Erdélyi történet - Tanúságok közelében

A gyergyói szállás éjszakai kényelmét otthagyva Szereda felé vette útját a magyar rendszámú autó melyben négyen ültek.
Sűrűsödött a forgalom a városhoz közelebb érve de így is jó tempóban lehetett utazni. Az autó nem volt feltűnő. Sem nagy nem volt, sem drága márkájú. Megbízható volt ugyanakkor, szocialista márka, felújított, "nyugatosított" üzemben rakták össze.

A város szélén az út elágazott, jobbra is, balra is. Balra fordultak, ahol az útjelző táblán Comanesti feliratot viselt. Ami románul Comanesti, magyarul Kománfalva. De ez benn van már eléggé Moldvában, bútorkészítéséről híres a város.

Csíkszépvíz után egyre emelkedik a térszint, mígnem megáll egy ponton, mint az inga és folytatja útját csángóföldre. A gyímesi csángók földjére.
A Keleti-Kárpátok gyönygyszeme minden bizonnyal ez a táj. Gondolhatnánk azt is, hogy Svájcban vagyunk, vagy Ausztriában, olyan meredek hegyi lejtőkön áll biztos lábakon a szarvasmarha legelészés közben, hogy mindegy neki, az Alpokban van-e vagy a Kárpátokban ez a friss legelő.
A hegyi széna értékesebb mint az amelyik a hegy lábánál van a "belsőségekben", a falu körül, mert a hegyi füvek dúsan tartalmaznak gyógynövényeket, amelyek ebben a kliímában szépséges virágokkal díszitik a kaszálókat.

A Gyímes a Székelyföld peremén van, az egykori Csíkszék legkeletibb pontján.

Leereszkedve a lejtőn, kanyargós utakon a völgybe érünk. Folyó völgyébe, ami az egyébként is lenyűgöző tájat még szebbé teszi.
Szoros ez, földrajzi nyelven, mert a hegyek közé "szorul" völgy, melyben az út bizalomvesztően kanyarog egykedvűen, mint akinek már elege van a sok-sok látnivalóból.

Nem úgy az imént érkező autó utasainak.
Betelni sem tudnak a természet eme szépségétől, szívszorítóan szólalnak meg a belső hangok, magyar föld ez, az erdélyi magyarok tulajdona. A völgyben élő csángó magyarok ezt a helyet nézték ki maguknak, amikor félelmükben és fájdalmaikban elhagyva a Csiki medencét új hazát kerestek maguknak.
Testvéreik, a moldvai csángók tovább mentek, idegen földekre. Magyarként. Ők már majdnem az őshaza, Etelköz területén verték le sátraikat.

Csend van az utazók szívében. Lenyűgöző, beszédes csend, amit csak kivételes ihletettségében tapasztal meg az ember.
Csend belül, harsány hangok kívül.
A völgy legnagyobb folyója, a Tatros kíséri útjukat. Nem hallgatagon, nagyon is fecsegő kedvében van a folyó. Felesel a csenddel. Elképzelt hangokra felel erős morajlással, tajtékzó vízfodorral üzen a fű üdeségének. "Tavasszal, az áradáskor meglátogatlak benneteket." Így van ez évek óta, évszázadok óta, pontosan azóta, amikor A Fügés telek lábánál meglátta a napvilágot, hogy több mint harminc kilométeren át kanyarogva vigye hírül a világnak, az itt élő emberek nehéz boldogságát, kevésbeszédű bölcsességeit. Munkás hétköznapjaikat, harcait az elemi erőkkel, a természettel (és az őt kirekesztő többséggel), hogy az év háromszázhatvanöt napjából kétszáztíznél is többet töltenek a természet szent templomában. Munkával imádkozva. Odaadó dicsérettel. Énekkel, tánccal néha hosszú mulatásokkal fűszerezett napjainak hálaadó boldogságát.

Aztán mint korán jött vendég, ez az áradáskor haragos folyó a Tarhavas lábánál egy szurdokon átfolyva elhagyja Erdélyt.

