Még nem kétszázan

Kip-kop kip-kop, pattog a templom kövén, hűs köveken a zarándokok vándorbotja.
Bim-bam, bim-bam válaszol rá a toronyból a déli harangszó.
Templomcsend sóhajában imát mond, áldást oszt a pap, szemek játékos mosolyával, ajkak derűs nevetésével, bizalmat sugárzó szeretettel küldi népét a Szűzanyához.
Fehérbe-feketébe öltözött kövön, hullámzó lét-tengeren, éternek csillogó rendjében, szárnyaló dicsőségben indul a második csoport Máriabesnyőre. Kisasszonynapra! Kisboldogasszony napjára. Születésnapi jókívánságra, névnapi örömre.

El-elfolyó szétágazó utakon, fekete kövek éles sikolyában, fájdalomrejtő kínok közepette, tompán hangzó utcai lépteken, motorzúgás-múló csend ölén, kapu mögül keresztre váró öreg vígaszban visszafogott örömmel, kereszthódolat után érjük el a falunk határát.

Világot eleresztő szétfolyó tér, látóhatár-üzenet, pollenfelhők ingerküszöbét átlépve, kukoricaszárak barnába hajló haldoklásában, kukoricababák szégyenlős mosolyában, Vajas-part határkövén régelmondott papi szónoklat, Gyula atya szellemi örökségében még egy ima és visszatekintés. A házakra. A szülőfalura. Az oltalmazó és éltető örökké köztünk lebegő szóra, a "dányinak" lenni örömre a hálaadó jóságra, kezek kérgességére, arcok ráncaira, édes anyatej buggyanó elégedettségére. Mindenre. Az otthonmaradottak bízó hazavárásban élni, lenni, hálát adni és szeretni megyünk.

A zarándoklat himnusza!

Régi kereszt, fakereszt, zömök idők tanúja, elesettek vígasza, reménykedők reménye, szegények oltalma, vándorok bizodalma, hálát adók pihenője, percek gazdag ihletője, imák meg nem szűnő tárháza, utolsó oltalom Valkó bejáratánál. Hűlt helyű kereszt. Nyugdíjba ment. Elfordult tőlünk. Vagy inkább megújul. Erőt gyűjt. Visszatérő reménység, folytonosság az állandóságban, álló kép az egyediségben. Sándor bácsi vígasztal: rövidesen megújulva újra a helyén lesz.

Fürge gyermekajkakról kirobbanó öröm, forrásként hangzó zongora-etűdök gyermekhangra, Julika nagyi büszkesége. Nem lehet elég korán kezdeni! Jöttek volna mind! Mint orgonasípok Isten szabad, vágyakozó és virágzó kertjében.

Út porában boldogan botorkáló, az élet második felében is már lefelé hajló férfierők mellett imakönyveit kézben tartó felnőtt-gyermek, az idős szülők vigasza és erős támasza. Hárman gyalog mennek tovább.

Férfi-szó dörmögő panasza a Ferreng csúcsán: két éve még könnyebb volt. Lefelé a lejtőn nem könnyebb hanem nehezebb az élet. Nehezebb a lépés, jobban várt a kegyelem.
Terhelt évek. Kovid terhelt hónapok nem hozzák, de viszik az erőt.
Emlékekben is és jövőféltésben,a félelem égető tüzében, olvadó szépségű reményben és növekvő hitben. Ez a zárszámadás vége. Vége, de nem "finise".

Kősivatagban, homoksivatagban, homok-verte világban, apró tűszúrás szelek birodalmában perverz még a józanság is. Bűnös a múlt, bűnben fogant a jelen és romlott a jövő. Örökölt és szerzett szokásjog bűne terheli az embert.

"Legyünk kétszázan" a dányi zarándokúton. Leírt óhaj, Isten kezébe letett jövő.
Nem kétszáz de kétszerese az elmúlt évek átlagának.

Balról érkezik, a szív felőli oldalról a "királyutasok" menete.

Dombok hátán vezeklő zarándokok lélek-éhsége. Tisztabeszéd-éhsége. Reményéhsége. Igazság-éhsége. Romlottság temetője.
Öreg fák susogta bűnbánatkeresés.

Körülöttünk a világ fájó üzenete. A természet fájó üzenete.
Csonkig vágott erdők csalánburjánzása. Kökénybokrok szúrós nézése. Kékszemű kökények halálsóhaja. Vadrózsák illatos távolságtartása, elembertelenedés zúgó félelme.
Rögös töredezett útszél vértelen sebei, száguldó vasparipák önző uralma, vas, fém, üveg, zománc púder, festék, szivárványra lakkozott giccsek pökhendi száguldozása löknek árokba bennünket.

Kisemmizettek vagyunk. Mégis büszke rongyoshad, léleköröm, messzire is látható dicsfény, glória fénye hív minket. Bennünket, zarándokokat. Máriabesnyő fogadott gyermekeit.

Közösség. Közösség-erő. Új erő. Új arcok, kezetfogó barátságfények. Boldog mosolyú szegények. Ezek vagyunk.

Vajha együtt. Mindig együtt. A jóban együtt. A rossz hírű üzenetek ellen is együtt. Egyirányban. Egyszolgálatban. Külön szívben de egyakaratban.

Piros színben. A vér színében. Lassan mozgó szív ritmusában, erek kusza szövedékében. Forradalmi apák vérfürdő szívében. Halálos szívben. A vértanúk szívében. Lelki forradalmi megújulás szívben. Mária szívében. Az Eucharisztia szívében. A Hősök terén ünneplők szívében. A testvérek szívében a világot átölelő, magához ölelő Teremtő szívében.

Aztán zöldben. A fennséges természet világelső, világuralom szívben. Papok zöld miseruháinak színében. Éltető, teremtésvédelmi szívben.
A remény színében. Hitszónokok erős szívében.
Rét zöldjében. A kegytemplomhoz vezető út megújuló szívében. Fejüket büszkén rázó diadalmas paripák felhőkig lobogó zöld-üzenetében. Őszi táj napfényfürdésében.

Az ostya fehérségében. Az ünnep tiszta fehérségében.
A bennünk élő bánatos szeretet fehérségében. A megtisztult lélek patyolatfehérségében.

Legyünk kétszázan! Jövőre kétszázan.
Kétszáz szívben elfér egy falu. Egy falu boldog üzenete. Egy falu bűnbánata és újrakezdése.

Bízva magunkban, bízva az ima erejében.

Bízva a dicsőséges asszonyságban napfénytiszta, napfényderű magyar szívében, az elfogadott gyámolításban.

Holnaptól már más nap virrad ránk. Szerető, fénylő érlelő nap.

Csak legyen szemünk ezt látni, hitünk befogadni és erőnk véghezvinni.