Népfőiskola

Olvasom, hallom a hírekben, hogy a biológia, kémia, fizika (és talán a földrajz) tantárgyakat megszűntetik.
Nem lesz biológia óra, fizika óra stb, stb, hanem lesz helyette ugynevezett integrált tantárgy, amelyekbe ezeket az önálló tudomámyágakat összevonják.

Lehettünk kéttucatszám? Vagy többen is? Harmincan talán? Vagy még többen? A lényegen mit sem változtat.

Elég horrorisztikus történet, de megesik. Megtörténik.

A falusi udvar hozzátartozója még sok helyen ma is, -bár egyre ritkuló számban- a baromfiudvar.

Egy ilyen helyen történt, hogy egy reggelre az állatkolónia egyik, még az életet csak most kóstolgató tagja, -nevezzük néven- egy kiscsibe elpusztult. De nem akárhogyan, hanem úgy, hogy decapitálták. Azaz fejét vették. Irtózat!

Nem rossz ötlet jeget idézni fel ebben a hetek óta tartó kánikulai hőségben.
De mégsem jeges témáról lesz szó. Bár nem esik messze a hideg évszaktól, téltől, fűtési idénytől az, ami a témát adta.

Ha valaki fával akar fűteni, éppen ideje, sőt utolsó ideje annak, hogy a tűzifát beszerezze. Mert jobbára csak olyan van a piacon, amelyiken a rigó a nyáron még fütyült. Idő kell a kiszáradásához.

Zöldre festett fű-színével harmonikusan illeszkedett a tájba,az új illatát még frissen kibocsátó vasszerkezet,ami valójában egy konditerem
a parkban. Átlátszó műanyagtető zárja le a teret az ég felé.
A rozsdabarna színű négyzetlapokból összerakott rekortán puha lépteket biztosítva barátságossá és hívogatóvá tette, ezt a szabadtéri izomerősítésre szánt tornaszer-komplexumot.

Azt mondják, hogy elment.
Azt, hogy meghalt.
Úgy említik már, hogy volt, hogy élt, és már nincs többé.

Add Uram, én Istenem, hogy megértsem ezt a titkot.
Hogy megértsem azt, hová lett az anyag, hová lett a test, mivé lett Ő, a tanító, az Ember.
Mivé lett földi életének befejeztével.

Add Uram, hogy megértsem azt, mire tanított engem. Mire tanított minket.

Néhány hete már, hogy forgatom fejemben írni dallamos cikket józan és szép életekről.
Különösen is azok életéről, akik tanulmányaim során közel voltak hozzám.
Ezek közül is az általános iskolai élményeimről. Tanáraimról.
Nem volt könnyű küzdelem.
Nem "állt össze" a kép bennem, hogy valóban azt értsék az emberek amit én gondolok, és amit gondolok, amiről írok, az hiteles és igaz legyen.

Csodálatos egy út, mely nem hagyja nyugodtan az ember emlékezetét, fantáziáját, az élmények leülepedését, hogy ne mondjam, elmúlását.

Az egyik legáltalánosabb kifejezés arra a módszerre, mely gazdag variációs tartalma miatt széleskörűen alkalmazott és a pedagógia irodalom új és régi elméleteit, gyakorlatait tartalmazza, vagyis az un csoportmunkára ez a kifejezés: "ezt mi is csináljuk".

A pedagógiai tudás, vagyis a pedagógia tudományában való jártasság olyan eszköz a tanító ember kezében, értsd alatta: a pedagógus kezében, amely képessé és alkalmassá teszi őt arra, hogy a tudásátadás (oktatás) és a szűkebben értelmezett személyiségfejlesztés (nevelés) területén, vagyis a nevelő-oktató munka komplex rendszerében szakemberként tudjon eljárni.

Jártunk Erdélyben, sokszor is, voltunk Kárpátalján is, most pedig a Felvidék lett útunk célpontja,az elmúlt hét utolsó három napján.

A dányi Sebestyén népfőiskola, nemzeti nevelésének programjában most ez szerepelt.

A történelem -a szentencia szerint- tanító. Sőt, nem csak egyszerűen tanító, hanem tanítómester. Vagyis magiszter. Az élet tanítómestere.

Amikor még az iskolában voltam, dolgoztam, akkor néha-néha valamikori kedves kollégáim, tanító- és tanártársaim, szelíden figyelmeztettek arra, hogy kevesebb idegen szót használjak előadásaimban, instrukcióimban, terveimben, közlendőimben.
Nem firtatom már és nem védem igazamat, annál is inkább, mert nincs kinek tegyem.
Régen volt, elmúlt.

Aki részt vett a dányi népfőiskola azon rendezvényén, amelyen Dr Fábri Mihály gödöllői gimnáziumi tanár tartott előadást, annak nem tartalmaz sok újdonság ez az írás.

Fábri tanár úr ugyanis, mint a Gödöllői Szent Norbert Gimnázium egykori tanára személyes hangvételű előadásával sokat segített, hogy megismerjük a "premontreieket".

Ezzel a címmel tartott előadást a dányi népfőiskolán, még az 1990-es évek elején, Czakó Gábor író. Gondolom, ismerjük az írót, népszerű média-szereplőt, több tv-s beszélgetés avatott résztvevőjét.
Czakó Gábor konzervatív, jobboldali, nemzeti érzelmű ember. Eredeti foglalkozása jogász. Örömmel hívtuk és nem is csalódtunk benne.

Nyolcadik "A" osztály

Tóth Judit
Szabó Imre
Nagy Klára
Sződi László
Dóczi Imre
Szekeres Ildikó
Sebestyén Mihály
Gódor Zsuzsa
Dóczi Éva
Kovács Zoltán (lehet, hogy nem Zoltán, Laci Pityu fia)
Szekeres Zsuzsa
Kovacsics Tamás
Sződi Erzsébet
Sződi Sándor
Sződi Zsuzsa
Szekeres István
Kővágó Márta
Kovács András
Szekeres István
Kurunczi Sándor
Lázár István
Bedő András

Kedves Fiatal Barátaim! (Mára már hölgyek és urak)

Holnap, azaz junius másodikán jöttök össze, hogy megünnepeljétek azt a 35 évvel ezelőtti napot, amikor a dányi általános iskolát befejeztétek.

Köszönjük a meghívást az ünneplésre.

Két autóbusz. Két szervezés. Az egyik autóbusz kisebb, a másik nagyobb, ötven ember utazhat benne.

Május volt akkor is. Május 8-a és 1968-at írtunk.
Ötven évvel ezelőtt. Szinte napra pontosan 50 éve.

Gyula atya a plébánia kertjében sétált az árnyas fák alatt. Az orgona már elvirágzott de a fák szinte teljes pompában viselték koronájukat.

Én most magamról szeretnék írni.
Pontosabban szólva egy élményemről, melyet beszámolónak is lehetne nevezni. De nem beszámoló.
Legfeljebb gondolatok.
És mivel író nem vagyok, szabad tévednem is.
Főleg azért, mert még az írók is tévednek.

Tegnap este jöttem haza Düsseldorfból.
Csíksomlyóra induló zarándokút előtt vagyok.

Mindannyian tapasztaljuk, mindenkivel előfordul, hogy rossz hír hallatára, kedvezőtlen élmény hatására rossz kedvűek leszünk.
Előfordul ennek a fordítottja is.
Ilyen az emberi természet. Változó. Borúra derű! Vagy fordítva.

Rossz hangulatú írást jelentettem meg ezen a portálon akkor, amikor a Felső-hegyi harangot a porba hullani láttam.