A Tatros völgyében füzérfalvak vannak. Az országútra meredeken kisebb folyóvölgyeken át épülnek ki a falvak. A "gödrök" mint mondják a helyiek, akik "Patakának" is hívják ezeket a fűzéreket.

A völgybe érkező autó megáll Gyímesközéplok szép kis beszédes étterme előtt. Egy pohár sörre. Lajos, az autó két férfi utasából az egyik sört inna. Habzó tetejű világos sört, hogy lehűtse szívének odaadó melegét. Csalódása sokszoros lesz amikor megtudja, hogy a szépen berendezett helységben a délutáni esküvőre terítettek.
Nem oda Buda -szokta mondani a magyar, amikor nehéz helyzetbe kerül. A szomjúság kétségkívül egy nehéz helyzet. Csinos kislány megy át a helységen és amikor megtudja, hogy a "magyarok" sört innának, azonnal kerít egy jó nagy poharat és megtölti sörrel. Mint kumulusz felhők az égen, úgy tornyosul a széndioxiddal felbátorított serital a nagyfülű pohárban, hogy néhány másodperc múlva élettani folyamatoknak adja át magát. Lajos valóban nagyon szomjas volt!

Meleg van, szűrt napfénnyel. Ebből eső lesz, mondják az idevalósiak.
A vasúti híd előtt piros fényű lámpa ad utasítást a megállásra.
És egy tárgy, egy hatalmas betontömb válik beszédessé egy pillanat alatt. Ott áll a magyar rendszámú autó a fénysorompó előtt, és ott van az autóban négy magyarországi magyar, aki ezt érdeklődéssel figyeli, nézi.
Ezt a tárgyat, hatalmas betontömböt még a román rezsim sem merte elmozdítani a helyéről. Nem is lett volna egyszerű a technikai megoldása sem. Tudják vagy nem tudják a románok, hogy ez a betontömb a Magyar Királyi Hadsereg keleti védővonalának volt a része. Az Árpád vonal egyik betonból készült bunker-óriása még így sérülten is hatalmas erőt és biztonságot kelt, bocsát ki magából. Az Árpád-vonalon semmi erőt nem vehetett, csak kizárólag az emberi gyengeség. A hazugság és az árulás.

Hosszú várakozás a lámpa előtt gyors ötletet szül. Kanyarodjunk jobbra, nézzük meg hová vezet ez az út, adja a jó tanácsot Lajos.

Ez az út kérem a világ leghosszabb útvonala. Így véli a sofőr, András, amikor a porfellegek sűrűjéből és láncolatából néha a napvilágot is meglátja a kocsi.

Hidegségpataka ez a kis település, messze-messze felnyúlik az erdőn át, hegyektől védve vagy bátorítva az embert. Olyannyira messzire nyújtózkodik, hogy nem kellett nagy képzelőerő hozzá, csak néhány ezer lépést tenni (a vadonban) és máris A Békás-szoros bejáratához ér az ember. A gondolat gyors és merész. A tett lassú és óvatos.

Hidegségpataka egyutcás beépítésű néhányszáz magyar lakost számláló település. A völgy színmagyar emberek élettere.

Az út végén egy szépen megépített új templommal. Lenyűgöző volt a látvány és döbbenetes az érzés. Isten kertjébe érkeztünk! Vagy előszobába? A mennyország előszobájába.
Kecses újonnan épült templom. Gyönyörű stációképekkel, bámulatos belső fafaragásokkal.
Hogy nincs a tárgyaknak lelke? Hogyne volna. Tessék csak ide jönni, Hidegségpatakára. A templomba, melyet földi apostolok építettek.

Elő is jön az egyik Isten-szolga, Istennek papi hivatásba virágzó szolgája. Lajos atya. Ő, igen ő, Lajos atya, aki..... -de ez már egy másik történet.

Végigvezeti a látogatókat a templombelsőn és a templomkerten is. Angyal-lábakon járnak, Istennek nagyon a közelébe kerültek. Megszólalni sem tud a belső erő, az Isten valóságos léte elfoglalt a látogatók szívében minden helyet.
Nézzetek még körül, lássatok többet is mint amit mondtam - rövidesen érkezik a násznép a menyasszonnyal, vőlegénnyel. Az én hittanosaimat fogom szent kötelékkel ellátni, -mondja B. Lajos atya.

