A dányi "Szaki"!

Kisgyermek volt még, olyan karonülő-féle kisgyermek, aki el-eltotyogott parányi bizonytalan léptekkel az ajtótól az asztalig. És vissza.
Édesanyja vette karjára és beszélt neki. Nem mesélt, mint úri világhoz szokott nevelőnők korai pedagógiában szokásos, hanem társalkodott vele.
Mit mondhatott kicsi gyermekének, szemefényének, féltve őrzött magzatjának? Elmondta talán, hogy nincs messze az idő és édesapa hazajön a frontszolgálatról. Mondta és élte olyan elemi erővel, lüktető halántékának ritmusára, mintha ez a következő pillanatban már igaz is lenne.
Vagy azt mondta, hogy messze földön bányák mélyén van egy ember, az ő hites férje, gyermekének apja és nemsokára hazasegíti őt a Jóisten. Családja körébe. Előre izgult, megtelt szeme sűrű könnyel és a könnyek redőző fátylán át látott is egy alakot. Nagy léptekkel közeledett felé. A kalapját otthagyta valahol és most furcsa micisapka van a fején. Kabátja, az a barna bársonykabát is hiányzik róla amit akkor viselt amikor utoljára látta. Felsőtestét egy szokatlan, ismeretlen ruhadarab borította. A szomszédék embere is ezt viselte amikor hazajött Oroszországból. Azt mondták ez a kabát pufajka. Szaladj elé -mondta fiának, ott jön a te édesapád.

Sok-sok remény, sok-sok csalódás. Egymás mögé helyezett kilométerjelző kövekként kisérték életét a nehéz, szegénységgel bélelt úton.

A "Szaki" mindenre emlékezett. Vagy elméjébe ivódott az anyai aggodalom és a tudat mélyén megült, melyeket feszültségbe fogant gondolatai tettek láthatóvá. Megelevenedett emlékezetté.

Kicsi gyermekként nyakába kötött háromszög alakú kis kendővel érkezett haza az iskolából. Tanító néni mondta, becsülje meg ezt a kendőt, vigyázzon rá. Nem tuajdonított neki nagy jelentőséget.
Piros háromszög alakú kendő volt, most nincs.
Jelvényt is kapott később, amikor már nagyfiú lett. Ennek is kellett volna örülnie, de ő ennek sem örült.

Apját látta meggörnyedve, erejét vesztve, köhögősen.
Aztán csak a ravatalon. Katonaidejét töltötte ekkor.

A "Szaki" szerette a vasat. A vas szürke fényében világot látott. Furcsa izzó világot, mennyboltokat és csillagokat. Maga a fénylő napot is, amikor kezébe vette a szerszámokat. Vakító fényt húzott az anyag minden egyes érintéskor, sötét szemüvegén nézte, a szikrák táncot jártak körülötte. Furcsa táncot. Körülölelték, megszólították. Kicsi fények apró életűek kezére pattantak. Játszadoztak, megcsipkedték az erős kéz hátoldalát. Anyagok találkoznak! Erős marok fogja az anyagot. Apró tűszúrások ajándék-fecsegések, mókás akrobaták, a múló idő ritmusában világokhordozók. Átadják titkukat. Mi is élünk -mondják a Szakinak, és mesélnek is. Élettörténetet. Világokról mesélnek, egy új világról, egy fényesebbről. Egy jobb világról egy élhetőbbről. A "Szaki" csak mosolyog mindezen. Tudja ő, mit hoz a holnap.

Harmincöt fok árnyékban. Negyven a tűző napon. Az ég felhői messze innét. Álmukat alusszák még. Szabadnaposok. A tűzláng, ezerszer ezer vagyis millió szikra tovább hevíti a levegő-eget. Hol van a határ. Meddig bírja még a Szaki? Maholnap nyolcvan lesz a mai hetvenötből.
Fején bézból sapka. Lepottyan a mélyre hajoláskor és ott is marad. Az anyaföldön. A Szaki haja már ottmaradt régen a műhelyben. Pedig dús üstök volt ez valamikor. Fodrászversenyek műremekeinek egyike. Odaült a székbe, hajladozó versenyző csattogó ollói és kései közé. Nem volt hozzá kedve. De kérem a szolidaritás! A vasak és fémhuzalok mestere, a Szaki, fodrászversenyek tárgya lett. Műremek, tökéletes forma, divatos fejek egyike. Szakmai magazinok illatos lapjairól néznek vissza ránk.

A nadrág a régi. A megszokott régi. Overall stílus, a vállakon megfeszülő pánttal. Vastag derékszíj fogja össze a gúnyát. Erősíti az izmokat és féken tartja a "jólét jelét" a hasat. A pocakot. Csak annyi van ezekből a feleslegekből amennyit a kor hozott magával.

Tomboló kánikulában, amikor vörösjelzéssel tiltják az okosok az embert a naptól, a Szaki minderre csak hunyorog. A pápaszemet a homlokára csúsztatja, fekete, ápolt bőrbakancsában az orr-részt acél béleli. Napi tizenkét órát dolgozik. Szerelemből, szeretetből.

A Szaki sportember most is. Volt, hogy hosszú-hosszú út egy-egy szakaszán napi negyven vagy ötven kilómétert is gyalogolt. Ahogyan a zarándokút tervezői ezt megálmodták. Nem tegnap ugyan de nem is régen. Hetvenévesen!

Letérdelni, meghajolni az anyag előtt tisztelet kérdése. És a szükségleté.
Az anyag nagyúr. Hajlongani előtte, komoly teljesítmény.

A "Szaki" elsőgenerációs szakember. Paraszti környezetben nőtt fel, sok-sok, az életet meghatározó emlékkel. Paraszti szorgalom, kitartás és a munka szeretete. Ez jellemzi most is. Néha hasogat a karja, fáj a dereka. Leülni könnyű, felállni nehéz.

Utolsó példánya ő egy nagy generációnak. Az utolsó mohikánok egyike. Hogy most hiánycikké vált a "Szaki", az élet és a politika nagy melléfogása. Sőt, megbocsáthatatlan bűne! Ezt a generációt nem az ipari forradalmak nevelték ki. Ennek a generációnak nem kelt védelmébe a pápai enciklikák egyike sem. Sem az amit XIII Leó pápa fogalmazott meg, sem az amelyiket utóda, XI-ik Piusz negyven év múlva, a múlt század elején.. Csak annyiban, amennyiben a pápai levelek egyetemesek és amennyiben az egyház fejének az isteni gondviselést és az igazságot kell képviselnie. A kor parancsában. Az elesettek védelmében. A szociális igazságosságban.

Ez a generáció nem Ady versének hangos panasza, könyörgése és reqiemje.
Legfeljebb annyiban, amennyiben igaz a költő szava: Az én apám gazdagok foglya!

A "Szaki" hála Istennek jó erőben van.
Keményen fogja most is a vasat és mosolyog mellé, mint aki többet tud a világról, mintsem azt egyesek gondolják.

Isten éltessen benneteket kedves Szakik, életem és generációm kisérői, tagjai és kapjatok több, sokkal több megbecsülést és szeretetet az élettől, a környezettől mint amit napjainkban látunk.