A hazatérő (befejező rész)

Az esti vacsorára, a disznótorra vendégeket vár a gazda.
Eljönnek a sógorok, testvérek, a két koma és természetesen családjaik. Így is lesz az legalább harminc fő, a gyerekekkel együtt.
Megadja a módját a vendégeskedésnek ilyenkor mindenki. Még az ilyen nehéz időkben is, amit most élünk.

Befejeződött ugyan a háború, de számos fiatal férfi, családos vagy még legényember nem töltheti most sem az ünnepi napokat családja körében,. Vagy inkább az mondható, hogy most aztán nem töltheti.

Az iskola udvarára hívták be a község erőteljes férfi lakosságát, -eligazításra, mint mondták.
Mihály, -rosszat sejtve- a fia helyett ment volna, de a gyerek nem engedett. Engem hívtak édesapám, hát én megyek.

Távoli földek idegensége veszi most körbe őket, a falu színe-virágát. Immár egy esztendeje.

A vendégek érkeztek egymás után. A férfi-emberek kucsmában, báránybéléses sapkában. Lábukon a birgeli csizma megrakodva a sarokvas koszorúzta fagyott hóval, nehézzé, csosszantóssá tette a járást.
A bélelt posztókabát kinél begombolva, kinél nem. Csillogó vízcseppek, mint ezer és ezer fénylő gyémánt-gomb díszítette a ruhát, őrizte a gúnya a test melegét.
A fiatalasszonyok kendője alatt piros fékető, az idősebbek fekete fejkendőben. Volt, aki még az ünnepnapra tartogatott, a ládában símuló delén kendőt is elővette, nem kímélve a sátoros napokra.

A beszélgetés lassan indult.
Fájdalmat, kudarcot éreztek az emberek. Sötét jövő rémképét festették egyéb más időben bizakodó lelkük falára.
Visszajönnek a ruszkik, ismerjük őket a háborúból, mit műveltek a faluban.
Kolhoz lesz, a falunkból, azt mondják!
Közkenyéren élünk, vályúhoz kell járulni az étkezéskor mint a barmoknak.
A templomot is bezárják, elviszik a papunkat.
Gyerekeinket soha nem engedik haza talán -zárta a szomorú beszélgetést a háziasszony.

Az éhség nagy úr!

A feltálalt leves színén mint parányi ladikok úsztak a tömött a zsírcseppek. Nem városi kákabélűnek való étel ez. Magyar paraszti gyomorba való!

A levest gőzölgő főtt hús követte. A magyar mangalica húsának nincs párja.
Savanyú káposztát ettek hozzá, ropogós héjúra sütött kenyérrel. Magyar búza, magyar kenyér, magyar vagy, hát ebből egyél -biztatta vendégeit a gazda.

Harmadik fogásnak hurka került az asztalra.
Mint zömök-tömött kemencében sült kismalac úgy festett a remekbe szabott étel a fekete tepsin.
Az elismerés moraja hullámzott végig a vendégeken. A hurka mondja meg, milyen a beller tudása.

Sütemény zárta a sort. Hájas tészta, kétféle töltelékkel. Baracklekvárral és túróval.

Járt a pohár, mint a lift, asztaltól ajakig meg vissza. Sűrű járat volt.

Az asztalfőn Mihály ült, a gazda, mellette kisunokája, Jánoska. Megfésülve, piros, égő arccal.
Mihálytól balra, galambősz hajú vendég, az egyetlen, aki fekete gubában érkezett. Mély, dörmögő hangon kezdte az éneket: Ki megyek a doberdói harctérre -hosszan tartva az i hangot- és mint egy begyakorolt kórus, folytatták a férfiak, feltekintek a csillagos nagyégre.

Aztán újabb nóták következtek. Bús-panaszos, nóták, mint ha lélekharang szólna, siratták a nemzetet. Még Erdélyig is elértek.
Aztán a Donig, a nagy folyóig: Tábortüzek fénye világít az éjen...

Így ment ez addig, míg a falon lévő ódon-szép inga óra nagymutatója utól nem érte a kismutatót amelyik a tizenkettőhöz közeledett.
A mennyezetről alábocsátott "húzós lámpa" -csak kivételes alkalommal szolgál- pislákoló fénye a szemhéj ütemére járta táncát.

Az ősz hajú "gubás" csendre intett mindenkit.
Megköszönte a gazda és a gazdasszony szíves vendéglátását, uramöcsémnek és lyányomnak szólítva őket. A régen meghalt öreg Mihály középső testvére volt ő. És így folytatta:
Karácsony szent ünnepe következik, -mondta. A Piavénál, tanultam katonapajtásomtól -aki ágostai vallású keresztény ember volt- ezt a szép karácsonyi éneket.
És elkezdte az éneket, kissé remegőhanggal, átszellemülten, mint azok a tisztességben megőszültek emberek, akik tudják, vagy érzik, talán az utolsó disznótor volt ez az életében.
Krisztus Urunknak áldott születésén angyali verset mondjunk szent ünnepén.......

A Szent János pohár, mely az ünnep végső zárását jelentette, "egyhajtókára" való ürítését már csak a távozó vendégek sora követte.

Mihály gazda vette a viharlámpát és a szérűs kertbe ment.
Mindent alaposan átvizsgált. Nem maradt-e alattomos zsarátnok valahol, nem tévedt-e idegen állat a portára.

Az istállóban a kereveten végigdőlt, csak a csizmáját húzta le és keresztet vetett.
Én Istenem, Jóistenem becsukódik már a szemem, de a Tied nyitva Atyám, egész éjjen vigyázz reám....reám....reám.
Álomba merült, jóleső, fáradságot múlató, másnapi friss ébredést hozó álomba.

Egy embert látott, álmában, aki a kert felől közeledett. Jézusarcú jövevény, Jánoskára, kisunokájára hasonlított. Nagy léptekkel hagyta maga mögött a hosszú útat, mely egészen Donyeck szénbányáinak mélyétől vezetett, és a hátsó udvar kiskapuján elérte a vágyva várt szülői házat.

Gódor András