Tóth László halálára

Gyöngyházfényű gyémántkacagások élén eltörött az idő.
Lehulló alkony-napok súroló fénye fölszántotta földet. Jót nevet rajta az elmúlás.
Szürke fémhuzalok villámlása nyirkos tenyerek érintésére megállítja a szívet, míg meleg magma-tűztől perzselődik a föld.
Holnap már csikorgó sikítással üdvözli az ércmadár a felkelő napot.

Éjszakai ébredésem gondolataival köszönök el tőled, Tóth László, korán eljött halálod emlékére.

Nem ismertünk téged Laci. Eléggé nem ismertünk.
Csak nevedet tudtuk, meg azt, hogy kicsoda anyád, apád. Mi a neve most is bánatos testvéreidnek.
És azt is tudtuk, hogy a dányi iskolába jártál. A Rózsa utca küldött téged minden nap.

Emlékszem, egyszer, évekkel ezelőtt az Úszóban találkoztunk.
Én éppen felkapaszkodtam a Vajasra, te Valkó irányába tartottál. Erős déli szél fújta a hosszú hajadat arcodba.
Gyalogosan voltunk mindketten a mezőn, a két falu között, mint két evilági földi vándor.
Azt mondtad -ezt is halkan, alig hallhatóan: "jó napot tanár úr". És mosolyogtál hozzá. Tisztán látom magam előtt most is, meghajoltak a vadrózsa bokor ágai és fénylő kék szemeikkel bámultak ránk a kökénybokrok.

Nagyon szerettem azt az osztályt, amelyben jártál. Ha jól emlékszem egyidőben mondtunk búcsút az iskolának. Kémia órák feszes fegyelme tört meg egy pillanatra bennünk de túllépett rajtunk az idő.

Nem mondta rólad senki a tanári szobában: "a kis Tóth Laci most kivágta a rezet". Nem ismertünk téged. Eléggé nem ismertünk. Tanári gyengeség.
Vagy még csak meleg takarólevelek bimbózó burkában szunnyadt a tehetség.

Olvastam verseidet!
Nem vagyok irodalmár, de látom, láttam benned a szó hirdetett emberségét, az ember hétköznapokon megélt ünnepélyességét.

Páros rímek -ha jól tudom-, jobbára végrímek, mik jellemezték a verseid formáját. És ritmust adtak, gondolatot, érzéseket egy valamikori tiszta, álmodozó gyermekről, aki végig, élete végéig megmaradt annak, aki volt: ragaszkodó, barátságos, titokzatos lénynek.

Egyszerű versképlet a páros rím. Nem kell lebecsülni. Nem kell szégyellni. A népköltészet remekei hordozzák, de Petőfi is alkalmazta: "Temetésre szól az ének, Temetésre kit kísérnek".
József Attila Ódájában is találkozunk ilyennel.
Meg másütt is. Nagy költőknél, sőt az eposzok egyike-másikánál is.

Tábora volt verseidnek. Rajongók várták nap nap után versben elmondott gondolataidat. Többek voltak ezek mint az iskolai képletek. Vagy a kiállított bizonyítvány egy látens tudásról vagy egy virtuális életről. Életformáról, tanulói évekről.

Azon gondolkodom, hogy van-e jogod, volt- e jogod megfutamodni a barbár sors bamba üvöltése elől.

Az utóbbi időben a munkahelyeden találtalak meg. Mosolyogtál és azt kérdezted, miben segíthetnék.
Értik-e emberek? Segíthetnék!!

Itt születtél, sokáig itt éltél, Dányban, szülőfaludban, a tieid között.
És itt is maradsz velünk. Velem is, az iskolával is. Markáns arcélbe rejtett, szép gondolatokat hordozó elme, kitárulkozó titkokkal elvitte a mi mosolyunkat is.
A találkozást az Úszónál, a rideg vegyjeleket, képleteket, a társak orcáinak ragyogását, mindent mindent itthagytál. Gazdagodásunkra.

Mint tesszük azt majd mindannyian.

Isten ítélje meg az életedet, jobban mint mi tettük.
Küldd el verseidet hiszen Írnok leszel ott fönn, és mi baráti érzésekkel olvassuk majd és nem hisszük el, hogy nincs már köztünk Tóth Laci.
Még pontosabban leírva: Tóth László Senior.