Szomszédok

Nyurga, szőke kisfiú, lehet talán hat esztendős. Szépen öltözött, hagyományos fazonra nyírt haját piros bézból sapka fedi. Hallani róla, hogy nagy állatbarát. De nem úgy ám mint sokan mások, mert az ő fauna-készlete, vagyis állatbirodalma kizárólag ízeltlábúakból áll. Rovarokból, pókokból, rákokból. Nem háziállatként birtokolja őket hanem tanulmányozás céljából. A viselkedésüket vizsgálja és a lelőhelyüket keresi. A bodobácsok szelíd nemzetsége túl jámbor már neki ahhoz, hogy a közelükben legyen. A pókok, azok igen. Képes szakirodalmat tanulmányoz és számos pókféleséget be tud azonosítani. Tudja azt is, -például- hogy a szongáriai cselőpókot hiába keresi nálunk mert egzotikus vidékeken él, de a kaszáspók, az igen, az szinte minden háztartásban megtalálható. Szerencsére a lakók nem veszik észre.
Talán ő lesz a jövő magyar arachnológusa aki sikert ér el a pókok tanulmányozásában és gazdagítani fogja a magyar tudomány eredményességét.
Lehet, hogy megmarad a darazsaknál, amelyeket finom kézmozdulattal begyűjti és táplálásukról is gondoskodik. A pókok kövérre hizlalt "jószágok" az átlátszó műanyag dobozokban.

Erre az ismertetésre azért volt szükség, hogy megértsük a továbbiakat.

Az utcában húzódó árokparton kecskerágó bokrok húzódnak. Száraz idő lévén, rengeteg pók él az ágak között, A kisfiú nagy örömére.

Az elmélyült szemlélődését egy újabb állatfaj megjelenése zavarja meg. Két példány is közelít hozzá, óvatosan és bizakodással.
A pókok maradnak -gondolja talán- de ez a két elkóborolt kiscica minden bizonnyal segítséget vár, hogy valaki mentse meg őket az éhenhalástól.
A kisfiú leguggol a macskák előtt és láss csodát, a két kis árva cica rohanva érkezik a kisfiú kitárt karjaiba.

Becézgetve őket finoman terelgeti az udvarba, mely ugyan nem az ő állandó otthona, de biztosan tudja, hogy a nagymama nem fogja kikergetni a kis hontalanokat, ha ő ezt kéri tőle.

Beköszönt az este, majd az éjszaka is ráborítja finoman szőtt fekete leplét a tájra.
A kiscicák bőséges vacsora után helyet találtak maguknak éjszakára a fészerben felhalmozott ruhák tetején. Éppen paradicsom főzésre készült a nagymama és a ruhákat a paradicsom dunsztolására szedte össze.

Eltelik egy nap, még egy és felvirrad a harmadik nap reggele is, a kiscicák -nagymama által remélt- ideiglenes szállásán.

Kedves két kis állat, játékosak, ördöngősen cseleznek és a verebek, de a vadgalambok se érezzék magukat biztonságban, mert e két kicsi vadász lapulva lesi őket.

Nincs mese. Meg kell barátkozni nagymamának is a legújabban jött "unokákkal". El is szalasztotta férjét az Ancsához, hozzon eledelt e két kis árvának. De még utána szólt a biciklire pattanó férjnek, mondja meg, hogy az eledel a kemény tápot elrágni még nem tudó kis háziállatoknak lesz.

Harmadik nap koraesti órában felpattan a gép fedele és a dányi facebook oldalán -mit lát a szem- ott van a két kis állat képe, fényképe egy családi ház valamelyik szobájában, a fotel öblös ölelésében.
Házi kedvencek ők minden bizonnyal és ha így van, valakinek, valakiknek nagyon hiányoznak.

A telefon másik oldalán szól a hang, panaszos is egy kicsit és reménykedő egyben mert gyorsan mondja, melyik utcában van a házuk ahonnét a kis kedvencek megszöktek, a házszámot is megjelöli és hozzáteszi, a két kislány, a két szomorú cicatulajdonos nagyon várja haza kedvenceit.

Happy end -mint a művelt angol mondja.

Igen, a telefonhívást követő néhány perc múlva a kislányok szülei megjelentek a cicákat befogadó portán és hálálkodva szorították magukhoz a két kis jószágot, mintha gyermekeiket ölelnék meg.

A két házkörül élő állat, a kutya és a macska abban különbözik egymástól -egyebek mellett-, hogy a kutya a gazdához ragaszkodik a macska a portához, a helyhez.
A cicák elkóborolnak, elmennek, visszajönnek. Vagy maguktól vagy keresés közbeiktatásával.

De ennek a történetnek nem ez a tanulsága.
A tanulság a szomszédság tényében van.

Ahonnét a kiscicák elszöktek és ahová néhány napra befogadást nyertek, a két porta között mindössze egy ház, egyetlen telek van.

Hol vannak már az "ablakalja" intézmények? Hol vannak, ahová hétvégeken kiültek az emberek. A szomszédok. Ezt a jelenetet el lehetett képzelni még abban az időben, amikor Dányban csak itt született emberek éltek? Nem lehetett elképzelni. Tudtak egymás sorsáról, gondjaikról reményeikről.

Megváltozott a világ.
Ezt el kell fogadni, mert ez tény.

Viszont semmit nem tenni azért, hogy a szomszédok újra egymásra találjanak, az a falu társas kapcsolatban mért halálát jelenti.

Sokan költöztek a községünkbe más vidékről, tájakról.
Ez nem baj, sőt nagyon is helyénvaló abban a történelmi korban, amikor üressé válnak évszázadok óta lakott családi házak.

A vérfrissítés az együttélési normák tekintetében is a jövőt tekintve hasznosnak fog bizonyulni.

Fogadjuk be az új vendégeket magunk közé. Legyen ez a falu ezután is a szomszédságra épülő olyan közösség, amely hosszú időre előrevivően meghatározza a falu életét.

És ebben nekünk, itt lakóknak, tősgyökeres dányiaknak kell az első lépéseket megtenni.