A hazai cigányságról – beszéljünk róla!

Elöljáróban szögezzük le, hogy minden tiszteletünk azoké a cigányembereké, akik saját erejükből ki tudtak emelkedni abból a társadalmi-szociális csapdából, amelyben a hazai cigányság – talán évszázadok óta – vergődik. Tisztelet nekik, hisz ez a csapda mély, a kiút buktatókkal teli és gyakran reménytelen, azonban a megoldásnak mindig a szem előtt kell lebegnie.

Ahhoz, hogy megoldásokat kereshessünk, túl kell lépnünk a mai közbeszéd torzulásain, mivel a cél eléréséhez nem lehet más az első lépés, mint a tények maradéktalan feltárása. A mai kurzus szemérmesen hallgat a valódi problémákról, amelyek megvilágítása roppant fontos. Ez alapján tehát vegyünk át néhány közhelyet, amelyekkel minden magyar állampolgár tisztában van, azonban jellemző módon mélyen hallgat róla.

A honi sajtó rendkívüli mértékben szeret lovagolni az un. „cigánybűnözés” fogalmán. Azt, hogy ez a definíció, a maga letisztult formájában helytálló-e nem tisztünk eldönteni, azonban az nyilvánvalóan megállapítható, hogy egyes bűncselekmények elkövetői sokkal nagyobb arányban kerülnek ki a cigányság soraiból a teljes lakosság számához képest. Említsünk hát néhányat! A lopás – vidéken a terménylopás, míg a nagyobb városokban a zsebtolvajlás – egy igen kevéssé szankcionált bűncselekmény. Bár az Alkotmányunk elég hangsúlyosan mutat rá a magántulajdon védelmére, továbbá a Büntető törvénykönyv is megfelelő büntetéseket sorol fel, ennek ellenére a bíróságok gyakorlata azt mutatja, hogy az ilyen típusú elkövetői magatartás az un. megélhetési bűnözés kategóriájába esik. Ez a magatartás azonban felbecsülhetetlen károkat okoz azoknak, akik megfeszített munkával dolgoznak egy-egy gyümölcsösben, kiskertben vagy akár csak tyúkot tartanak. A képlet ugyanis egyszerű: a megélhetési bűnözés a meglopottak megélhetését veszélyezteti. Ezt a tényt sajnos szinte soha nem halljuk kimondani. A vagyoni káron kívül nem vagyoni kárról is beszélhetünk, hiszen akinek rendszeresen ellopják terményeit, az egy idő után lemond a termelésről és ezáltal szociálisan is elkezd lesüllyedni, nem beszélve arról, hogy morális tartását is elveszíti a munka iránt.

A lopás kategóriájában szintén nem mehetünk el szó nélkül a színesfém-eltulajdonítások mellett. A kár itt sem csak a tényleges elkövetési érték, hiszen a vasúti vezetékek rongálása súlyos balesetek forrása is lehet, míg pl. a köztéri szobrok lopása a tisztelet hiányát mutatja, erkölcs-romboló hatású.

A következő bűncselekmény a rablás, melyet napjainkban egyre többen szenvednek el, akár a nyílt utcán is. Sajnos mindannyian – a szerencsésebbek nem személyesen – tapasztalhattuk, hogy igenis megtörténhet 2007-ben az, hogy trágár szavak kíséretében, nem ritkán fizikai erőszak alkalmazásával elveszik értékeinket. Szaporodnak a halálesetek is e körben. Egyre több idős és védtelen ember veszti életét azért, mert éppen otthon volt, amikor betörtek hozzá. Erőtlen védekezésük sok esetben torkollik brutálisan elkövetett gyilkosságba, baltával, késsel, vagy egy fadoronggal történő emberölésbe. Akik túlélnek egy ilyen támadást halálukig rettegni, szorongani fognak, a normális, nyugodt élet reménye nélkül.

A garázdaság és súlyos testi sértés vagyonszerzési célzat nélkül, pusztán erőfitogtatásból, vagy vélt sérelmek megtorlása céljából lassan mindennapossá válik Magyarországon. Az önmagát gerjesztő tömeghangulat megnyilvánulását tapasztalhatta meg a közvélemény Olaszliszkán. A minden erkölcsi tartást és korlátot nélkülöző társaság gyermekei szeme láttára pusztított el egy köztiszteletben álló tanárembert. E társaság pusztán azért ölt, mert érezte magában a tömegerőt, a felsőbbrendűséget, látta a kiszolgáltatottságot, a megalázhatóságot, a pusztítás öröme és lehetősége átitatta a közösség tagjait. Másként nem lehet megmagyarázni a több, mint hetven fejberúgást! Az eset után, még 2006-ban 3 hasonló emberölési kísérlet zajlott le az utakon, ugyanazzal a vélt sérelemmel, hogy elgázolták a társukat, azonban szerencsére több tragédia nem következett be.

