Cibere

Lehetne ez népi játék. Vagy népi tánc. Lehetne gúnynév is pajkos gyermekek ajkán. Vagy jelszó, titkos megállapodás gyermektáborok bátor őrzőinek.
De nem az.
Kedves szó, játékos is, vagy találó éppen odaillő kellék. Olyan "ciberés" amely mosolyt fakaszt egyesek ajkán.
Lehetne talán vezeték név is. Milyen szépen hangzana katonáéknál: "Cibere honvéd hozzám!" Na, ebből sem kérnék, legalább két évig.

Mi hát a "cibere"?

Tűző nyáron, felhevült égető homokban felüdülés volt ha az ember szőlőkapálás közben árnyékhoz jutott. Nem mondom, hogy évtizedeken keresztül volt ebben részem, de azt sem mondhatom, hogy soha velem ilyen nem történt.

Úgy nőttek a fák, mint a gomba. Ki ültette őket, mi volt ezzel a célja, öreg szőlők matuzsálem-korú, Laokon-szoborcsoport formájú, göcsörtös tőkéi örökre hallgattak. Nem mondták el senkinek titkukat. Nem árulták el emberpajtásaikat ezek a néma díszek, szőlőskertek igazi kincsei, boroshordókat megtöltő gyémántakaratú leventéi, sok dalnak, mókának szülőanyja, keserű lelkek gyöngyházfényű ópiuma, sűrűn folyó lopótök egyetlen kincsei.

Tavasz beköszöntével nagy lélegzetet vesz a természet. Kifújja magából zord hideg telek pengeélességű páráit, melyek zörögve, vitatkozva, hörögve fájdalmatkeltően -mint a frissen lenyelt királydinnye- hagyják el a természet torkát, nagy könnyebbülést teremtve az élők között, a szőlőskert délceg urai körében.

Mostohagyermeke a szilvafa a gazdának. Nem babusgatja, dédelgeti, simogatja úgy mint a szőlőtőkét. Rá sem néz sokszor, kivéve virágzáskor amikor megjelennek fehérbe öltözve a kedves sziromlevelek a virágokon, hogy bocsánatot kérjenek, megzavarták más fák dús törvényeit, tolakodó, mások elé siető normáit. Leginkább még csak a cseresznye virága tűri kedvesen és vigasztalva,súgja neki boldog, beteljesedő sorsát, mely nyomán a szilvafán halványkék mosolyként suhan át fájdalmainak büszke gyönyöre, a remény. A szilvafa virága hálás ezért és kívánja, lenne még közelebb a cseresznyéhez, kihez mint ara a párjához húz, gyenge szívecskéje.

Aztán eljön az ősz, borostyánillatú hajnalok kiséretében. Minden sors beteljesedik.
Nótát fakaszt az emberek ajkán a szőlő dús leve, cseresznye, meggy és más növények elmennek már a nyárral.

A szilvafa, igen "ő" egyedül őrzi a tájat, legszebb nyári emlékek utolsó mohikánjaként.
Megszokta ezt a létet.

Magyar fajta, ősi magyar fajta. Ellenállt az idegennek, szőlő- és gyümölcsöskertek vad átalakítóinak. Nem szépségben akar ragyogni, hanem minőségben. Emberi minőségben. Fajtájának áldozatai idegen illatokat árasztanak, kövérré felfújt hólyagok lettek. Eltűnt valamikori tavaszok zsongása belőlük, hívogató méhecske-mesék is múlttá váltak.
Pöffeszkedve ülnek be a kereskedők kirakataiba és már nem is szégyenlik mindennapos hazugságaikat.

Az ősi fajta duránci szilva mely még viseli magán a teremtő gazdag áldását, utolsó nagy kincsét, ízét, illatát, színét és makacs élniakarását, mint őrtálló katona a vártán, várja sorsának beteljesülését.

Ősi magyar földre került és őshonossá lett Duránci szilva mint igazát felemelt fővel hirdető hős-magyar, nem-magyarból lett bennszülött, odaadja utolsó ajándékát is a gazdának. Szívének épségét, igéreteinek karcosságát, az éjszakák bátor őrzését, a jövő reményeit. Hajnalok tündöklő harmatát szelíd kezek utolsó símogatását.

És eljön a nagy nap, mely számára is a beteljesülés áhított üzenete együtt van a földművelő gazdájának örömével.

Tűz lángol, rézüst ül rá nagy kényelmesen, megtöltve bendőjét kékes-rózsaszínű Duránci szilvával.

Aztán levet enged a gyümölcs. Könnyűvé válik a "vitorla", ez a derékszögben hajló kemény szilfa hajlongva-kerekedve gondoskodik, hogy a tűz mely aranyat is olvaszt és fémeket is a világra segít, most aranyló fényt bocsásson a gyümölcs illatos héján át.

Órákig kereng a vitorla, szorgos kezek markolják és váltják egymást, hogy el ne lustuljon egyetlen szem szilva sem mert oda lesz vele a az egész mestermű. A szilvalekvár.

Aztán megállnak a szilvalekvár szerelmesei és munkafázist váltanak.
Leveszik az üstöt, benne a felforrósodott szilvával és egy rostán átpaszírolják az egész tömeget. Mind a száz liter olvadó szilvát.

Kissé savanykás-édes lé, melyet tiszta edénybe felfognak, az első igazi csemege melyben részesülnek. Kenyérrel sort álló rokonok, barátok, mind várják, hogy rákerüljön karéj kenyerükre egy evőkanálnyi kincs, a félig megfőtt szilva, vagyis a c i b e r e.

És tart a művelet estig. A sötétedés beálltával a szilvafőzők üvegekbe, cserépedényekbe rakják a több mint tizenkét óra sikerét, a Duránci szilva édes-aranyozott, koromfeketébe pompázó ajándékát, a szilvalekvárt.

Nem kell tartósító szer sem, nem kell dunsztolni, nem kíván semmi életidegen beavatkozást.
Önmagában is megvan a mű, a csodás szilvalekvár, melynek köztes terméke a cibere.