Széllel szemben...

Lustán jön a tavasz, mint egyes hírportálon a friss hír.
Mindegy!

Ha kikeleti túra, akkor legyen! Kikeleti! Tavaszköszöntő. Szabadság-szimbólum.
Ha a forradalom és szabadságharc ünnepe van, akkor oda is bátor emberek kellenek. Felvállalók! Bevállalók!

Azon gondolkodtam az Égettvágás traktor-verte mezsgyéjén (ahol az őszi búzavetést símára fésüli a szél), hogy milyen sok arca is van egy ünnepnek. Egy történelmi eseményre emlékező rendezvénynek. Egyáltalán az emlékezetnek.

Rossz arcok is előjönnek ilyenkor,(ahol a "notredami" toronyőr talán szépségversenyt is nyerne) hamisak is, amely e világi értelmezésben (interpretálásban) még az általános iskolai történelem vizsgán is csak szekundát érdemelnének. Hol hát az igazság?

Fellépnek szereplők akik borzalmas (ma ez a trendi) magyartalan hangsúllyal, monoton memorizálásnak tűnő lélek nélküliséggel és transznemű szerepjátékkal, inkább mosolyt-fakasztóak, mintsem elgondolkodtatóak. Van ilyen. Van ilyen is. És van -szerencsére- más is.
Kell "hivatalos" ünnepség. Mindig is kellett. Közös ünnepség, másokkal történő ünnepelés. Ilymódon való megemlékezés.
Kötelező penzum! Díszes forgatagában, látványos, esztétikus művészeti nagyságában erőt adó.
Ne legyen viszont, rosszízű, megörökölt társadalmi attitűd.

Felvállalt őszinteség, tárgyra koncentrálás, tiszta arcok és visszafogott örvendések kellenek.

Nem csak szavakkal lehet ünnepelni.
Lehet tettekkel is.
Egy mozdulattal. Egy mosollyal.
Egy fohásszal.
Egy fogadalommal.
A tiszta magány megtalálásával, lélek-vizsgával, csendes nyugalommal, visszafogott háborgással. Nézni a messzeségbe. Nézni a célt. Feledni a valót, elűzni a holnap terheit.

Hallgatni a szél zúgását. Az eső elleni kabát suhogását. A melletted lépkedők poros köhintését és csendes, közös magányát.

Lehet nézni a közelt és a távolt.
Erőnek erejével közeledő erdő fáinak zúgásában meghallani az üzenetet. A szabadság üzenetét. Bilincses rab-korokban. Bilincs nélküli fogvatartott lelkesedésben. Hamis prófétákat elűző mennyei gondolatokban.

A rövid országúti járat után lefordulsz balra.

Házak mellett, között vezet az út.
Itt volt a Fecske-tó, ott kellett Cickára kanyarodni.

Házak várfalaknak beillő erődítménnyel megépítve, szemben, már roskadozó kunyhónak sem való régi otthonok.

Lódobogás, csinos pejkók, éjfekete paripák, Kincsem-színű sárgák.
Barátságosak.

Hűséges, lábhoz símuló pulik, láncravert bulldogok, ugrándozva ugató bobtail-lek.
Erőt fitogtató gazdag emberek váltották a színes "Szállások" valamikori szerény szorgalmas, puszták népe, földművelő lélek-szeretetét, kik már csak ősi erőkben, romok alatt nyugvó lelkeikben sóhajtanak az út vándorához. Ritka vendég!

Sárgán kapaszkodik a gyökér -még itt-ott- a fodrozó homokban, hullámzó "riplemark" képletekben.
Van még régi magyar élet!

Mi bandukolva, az út porát taposva, Sebestyén síremléke mellett, cserepessé száradt vetésekben lépkedve boldognak érezzük magunkat.

Szép volt az ünnepünk, úgy gondoljuk.
Szépen ünnepeltünk. Magyar módra! Kevesen vagyunk, lassan elfogyunk.

De! Míg élünk, míg vagyunk, szent forradalmainkat, szabadságharcainkat nem hagyjuk. El sem hagyjuk, de éltetjük. Szívünk dobbanásaiban együtt lépve, kart karba öltve, mint most is, Jakabszállás, Sándorszállás ősi üzenetét meghallva, üzeneteinket megtartva, visszük a lélek boldog dobbanását Hosszúpusztán át, Nagyhát csendes magányához, lakhelyünkhöz. Nem hivatalos módra. Csak úgy 48-as lelkesedéssel. Szabadság-mámorral, részegítő költői üzenettel.

Léptünk! Vagy harminc ezret. A szabadságért. Szabadságunkért.

A bizonyosságért, mert lehet széllel szemben... is szabadnak lenni!

Gódor András

Dány 2019 március 17