Élettörténet tanulságokkal

Az ember élete vékony szálon folyik. Hogy mikor szakad el ez a szál azt még a józan belátás sem tudja.
Vékony szál, erős kötelék. Nem roppan, nem törik, nem szakad. Nem sodró lendületű mint a megáradt folyó. De nem is kell kordába tartani, karámba terelni, gátak közé szorítani.
Az egyszerű ember tiszta és megtámadhatatlan. Nem védik izmos kopaszok, rejtett detektívek. Fontosabb ő annál mert életét nem e világi erők kezébe tette.

Az egyszerű ember egyben hős is. A mindennapok hőse. Kórházak fehér kloroform-illatú folyosóinak bátor őrzője.
Csillagjárású az egyszerű ember, mert mindenkire szórja fényét. Minden kisgyermekre, kréta-fehér tantermek megépítetlen dobogóinak fényes üzenete ő. Legyen bár tanító, tanár, vagy egyszerűen pedellus.
Az egyszerű ember világregényeknek hőse, induló áradatoknak féke, életben remény, élet után kitörölhetetlen emlék.
Az egyszerű ember makulátlanul tiszta, Isten-gyúrta örökkévalóság, pajkos tévedések félszeg szenvedője, kétlábon járó bocsánatérés, örök fogadalom.

Elindult egy vonat a Puszták népének gyermekeivel. Vidám, csicsergő madárcsapat mely örömmel repült ki a falu bezárt kalodájának kinyílott ajtaján.
Budapestre mennek. A sokszor hallott, de soha élőben nem látott székesfővárosba.
Féltve engedte útjára a falu reményteljes gyermekeit. Hosszú utazáson vannak ők már túl. Apák, dédapák, öregszüle, hajóra szálltak. Van ennek már talán kétszázötven éve is. Tragikus út volt az övék, bár már volt idő megpihenni, egyet-mást elfeledni. De a bőrük alá beégett migráns-sors soha nem múlik el. Homokba burkolózva életet építeni, pusztai szellemekkel együtt járni, kietlen természettel barátságot kötni, ez volt az új feladat.

A vonat ablakánál ülők szerencsésebbek voltak társaiknál. Ők előbb látták meg a füstölgő gyárkéményeket, zörögvecsilingelő villamosokat, az 1960-as évek szomorú nézésű zajos Budapestjét.

Aztán egyidőre csak emlék maradt a csodás főváros Klárikának is, aki a fővárosba kiránduló gyermekek egyike volt.

Eltelt a kirándulás óta majdnem egy évtized.
Klárika tanár lett. Kitűnő tanuló volt a német gimnáziumban is és ezt a szokását a kollokviumokra, szigorlatokra is megőrizte.
Mint akkor mondták-nevezték, a jó tanuláás és előmenetel jutalma állami ösztöndíj volt, a kornak megfelelő névvel: Népköztársasági Ösztöndíj. Egy jó szakmunkás havi bérének megfelelő összeggel.

Klárika egy Budapest-környéki iskolában kapott munkát. Szaktanár-hiány volt ebben az intézményben és így -mint jól felkészült pedagógus- a szakmai tárgyakon (melyet a főiskolán tanult meg) kívül tanított még orosz nyelvet nagytermetű, erős parasztfiúknak, matematikát is z alsóbb éveseknek, rajzot, meg amit még kellett ha valaki hiányzott az iskolából.

Klárika jobb iskolai körülményekre számított. Emlékezett még a csodás gyermeki kirándulásra amelyet a fővárosba tettek, így a város környéki falvak iskoláiba is sokkal jobb körülményeket remélt.

Nem volt több mint nyolc osztály és ebben a közel ötszáz fős gyermeksereget csak úgy lehetett "okítani" ha nem csak délelőtt de délután is tartottak tanítási órákat. Nyolc évfolyamon tizenhét tanulócsoport csak akkor fért el, ha két műszakba osztották be őket.
Az iskola épületei is rozogák voltak, az utak porosak, a levegő mindig izzadság-szagú.
Az ásott kutakban hemzsegett a betegségforrás. Ezt akkor látta és bőrén érezte amikor megszületett az első gyermeke és az öreg, jóindulatúan őszinte orvos azt ajánlotta neki, hogy az egyetlen mélyfúrású kútból hozzon a gyermeknek vizet, ami a lakásától fél kilométerre volt.
Óvoda sem volt a faluban, a gyermekeket a szomszéd település óvodáiba kellett vinni -annak aki ezt igényelte.

