Vízkereszt a tóparton

Kis csapat, lehetettek talán tízen, férfiak, nők, sőt gyerekek is, lassan kapaszkodtak fel a falu melletti dombon. Kis emelkedés, de hihetetlenül nehezen járható ebben a hideg időben, amikor a gépkocsik letapossák a friss havat, korcsolya pályának is beillő síkos-jeges felszínt képezve.

István is velük tartott. Régen elment a faluból, ma már nyugdíjas. Az élete úgy alakult, hogy messzire került szülőfalujától. Sok évtizede már, hogy nem is látta.

Azt mondták régen az öregek, hogy ilyen időben még a kutyát is kár kiverni -fordult szomszédjához István. Valóban, nagyon hideg volt, az északnyugati szél éppen szemből fújt és úgy csapta a havat, vagy inkább apró jégdarabkákat az ember arcába, hogy sűrű tűszúrásoknak is beillett volna.
A földet nézte mindenki, kissé előrehajolva ment, mint hegynek felfelé szokás.
Nem is nézték az utat, hol van jég, hol van szilárd talaj, ezért hol itt, hol ott sikollyal kezdődő de nevetésbe fulladó hangok hallatszottak, egy egy földre huppanás után.

Jókedvű volt a társaság, nem volt panasz az útra, a körülményekre.
Csak István látta meg, hogy egy férfi -cigányember-féle- jött szembe velük a végtelennek tűnő mezőn. Melléjük érve István biccentett feléje, egy köszönőfélét is szűrt a fogai között. Viszonzásul a szembe jövő megemelte kezét a sapkájához,de csak érintve azt. Dobozos sör volt a kezében, -Istvánon hideg szaladt végig, és csak úgy magának mondta: hogy lehet ilyen időben sört inni.

A domb után éles kanyarral balra fordultak.

István megállt egy pillanatra.
Gyerekkora idéződött fel benne. Ez az út egyenesen is folytatódott régen. A mélyútba vezetett. Azóta beszántotta a nagyüzem, eltűntette az utat, szedrestől, kakukkfüvestől, ökörfarkkóróstól mind. Látta szinte lelki szemeivel, hogy a mélyút két partján agyagos földön (még erre is emlékezett), szakadt ruhájú, a közeledő ősz ellenére mezítlábas gyerekek, frissen szedték a fekete szedret. Ingük elejét felhajtva összegyűjtötték, hogy majd ha utólérik a gondjukra bízott, a közeli rétre legeltetni hajtott teheneket, borjakat, akkor majd nyugalmas helyre kerülve, hiszen megáll a jószág legelni, jóízűen elfogyasszák azt. Most is érezte szájában a szeder savanykás-édes, utánozhatatlan aromát kibocsátó ízét.
A mélyútnak nyoma sincs. De nem úgy az átélt időnek. (Meg kellene ezt írni neki, talán még nem késő. Ki tudja már ebben a zavart híradású időkben, milyen élet is volt erre felé a múlt század közepén. Amikor még ő is gyerek volt és a nagyapjával sarjút kaszálni járt erre, a mélyúti lejtőn pedig a fékezést az ülődeszkának a lőcsös kocsi kerekének küllöi közé való illesztéssel oldották meg. A lovak nem bírták volna megtartani a meredek lejtőn a szekeret.Mindkét hátulsó kerék a féderen csúszott. A lovak fejüket fel-felvetve, rángatták a nyaklót, prüszköltek és nyugtalanok voltak. Erősen kellett tartani a gyeplőt az állatokat pedig szép szóval becézgetve nyugtatni. Ez a példa mindig eszébe jutott, amikor az egyetemen a hallgatóknak az állatok etológiáját , ember és állat kapcsolatát tanítja. Izgalmas helyzet volt, nem veszélytelen de nem is aggasztó.
Élet volt a mezőn, a szó szoros értelmében, ember és állat kapcsolata, a föld illata, a növények zöld üzenete, amikor pedig a napnak leáldozó korongja bearanyozta a vidéket, az élet is csendesedni kezdett.. Nehéz élet volt, de valahogy emberibb mint a mai.)