A násznép jött és ment, a "magyarok" még egy kis időre a templomban maradtak, csak Lajos atya lépett közelebb hozzájuk és súgta meg, hogy rövidesen az ő templomában, Gyímesfelsőlokon ünnepélyes szentmise kezdődik.
Meghallgatták még a jövevények a gyönyörű magyar nyelven mondott szentolvasó utolsó titkát is, mert bár nekik ez nem volt új, de ahogyan azt imádkozta az a tizenéves kislány, aki a Mária szobor előtt térdelt, nem volt szívük idő előtt a templomot otthagyni, -hát kivételes szent élményt nyújtott az imádság, így hallgatva is a messziről jövőknek.

Gyímesfelsőlok temploma zsúfolásig telve volt hívő emberekkel, akik Ambrus István - Ábel első ünnepélyes szentmiséjére érkeztek. Erre kaptak meghívást az anyaországiak Lajos atyától fent Hidegségpatakán az új templomban.
A primíciáját Áron atya szülőfalujában tartotta. Ott, ahol született, ahol az alap- és a középfokú iskolát is elvégezte. Ezt a tizenkét évfolyamos líceumot, Szent Erzsébetről nevezték el. Ide vártak minden csángó gyermeket, a gyímesekből érkezőket ugyanúgy mint a moldvaiakat. Kollégium is épült a tanintézményhez és mindez Lajos atya látható földi műve. Merthogy itt nem csak a test épült hanem a lélek is, bizonyítja a falujában első miséjét tartó Ábel atya, aki ennek az iskolának a tanulója volt tizenkét éven át.

Hányféle arca van egy embernek, hányféle módon ül ki rá a lélek öröme vagy bánkódása, a sértettség, a bűn vagy a harag, én azt nem tudom, de egyet biztosan állíthatok: a lélek öröme mindig és mindenkiben egyforma. Ez látszódott a híveken, ez tükröződött az újmisés arcán és így voltak ezzel a szentmise áldozatot bemutató, koncelelebráló papok is.

Az a mondás járja, hogy egy újmisés pap áldásáért a világ végére is el kell menni.
Ők négyen, az autóval érkező "magyarok" most nem a világ végén vannak, legfeljebb csak közel a régi magyar határhoz, az ősi sasfészekhez, de a templomi jelenlét az egyetemes krisztusi hazát és otthont jelentette most, mely felülír bármely más érzést.

Fájó, és egyben örömkönnyek kértek kilépést a fátyolozott szemekből a vendégek arcán is és méginkább a falu közös szülöttévé előlépett újmisésnek örvendő arcokon.
Sodró erejű dallamok hullámzása karöltve ült meg a szíveken, tömjénillatú kórusok zengtek amikor megszólalt Harsányi Lajos költő versének lenyűgöző szózata. "Ő tette szent palástját vállaimra." Mert most már megadatott a kivételes tudás a felszent pap mivoltában: "azóta látok minden-minden titkot, Enyém az arany, a tömjén és a mirha".

Gyönyörű szent megújulás, halálig megmaradó érzés, élmény a felsőloki templomban primíciáját tartó pap ünnepélyes áldozatbemutatásán.

Ábel atya (az Ábel nevet nem a szent keresztségben kapta, hanem a bérmaszülő nevezte meg így, mely a megszólítás eszköze is lett) áldás után fényképével ellátott emléklapot osztott mindenkinek.