Minden jó ízlésű embert felháborodással tölti el, ha olyan esetről hall, amelynél tanárt, tanárnőt, igazgatót ver meg a „bátor” szülő, vagy népes rokonsága. Még a középkorúak is – nem beszélve az idősebbekről – emlékezhetnek, hogy a pedagógusokat milyen tisztelet övezte. Szüleink csak hosszú dilemma után mertek egyáltalán kérdezni és ha a tanár azt mondta, hogy valami nincs rendben, akkor jöhetett a hadd el hadd a gyereknek. Ez a példa nem a testi fenyítés restaurációját szolgálja, mindössze arra mutat rá, hogy míg nem is olyan régen a pedagógus szava szent volt, addig ma szinte büntetlenül lehet verni a tanárokat.

A bűnözés után át kell térnünk a szegregációra. A mai kurzus beakadt lemezjátszóhoz hasonlóan ismételgeti a szegregáció felszámolására való törekvést. Ezt azonban nem a társadalmi megegyezésre törekvés keretein belül teszi, hanem kényszerrel kívánja végrehajtani. A szociális tárca nagyasszonya a minap jelentette be egyik elképzelését e témakörben. L. Mónika azt találta mondani felháborodásában, hogy az orvos és a jegyző anyagilag megteheti, hogy más iskolába adja gyermekét, míg a szegényebb réteg nem. Ezt a szabad iskolaválasztás felszámolásával kell megszüntetni. E kérdéskörben még elvi síkon sem merült fel, hogy a szegényebbeknek jobb oktatási stratégiát dolgozzanak ki, ellenkezőleg! A jobb módúakat kell lesüllyeszteni vissza. Ez nem oktatáspolitika.

A jámbor, gyermekének boldogulását szem előtt tartó szülő nem akarja, hogy az életének értelmet adó kisfia, kislánya egy lerobbant és elhanyagolt iskolában tanuljon, úgy hogy elveszik az uzsonnáját, értékeit, gátolják a fejlődésben, esetleg a többi gyerek, ne adj Isten valamely szülő megveri.

Igenis vizsgálni kell a szegregáció fenntartását minden településen, minden iskolában. Ahol lehetőség van rá, ott haladéktalanul fel kell számolni, azonban ahol fenntartása indokolt, ott nem lehet kényszerrel felszámolni. Tehetségük és magatartásuk szerint osztályozni kell a gyerekeket – tehát nem szociális alapon! – és ahol indokolt, ott speciális osztályokat kell kialakítani az átjárhatóság követelménye mellett. A speciális osztályokat jól képzett és ezzel együtt jobban megfizetett tanárokkal kell ellátni, kiegészítve szociális munkások és pszichológusok eseti jelenlétével. A jó képességű gyerekek számára biztosítani kell – különvizsga keretében – a normál osztályba kerülést, max. félévente megtartott felmérő vizsgálat szükségességével. Tudomásul kell venni, hogy a kiemelkedés lehetőségének fenntartása a társadalom szempontjából kívánatos, azonban ezt nem lehet a rendezett viszonyok között élő gyermekek kárára megvalósítani.

Fentiekhez természetesen pénz kell és így elérkezünk következő témánkhoz, a segélyezéshez. Ez egy rendkívül összetett kérdés, kimerítően megválaszolni csak könyvformában lehetne. Egy dolgot azonban biztosan leszögezhetünk, a kizárólagossággal alkalmazott segélyezés a lehető legrosszabb válasz a szociális csapda felszámolására. Éppen generálja azt. Egyfajta kényelmes biztonságot nyújt, a tenniakarás lassú elhalása mellett. Szinte korlátja a társadalomba való integrációnak. Nincs motiváció a kitörésre, a szegényes és igénytelen életmód melegágya.

