A kalapos ember városa

Ki a kalapos ember?
Az a kalapos ember, aki kalapot visel a fején.

És aki a kalapot készíti, az nem kalapos ember?
Aki a kalapot, a kalapokat készíti, az is kalapos ember.

(Vajon érti-e az idegen ajkú ember, a magyar nyelvet, a magyar szóhasználatot? A magyar grammatikát?...nem ragozom és a bajainkat sem írom le, melyet a nyelvünk elhagyásának, vagy inkább elhanyagolásának "köszönhetünk".)

De nem így van abban a városban, ahol mindkét kalapos ember él. Vagy élt. Aki a kalapot viselte és aki készítette.

Mert valóban két kalapos emberről -és másokról is- szeretnék szólni annak okán, vagy annak következtében, hogy hazánk egyik kisvárosában bolyongtam a minap egy teljes napon át.

Alföldi kisváros ez, a Hortobágy "mellyékén".

Aki a kalapot készíti -pontosabban készítette három évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig, a népművészet mestere: Mihalkó Gyula.

De nem árvult el a kalapos műhely az ő halálával. Nem ám!
A Mihalkó kalapokat nem rosszabb minőségben mint a mester életében voltak, készíti a mai napon is, népművészeti gondossággal és pontossággal Gyula mester leánya és annak férje. Eltanulták a szakmai fogásokat. De a jó kalap készítéséhez nem csak ez kell. Szív is kell.
A fiatal házaspárnál mindkét kellék megvan.

Megnéztem a műhelyt és beszélgettem egy kicsit az ifjú mesterekkel.

Van itt kérem kiállítva és megvételre várva csikós kalap, gulyások viselte kalap, a kondás kalapja, a kiskondásé, és számos másféle kalap is.
A magamfajta kalapviselőnek tetsző éppen úgy, mint olyan, amilyet a gyímesi csángók viselnek. Kis kerek karimájú, kissé búbosan.
Van amelyik széle magában szegett, a másik fajta kalap szélét szalaggal szegik be. Az egyiken árvalányhaj, a másikon darutoll. A nyírségi nem olyan mint a hortobágyi. És így tovább, minden ami a szemnek (és a fejnek) kellemes.

Takaros "jószágok" ezek a kalapok, -mit ne mondjak.
Gondozott a porta is, tulipánok vésete az utcai kapukon, csinosan vasalva, hívogató szépségűek.

Magyar ész, magyar motívumok, a pusztai népek kevésszavú gazdag kincsei. A mi kincsünk is.

És nézzük meg most azt a kalapos embert, a kalapos mesterség után aki a fején hordta a kalapot.
Fején akkor is, amikor a parlamentbe ment, és akkor is, amikor miniszterként szalutáltak neki a magas rangú tábornokok is. ("Hagyjad fiam"- mondta nekik szelíd gyermeki szégyenlősséggel ilyenkor.)

Veres Péter szülővárosában, -mondanom sem kellene- Balmazújvárosban vagyunk.

Veres Pétert szeretem.
Minden parasztembert szeretek. És szerettem mióta az eszemet tudom.

Ha valaki most azt mondja nekem, hogy Veres Péter Rákosi embere volt, akkor én azt mondom erre,.....nos hát azt mondom, hogy ha valaki négy elemit végezve, fején mindig a legendás kalapját hordva, véreit meg nem tagadva, csizmát viselve parasztemberként, pályamunkásként, hadifogolyként, börtönviseltként olyan munkát bocsát ki a kezei közül, mint Veres Péter tette az Alföld parasztsága című művével, ez az ember minden tiszteletet és szeretetet megérdemel.

Jó, jó tudom!
Tudom, hogy Veres Péter említett szociográfikus munkája nem említhető talán egysorban A Futóhomok című írással, A tardi helyzet, A cifra nyomorúság című szociográfiákkal, a Puszták népével, vagy A néma forradalommal, de, de, Veres Péter olyan emberekkel parolázott, mint Erdei Ferenc, Szabó Zoltán Illyés Gyula, Kovács Imre, Féja Géza és még sorolhatnám a népi írókat, a "Harmadik utas" politikusokat, irodalmárokat.

Ha pedig az agrárszocialista mozgalomban is jeleskedő Veres Pétert hallgattatná el ma valaki, akkor én erre meg azt mondom, hogy nézze csak jól meg Németh László munkáit, vagy Babits szocialista "múltját", esetleg Márai "öt percig tartó" baloldali azonosulását, nem beszélve akár Szabó Dezsőről is, és mindjárt tudni fogja, hogy az "elhajlások" valami rossznak a tagadására és egy jobb világnak az eljövetelére születtek. Persze végül csalódással telve elmúltak. De ki tudta ezt akkor, abban a pillanatban, amikor dörgedelmes gyorsasággal követték egymást az események, amikor pusztulófélben volt fél ország kiéhezett katonákkal, és az utcák hadirokkantak könyörgéseitől szóltak fájdalmasan, hogy a baloldali mozgalmak nem mások, mint múló betegségek, nem pedig gyógyír a magyar vidék és a magyar parasztság, vagy a földnélküliek sebeire.

És ha már itt tartunk!