Az emléklap valójában egy emlékkép, melyet hordoz az újmisés és miként a formában, a tartalomban is jelen van ő, választott jelmondatával együtt.
"Egészen a Tiéd" - ilyetén szól az újmisés melyben élethivatás és hitvallás együtt van jelen.
A jelmondat alatt egy messzeföldön híres pap neve áll: Montforti Szent Lajos-Mária.
Miért éppen ő az csak sejthető Ábel atya életének ismeretében.
Az említett pap Szent Lajos Bretagne-ban (brötány) született, egy köztisztviselő tizennyolc gyermekének egyikeként. Szent Lajos népmisszionárius volt, tökéletes Mária-tisztelet jellemezte.
Az emléklapon az újmisés pap fényképe van. Egy szelíd tekintetű ember, papi civilben néz szemtől szembe, mint ahogyan az a tiszta jellemű emberek szokása.
A kereszt ábrázolásában a vízszintes szárat egyharmad - kétharmad arányban osztja meg a függőleges szár. A nagyobbik rész alatt egy nagy "M" betű van. Máriatisztelet beszédes ábrázolása ez. Máriának, az Istenanyának élete végéig elkötelezett híve Áron atya.
A lap másik oldalán az utolsó vacsora látható, de már csak tizenegy tanítvány és Jézus.
Az alsó részen csupa keresztény szimbólum: búzakalász, szőlőfürt, hófehér szirmú virágok, a misekönyv, rajta a stóla és a kehely. A kehelyből napsugár ezer ága árad szét . In hoc signo! (E jelben).

Ábel atya, Lajos (t.i.) Berszán Lajos Gyímesfelsőloki plébános iránt nagy hálával és szeretettel van.
Papi állomásának harmadik helyén, Kapnikbánya plébániáján, messze a Gyímestől, Máramaros megyében így fogalmaz:
"Isten áldását kérem szeretett iskolám diákjaira, végzőseire és tanáraira, nevelőire és a PAPBÁCSIRA, hogy jelenléte átal megtapasztalható legyen a mennyei Atya gondviselő szeretete.

Álljunk meg egy pillanatra most mert elkövetkezett az igazság órája.

Kiderült eddig is annak aki figyelmesen olvasta a fentieket, hogy ez a történet úgy íródott mintha valami kitaláció lenne, elképzelés egy erdélyi útról. Valójában egy igaz történetet olvashattunk, melynek az egyik szereplője én vagyok, és ezt az "énbevontságot" egy-egy helyen leplezni sem tudtam. Nem léphetünk ki saját magunkból és főleg akkor nem, amikor rendre hiteles helyszínek és élő emberek jönnek elő és teszik le az asztalra a valóban megtörtént cselekvéseket.

Élő ember Ábel atya, jó egészségnek örvend Berszán Lajos plébános úr is és biztosan boldogan élnek az említett helyen megjelent lakodalmasok, élükön a szép menyasszonnyal és a boldog vőlegénnyel.

És valóságos ember Lajos is, aki feltűnt mint az autó egyik utasa.
Érte és emlékének íródott meg ez a közösen átélt történet.
Igen Lajos emlékére, aki a dányiak zömének Laló volt. Nem azért írtam róla mert barátságot ápoltam vele. Nem is csak azért, mert élete vége felé Erdélyországot szerető, rajongásig szerető igazi magyar ember volt. Bár ezek nagyon fontos tulajdonságok, írni is szép és nemes dolog róluk. Van ennél még egy fokkal értékesebb jelenlét ebben a történetben.

Ez is úgy kezdődött, hogy 2007-ben gondoltuk ki, hogy zarándokutakat szervezünk a csíksomlyói búcsúra, pünkösd napjára, amit aztán összekötünk egy másik imádsággal, az erdélyi ember szeretetével és igazi hazafiúi magatartásunk gyakorlásával. Ennek mikéntjét kutattuk, kerestük Erdélyben, Gyergyóban, Csíkban és a havasokon túli közösségekben.
Ebből a tervből olyannyira valóság lett, hogy tizenhárom éven keresztül, minden pünkösd napját Erdélyben, jelesül Gyergyóban és Csíkban ültük meg sokszáz társunkkal együtt.
Sajnos Laló ezeken az utakon már személyesen nem tudott részt venni. Egyik erdélyi utunk hazafelé jövet már az ő ápolásával telt el, aminek a vége kórházak sok-sok osztályán, hol gyógyuló állapotában, hol sebzett mivoltában váltakozó remények születtek.