Ebből a csapdából csak egy erős és gondoskodó állam mutathat kiutat. A segélyezés visszaszorításának vezérfonalát csak a munkahelyteremtés jelenítheti meg. Itt fel kell hoznunk egy sarkos – más olvasatban demagóg – példát. A négyes metró építése 500 Mrd forintot fog felemészteni. 500 Mrd forintból 1000 kistelepülésen lehetne – helységenként – 500 millió forintos beruházással munkahelyet teremteni. Ez a szám a hazai települések közel egyharmada. Ha a leghátrányosabb helyzetű községekre koncentrálunk, akkor ott (100-100 fő) alkalmazásával félelmetes mértékben csökkenthető a munkanélküliek és ezért segélyből élők aránya.

A másik megoldás a segélyezés közhasznú programokhoz való kötése. E tekintetben sokkal nagyobb normatív támogatásban kellene részesíteni az önkormányzatokat. Nagyon sok település siralmas állapotban van és ez nem mindig a szegénységből adódik. A segélyeket tehát differenciáltan kell megállapítani, azaz a közhasznú munkában részvevők legalább kétszer annyi segélyt (ami már inkább munkabér) kapjanak, mint azok, akik nem hajlandók dolgozni. Ehhez szintén pénz szükséges, azonban legalább célként ki kell tűzni.

Sajnos a cigányság kihasználása e tekintetben a politikai elit felelőssége. A „könnyen jött” adományok hatalmas szavazótábort tudnak mozgósítani és az újabb juttatások reménye országos választásokat tud eldönteni. A segélyezett ember lényegesen kiszolgáltatottabb, mint a dolgozó, hiszen a dolgozó helyzete a választások után is stabilabb, azaz tud mérlegelni, míg a segélyezett nem láthat mást a döntésében, mint a jövőbeni segély nagyságát. Ez egy aljas kihasználás és tudatos félrevezetés!

Egyes szervezetek indokolatlanul gyakran hangsúlyozzák, hogy a cigányság, kultúrája és ösztönös természete folytán kevésbé akar dolgozni, inkább szabadságra vágyik. Ez minden bizonnyal igaz is, azonban egy gazdaságilag és szociálisan is mélyponton lévő országnak nem futja arra a „luxusra”, hogy ezt tudomásul vegye és mérlegelhesse. Valamennyi hazánkban élő kisebbség a görögöktől az örményekig, a románoktól a németekig gazdag tradíciókkal rendelkezik, hagyományait, nyelvét ápolja, közösségét összetartja, azonban emellett maradéktalanul beilleszkedik a magyar társadalomba és cselekvően részt vesz az ország építésében.

Utolsó témánk a cigányság valós képviselete. Erre a területre vetül rá leginkább a mindenkori politika hatalmi játszmája. A cigányság éppúgy őrlődik a két nagy párt hálójában, mint a társadalom. A Kolompár Orbán vezette balliberális platform éppúgy nem találja – sőt nyilvánvalóan nem is keresi – a válaszokat, mint a Farkas Flórián által fémjelzett jobboldali. Nulla a koncepció és a kitörés lehetőségét már az is megakadályozza, hogy nincs problémafelvetés. Álláspontjuk szerint nincs cigánykérdés és aki ennek ellenkezőjét állítja, az rasszista, náci, vagy fasiszta. Ez elfogadhatatlan hozzáállás, emellett felveti a hozzá nem értés tényét, rosszabb esetben a szándékos „politikacsinálást”.

Tudomásul kell venni, hogy a cigányság csak a maga elhatározásából emelkedhet ki szociális helyzetéből, amelyhez az állam segítséget kell nyújtson. Nem lehet más megoldás, mint a cigány értelmiség összefogása, a problémák ideológiamentes feltárása, a célok kitűzése és végrehajtásuk haladéktalan megkezdése. Tudatosítani kell a cigányság körében, hogy mind a társadalom tűrőképessége, mind az állam gazdasági terhelhetősége véges, ezért az intézkedések nem várhatnak. Ha továbbra is becsukott szemmel, közönnyel, bágyadt látványlépésekkel próbálunk operálni, akkor véges határidőn belül kell szembenéznünk a társadalmi katasztrófa egyre fenyegetőbb rémképével.

Ha cigányság valóban „államalkotó” tényező, amint azt az alkotmány is deklarálja, akkor kötelessége szembenézni saját magával és tenni azért, hogy ne csak a megfogalmazás legyen fennkölt, hanem a tettek is igazolják a definíciót.

/Jobbik.net/