Gyorsan a többiek után sietett.
Hová lettek az állatok a téli mezőről? -kérdezte társait. Régen még -úgy emlékezett- bukfencező nyulak futottak itt versenyt egymással, varjak keringtek a magasban, a pipiske is itt szaladt mint akinek nagyon sürgős dolga akadt. Tavaszi szántáskor a mezei pacsirták mintha az ég boltozatáról lebocsátott aranykötélen függnének, úgy repdestek levegőben, egyhelyben, hogy arasznyit sem mentek odébb. A barázdabillegető agresszív madár, senkit nem tűrt meg a közelében, senkivel nem osztozott a gazdag zsákmányon.
Ürgét önteni a szomszéd Mihály bácsival járt erre. Vicces ember volt, mindenkit megtréfált. Ő tanította meg, hogyan kell este a szalmakazlak oldalán fészkelt verebeket vasvillára erősített rostával megfogni.
Verset is mondott ürgeöntés közben. Csúfolódó verseket, asszonyokról, a szomszéd falvakról, és Fukszinak nevezte a lovát.

Nagymamájára gondolt István a Vajasnak nevezett mélyedés vizenyős földjére lépve. Arra az aranyszívű öregasszonyra, aki oly szép tiszta naív lélekkel tudta mondani történeteit, hogy szinte megelevenedett előttük Judea, Palesztina, Szíria minden földje, persze mindegyiket egy névvel nevezett: Jeruzsálem környéke. Így kezdte mindig: Amikor az Úrjézus a földön járt... és, és, mi volt akkor siettettük beszédében, mi volt hát?
Mi volt? kérdezett vissza. Látjátok a bíbicet! Ez elárulta őt, amikor bujdosott az üldözői elől. Bújik, bújik, mondta a bíbic az Úrjézus nyomát követve. Ezért fogták el őt a katonák is.
Hát a szamár! Az nagyon jó állat. Az Úrjézus, amikor már elfáradt, Jeruzsálem környékén, a szamár hátára ült. De a tanítványok gyalog mentek. A szamár gyorsan szedte a lábait, ezért valamelyik tanítvány egy kis sebet ejtett rajta. Ezért van a lónak is, a szamárnak is a lábán egy gyógyult seb mely bevarasodott azóta, de most is látszik.

A Vajas alján futó patak a szomszéd falu határából folyik erre.

Dehogy folyik! Zúdul, zúg, haragos-tarajos hullámokat vetve, elsodor mindent ami útjába kerül és hordozza a hátán szénaboglyát, gallyat kisebb tárgyakat. Még az embert is ledönti olyan ereje van. Ez a kép jelent meg előtte, az 55 évvel ezelőtti nagy áradás képe.
Tisztán emlékezik ma is a részletekre.
Kisasszony-napi búcsúról jöttek haza a zarándokok. Ő hét barátjával biciklivel járta meg az utat. Vasárnap, a kora délutáni órákban felhőszakadás érte utól őket, éppen a Ferreng meredek lejtőjénél és kisérte, míg mentek.
A Homoki Csárdánál megálltak szárítkozni. Kedves néni hívta be őket a falusi kocsma képét hordozó csárdába és rögtön begyújtotta a kályhát, hogy melegedjenek.
Akkor ivott életében először törköly pálinkát. Ezt rakták elé, hogy belülről is fűtse.
A gyalogos zarándokok is megérkeztek, de tovább is mentek nyomban.
A Vajasnál megtorpantak a gyalogosok. A gyors, a környező földekről lesodort, zagyvaléknak látszó ár megállította őket. Ekkor ért ő oda a barátaival és minden asszonyt, leányt, kik aggódva toporogtak az átkelés helyén, (szoknyájukat kissé megemelve) átkisértek biztonságban a túlsó partra.

Azért csatlakozott a hóviharral dacoló kis csapathoz, mert hírét vette, hogy vízkereszti sétát tesznek falujuk körül, felkeresve annak nevezetességeit.

A hely, nagyon fontos az ember életében -ezt ő sokszor megtapasztalta. Főleg a szülőhely, mely felnevelte, példát adott, példát a tisztességből, az állhatatosságból, az igaz szavak varázsából, a keresztnek hősies viseléséből és az egymás iránti szolidaritásból, a tisztes szegénység alázatából és -ha úgy hozta az élet- a hét bő esztendő osztotta áldásokból.
Sokszor érezte ennek a falunak a szellemét a lelkében és akkor erősödött nemzeti tudata, kifinomult magyarsága.
Szülőfalujára gondolva, tudta, hogy tartozik valakihez, és ezt a tudást, hogy ő birtokolhatja szülőfalujának emlékét, bölcsességét, az itt élők emberi nagyságát, mindig saját lelkének feltáplálására használta. Ezerszer mondta el az imát, melyet itt tanítottak neki, "Most segíts meg Mária.." és éppen úgy, mint a Szűzanyát, a falut is a magáénak tartotta, büszkén áldozta volna föl akár az életét is érte.