Ezen a néhánynapos úton számtalan esetben tapasztaltuk a Fentről jövő segítséget, kegyelmet és erőt.
Ezen az egy napon amiről ez a történet szól talán mindennél láthatóbb módon. Ezek azok az események amelyeknek tanúi voltunk. Sőt még annál fontosabbak, szereplői is, egyenesen tanúságtevők, akikkel való események szépen mutatják az isteni Gondviselés áradó kegyelmét.

Ezt lássátok ti is meg a történésekben!

És még nincs mindennek vége.

Hogy kellőképpen felvezessem az utolsó mozzanatot, Szent Ágostonhoz kell fordulnom.

Azt mondja Szent Ágoston idézem: "Eltévedtem mint az elveszett juh, keresvén téged kívül s belül. És mennyit fáradtam, keresvén kívülem: pedig bennem lakozol".

Keresni tudatosan lehet. De lehet csak szándékkal is, mely felizzítja végre az emberben lévő szikrát, és máris ellenállhatatlanul jutunk céljaink közelébe.
Mi ezt az utat jártuk a Gyímesben.

A nap utolsó helyszíne -a szállásra térés előtt- amikor a bevezetőben említett országúton ismét balra fordultunk az elágazásnál és a csíksomlyói kegytemplomban kötöttünk ki.

Fáradtak voltunk mindannyian. A nap heve, a történetek színessége, az út egyes pontjainak bizonytalanságai, a bennünk halmozódó, feszítő, még fel nem dolgozott élmények sokasága leterhelték az idegrendszerünket.
A kegytemplom padjainak egyikébe leülve viszont mintha minden fáradságunk elmúlt volna. Beszédesek nem lettünk ugyan mert a hang csak belülről szólt amire némán válaszoltunk. Vagy felülről jött a Napbaöltözött Asszony felől, akinek látványa és állandó jelenléte tovább inspirált bennünket.

Hogy meddig ültünk látszólag némán egymás mellett azt nem tudom megmondani. Perceket talán? Vagy egy órát? Annál is többet?

A tökéletes csendet és idillikus ihletetséget Lajos (Laló) "zavarta" meg.

Halkan, csendesen, mint amikor a szellő suhanni készül, felállt és gyors mozdulattal a sekrestye melletti gyóntató helységbe ment.
Puhán csukta be maga után az ajtót, és nesztelen lépésekkel jött amikor a szentgyónását elvégezte.

Laló gyermekként a ministránsok "főnöke" volt a dányi templomban. Jobboldalon (főben) ministrált, mint aki első az egyenlők között. A jobboldali első ministráns a miséző pap "jobbkeze" volt a régebbi, zsinat előtti szentmisén.

Aztán jöttek az évek. Számolatlanul a munka, a kecsegtető vagy zavaros
vállalkozások, és a legfőbb dolog a dányi sportegyesület olyan szintű vezetése -és most nem túlzok!- mint amilyen szinten dolgozott, emberi és szakmai erejét latba vette Ferguson mester a Manchester Unitednal.
Igen, Laló emberi és szakmai tejesítése szinte emberfeletti volt.

Ritkult ezzel párhuzamosan a fiatal korban, gyermekkorban még olyan meghatározó lelki élet. Mint talán mindannyiunknál, akiket a valóságos vagy képzelt életerő a zűrzavaros társadalmi lét kötelékei közé sodort. Vezérnek. Ifjú titánnak! A Föld forgását befolyásoló (képzelt) erő birtokában.

Laló ezzel a szentgyónással indult el utolsó földi útjára, hónapok, évek szenvedéseit átélve.

És kedves barátaim! Ha keresitek Dányban az értéket, akkor ne feledkezzetek meg az elhallgatott és elnémított emberek valamikori hőstetteiről.

És még egy utolsó beszédes mozzanat, az egybeesésről vagy hasonlóságról. Talán ez sem véletlen!

Laló sírján lévő kereszt szomszédságában azt olvashatjuk egy szövegkörnyezetben: "ragyogni fogsz mint a csillagok".

Berszán Lajos plélbánosnak azt üzeni Ábel atya, a tanítvány, Dániel prófétát idézve: "akik az igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok".

Hát kérem Sic itur ad astra! (Így jutunk a csillagokig) És a tanúságig. A tanúságtevésig.