Gondoljuk el,, hogy az elmúlt három évtized alatt, nem bírt volna el a magyar vidék elsődlegesen egy átható, átgondolt, előitéletektől és prékoncepcióktól, no meg urbánus gőgtől mentes falukutatást, az íróasztal-tudósság vagy íróasztal-tudatosság, kapzsiságba torkolló és az elsődleges tőkefelhalmozásra hajazó valóság helyett?

Veres Péter lakóházát nézve, a dányi tájház jelent meg a szemem előtt.
És a dányiak sok évszázados küzdelme.
Beleértve a mai küzdelmeket is.

És ha a dányi tájháznál vagyunk akkor ismét elmondok egy, ott a helyszínen születő "dányi" élményemet.

A kisváros közepén van egy szép, újonnan feldíszített, feljavított épület.
Az áfész használta az utolsó ideig krumpli raktárnak, vagy bútorraktárnak. Mikor minek. A pusztító időkben megesett ez más épületekkel is. (Pl a Gödöllői Grassalkovich kastéllyal is.)

Igazán mondom hogy nagyon szép, a szemnek szinte hízelkedően szép a parkra néző Semsey kastély.
Szép formájú timpanon egy címert fog közre. A Semseyek címerét.

Dány község plébánosa volt Semsey Zoltán egészen 1950-ig, ekkor nyugállományba vonult, mintegy harminc éves szolgálat után, de itt lakott a plébánián továbbra is.

Semsey család grófi címere a 18 -ik 19-ik század fordulóján épült klasszicista épület egyik dísze.
A címerállat egy ugró szarvas, a két agancsa között aranykeresztet visel. Ez a keresztény szimbolikában Jézusra és a Feltámadásra utal.

Dányban azt hallottam az elődöktől, hogy Semsey plébános úr, elszegényedett grófi származék.

A család Balmazújvárosban élő tagja, Semsey (András) Andor nagy mecénás hírében állt.
Az állatkert madártani intézetét ő hozta létre, de a nevéhez fűződik a valamikori Országos Földtani Intézet is.

Mennyi álmot látott a Keleti Főcsatorna itt a szomszédban? -gondolkodtam el a hely szellemén.

Nehéz álmot, görnyedt nincstelen földnélküliek álmát.

A kézműves remek alkotások szellemi szabad álmát.

A pusztai ember széllel versenyt futó reményeit, melyek nászából géniuszok születtek.

Vizek bezárta szigeteit, mélyedéseket, melyben a szik kivirágzott és a bárányparéj hívogató kedvességgel bújt meg szürkés-fehér avaron.

Madarak súlynélküli röptét, albatrosz-merész repüléseit, vándorélethez szokott hontalanságát és a hívogató puha fészkét.

Madárhangok szólnak erre felé emberi hangon, átlényegülve a sors szeszélyét hordva, hordozva.

A Lúdas Matyi igazságszolgáltatója és a Körhinta lírai szépsége a föld termelte és teremtette isteni géniusz Soós Imre haláltusája is itt fogott életet még 1930-ban, hogy 27 évi tháliának szentelt papságból a város örök dicsősége maradjon.

Nehéz mindent elmondani és újra élni, a közvetlen élmény hatását visszaadni.

"Balmaz" szegény sorsú testvére most is az előkelő Szoboszlónak. Pláne a cívis város, Debrecen már-már világvárosi pompájának.

Én, akkor délután, amikor a poros, repedezett és töredezett betonszélű járdát jártam, vagy az új program, a városközpont megújulásában elkészült, de mára, néhány év után a parkok útjain lévő szigetelő anyag felszínre került darabjaiban botladoztam, balmazt szerettem jobban.

Nem a focicsapatáért.

Inkább a halkan beszélő, az idegennek félően kitárulkozó egyszerű emberei miatt. Akikkel beszélgettem. Akinek szeméből ragaszkodást és gyanakvást olvastam ki egyszerre.

Miért fél a balmazi ember?- kérdeztem magamtól.

Nem tudom, fél-e egyáltalán, félmondataiból, elkapott szavaiból, úgy láttam, úgy éreztem nehéz sorsot viselni neki, most is a hirdetett szabadságban.

A gémeskutak árnyékában élni ma sem könnyű, ott, ahol keveredik egymással a múlt és cifra jelen, ahol az infrastruktúra megelőzi a szellem pallérozására szánt időt, ebben az egészen eklektikus környezetben, a helyet így határozta meg a város szülötte szerelem-gyerek, Veres Péter:

"Mert az idő folyik, a világ sorja változik, császárok, királyok buknak, de a parasztsors körbejár: kisostorral kezdődik."

Ki fogja vajon a nyelét ennek az ostornak ma?

Az-e aki a kalapot viseli, vagy az, aki a kalapot készíti?

Vagy talán más! Egy harmadik?

Balmaz nem mutatta meg nekem meggyőzően egy kiforrott város képét.

A futballpályájából, mely még nagyon friss illatokat ereget magából -úgy éreztem, míg közelről megszemléltem- egykor majd a mai világ szocreál mintaképe válik.

Szerettem volna sok-sok boldog, mosolygós embert látni.

De egy alvó városban? Délidőben talán érthető. De különben: el nem fogadható.

Dány 2019 április 6

Gódor András