Mondja gyermekeinek is, és mondta gyakran tanítványainak is, hogy a kölcsönös gondoskodás megvéd titeket, ha szentnek tartjátok azt a helyet, ahol éltek, vagy ahol születtetek, mert míg véded a magadét, ezzel óvod a mindenkiét, hiszen azt érzed, hogy ez az enyém, hiszen én is az övé vagyok.
Kellenek hát a helyek, a haza morzsányi földje, egy rög, kapavágás, ekék hasította barázdák, hullámzó dombok emléke és vizek tisztasága, hogy magad is tiszta légy, ember légy, erős és termékeny, alkotó, gondolkodó, igazságkereső, mint ahogyan hallgatagságukban is ezt súgják neked a helyek.

A helyek,a helyek sajnos el is pusztulnak. Az ember, a mának élő, a földet csupán eszköznek tartó, a jövő nemzedékére nem gondoló, a soviniszta ember, aki nem Isten teremtett világát látja a természetben, kufár lesz és eladja tulajdonát. Eladja, mint Józsefet eladták testvérei.
De József erős lett és hatalmas. A testvérek pedig az ő szolgái!
Megfordul egyszer a világ fékevesztett iramlása. Megfordul és visszaszerzi jussát a föld, a harmónia, még annak árán is, hogy a halmozott élvezeteket bíró, a magát másoknál különbnek vélő ember vesztesként, örök vesztesként hagyja el maga teremtette ádáz csatahelyet.
A föld, a hely és emléke mint érték, örök kategória volt és az is marad, mert nem a szubjektív emberi érzés neveli ki (még ha hordozza is, vagy eltékozolja) hanem az ember lényegébe oltott Teremtett Jóakarat.

Ez jutott eszébe míg a vizet nézte. A felduzzasztott patak vizéből mesterségesen létrehozott halastó vizét.

Mily nagy rombolást végeztek akkor, amikor a földet, a televényt, az élő organizmust hordozó búzát, árpát, krumplit tápláló és nevelő földet eladták, hogy majd városi emberek -kiket nem érhet ezért vád- rekreálódjanak a helyén.
Mily szűklátó az ember.
Emlékszik rá, a gazdaság főagronómusa kiszámította, hogy ötven év kell ahhoz, hogy terményként hozza azt a jövedelmet a föld, amit most a kis tuszkulánumok éptíésére eladnak.
Nos kedves agronómus elvtárs! Letelt az ötven év. Már annál több idő is eltelt azóta. A föld még most is teremne, még most is fizetné hasznát -ha szerényen is- a szorgalmas gazdának. Mert azt a pénzt, amit akkor fizettek érte már régen elvitte a kis patak fodrozó habja, vagy a nagyvölgyi táblán nyargaló szél.

Elérte a most már fázós kis csapat a célt is. Egy emlékoszlopot, melyet a hely szellemét értő városi ember kezdeményezésére emeltek.
Forralt bort ittak, termoszból kitöltve. Elégedettek és büszkék voltak magukra. Jogosan.
Elvitték szívükbe zárva a helyet, annak oszlopba sűrített emlékét.

István is a tóhoz sétált.
Jeges víz vette körül a benne úszkáló vadkacsákat, jég fogságába zárva hallgattak mélyen a stégek.
Holnap január 6-a lesz, Vízkereszt napja.
Lereszkedett óvatosan a töltés oldalán, belemarkolt a hideg vízbe és keresztet vetett. Megszórta a lelkében megszentelt vízzel társait is akik aggódva, hogy vízbe ne essen a parton nézték őt. Hangosan imádkozni kezdett a próféta szavait idézte: "Megjelent a mi Urunk, Istenünk: Ö a királyunk, övé az erő és a hatalom".

Úgy érezte a kis csapat, felfrissülve, ruhájuk átázva, cipőjük lucskos, vizes, hogy ők megtettek mindent, hogy helyre álljon a világ kibillent rendje.

GA