelvhasználattal, hanem a mögöttes tartalmakkal is.
A magyar nyelv szerkezete, prepozícióival, alá- és fölérendelt összetételeivel és egész múltjával, történelmi szerepével, a mondat beszédben kialakult lejtésével, ereszkedő-emelkedő színességével és még sorolhatnám mi mindennel a magyar nemzetet alakító, nevelő és kreativitásra serkentő volt és reméljük marad is.
Marad akkor, ha szabályainak megfelelően használjuk.
Nem véletlen, hogy sok Nobel-díjasunk van. Magyar is köztük, zsidó is szépszámmal, de egy valami közös volt bennük, és ez a nyelvhasználat és annak pontossága. Teller Edét hallgattam néhány évvel ezelőtt, csodálatosan szép beszédét és annak tartalmát. Teller zsidó származású magyar ember volt. Magyar anyanyelve, mint Arany Jánosnak, Kertész Imrének vagy Karikó Katalinnak.

Mi lenne az első dolgunk ahhoz, hogy az állatokkal kapcsolatos "identitásunkat" rendezzük?
Ahhoz a személyesség teljes és gazdag tapasztalatának megszerzése kell. Magyarul mondva, műveltség kell, tudás kell, jellem kell és morál kell. És tisztelet kell! Óvatosság, önbecsülés tisztasága, a társas kapcsolatok helyes értelmezése és értékállósága.

A nyelvhaználatunk torzulásai értékválságunkra utalnak. Ha fontos nekünk az elkóborolt kutya -mert igen, fontos- akkor fontosnak kell lenni, sőt még fontosabbnak a társadalmi normáktól eltékozolt ember is. Ha szegény, ha fedél nélküli, ha eltévelyedt is, ha a bőrszíne más mint a miénk akkor is.

Ha magyar akkor is, ha más nemzetiségű akkor is. Csak meg kell találni az érintkezéseknek azt az optimális fokát -vagyis azt az állapotot- amikor közelengedés és a távolságtartás a kettőnk közös azonosulásának mértéke szerint alakul.

A kutyák (macskák) nem tűnnek el a közterületről csak úgy magukban, nem tűnnek el (mint jelenség) akkor sem ha kutyapecér begyűjti őket.

Gazdátlanságuk csak akkor szűnik ha megtaláljuk mi is saját énünket, amelyben a világot úgy látjuk ahogyan látni kell egy történelmében és nemzetében nagyszerű embernek, aki társas lénnyé lett az idők folyamán és ebben a társas állapotban helyzetben mindenkinek helyet szorít az ő lelkében. Más-más helyet.