Csalódott volt a tanítás, de az egész élet sivár körülményei miatt.
Sokszor eszébe jutott gyermekkora. A szép, tágas, emeletes iskola, az iskolában lévő uszoda, tornaterem, a sok vidám és elégedett pedagógus, hogy példképet magának is ezek közül választott.
Az ő szülőfaluja sem volt népesebb mint amit magának választott. Kis falu volt ez is, de az emberek között józan rivalizálás gazdag portákat épített, az orosz nyelv mellett németet is tanítottak. Gazdag hagyományokat ápolt a szülőfalu. Azu emberek rendre összejttek és vidámították az egyébként rájuk is nehezedő szocializmust, amire "rápakolt" néhány lapát súlyt a magyar sovinizmus is.

Klárika mindezen hátrányok ellenére is szerette új munkahelyét. És szerette az embereket, szerette gyermekeiket is és minden áldozatra kész volt, hogy emelkedjen fel a falu abból a süppedt mocsárból amire a történelem kényszerítette.

A szülők és a gyermekek is, látván az igyekvő pedagógus munkáját, nagyon megszerették az akkor még fiatal tanárt.

Teltek-múltak az évek.Klárikának egyre
kevesebbszer jutott eszébe a szülőfalu, azzal a hévvel amint azt éveken keresztül tapasztalhatta.

Klárika most, már régen a nyugdíjasok kenyerét eszi és soha nem jutott eszébe, hogy cserben hagyja választottait.
Ez az élet gazdag ajéndéka és úgy érzi, hogy mint a "kisember" nevető bvoldogságban tartotta őt az Isten. Nem gondok nélküli életbe, hanem alkotó tevékenységbe, mint az olyan embereket, akik mindig bíznak, mint akik pelikán-madár módjára testük-lelkük szabad szárnyalását örömmel adják át a másiknak, a gyermekeknek elsősorban.

Klárika most is hazalátogat szülőfalujába. Bár nem tudják a szülőfalujában élők, mimiatt elégedett ő, "nem is öregszik", de titkát nem osztja meg mással mint családjával és az esti ima keretében, amikor hálát ad a nap boldog perceiért, az őt szerető és tenyerén hordozó Istennel.

Hogy Klárika valóságos, élő személy-e azt az olvasóra bízom.
Azt is, hogy talán Klárikának a neve más, mint a történetben. Lehet, hogy úgy hívják, mint az úőt szerető nagymamája, aki tisztán soha nem tanult meg magyarul, de őt oly szépen hívta amikor Márikának szólította.

Hogy Klárika (Márika) élete Dányban zajlott, az sem kizárt annak, aki nem csak faceebukon vagy hírekből ismeri ezt a falut, hanem ahogyan mondják belülről is, mert egyek vele.

Nevezzük továbbra Márikának hősünket. Ez a Márika egyeseknek Marika, Másoknak Marika néni vagy tanárnéni.

Soha nem vágyott fényes elismerésekre Marika (Márika, Klárika), mert a szép és tartalmas életek mint az imádságok csak felfelé szállnak. Egészen Isten trónusáig. Ott pedig nincs helye a zajos életnek.

Ha megkérdezik tőle, mit is mondana tanácsként egy hosszú pályafutás után, a tanárnéni ezt mondja.

Nincs tartalmas élet ha nincs jól látható és vonzó cél.
Nem tud az célirányosan előre menni, akinek nincs jövőképe. Erről a faluról, a környezetéről.
Az oktatás és a nevelés vagy a közművelődés csak átfogó tervek mentén lehet sikeres. Ez a súly soha nem békül ki a "hacacáréval".
Kérdés, súlyos, tartalmat életet szánunk-e a falunak vagy libegő könnyedséget amit még a szellő is tovafúj.
A kultúra olyan társat keres amiben az üdvösség üzenete rejlik.

Hogy mi maradt meg többévtizedes munka gyümölcséből, hogy mit tart ma egy család elérendő értéknek, hogy mikor lesz igazán boldog ez a falu, az napjaink próbakövén is nyugszik.

Ez a munka soha nem volt könnyű és most sem az.