Emlékezzünk halottainkra

A szentek tisztelete az őskeresztény korig nyúlik vissza, amikor a keresztények a vértanúk temetkezési helyén a föld alatti katakombákban gyűltek össze, hogy imájukkal erőt merítsenek azok példájából, akik vérükkel vallották meg az Urat. Ekkor még nem volt lehetőség külön-külön megemlékezni a sok névtelen szentről. A keleti egyházban már a 4. századtól, a szenteknek egy külön napot szentelt az Egyház. 609-ven, a császártól kapott római Panteont IV. Bonifác pápa keresztény templommá, Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel. A népvándorlások után, a liturgia ujjászervezésekor IX. Gergely pápa november 1-re tette az ünnepet. Ellensúlyozni akarta ezzel a kelta időszámítás kezdetét, amelyet még a keresztény korban is nagy csinnadrattával, dőzsöléssel és kicsapongással ünnepeltek meg.

Az úgynevezett Haloween ünnep, a maga kísérteteivel és szellemjárásaival is ide vezethető vissza. A mindenszentek délutáni temetőlátogatás a clugny-i bencés reformhoz kötődik. A bencés szerzetesek már mindenszentek estéjén a halottak napjára emlékeztek.

Mindenszentek ünnepe tulajdonképpen a Halottak Napjától különálló örömünnep. Az Egyház ezen a napon minden szent közös, dicsőséges seregszemléjét tartja, és erősíti hívei öntudatát a ’szentek közösségének’ hitében. A földön élő küzdő egyház szemében a már révbe jutott, megdicsőült szentek, – akik közül sokakat név szerint is ismerünk, és életútjuk a nagy nyilvánosság előtt is 'nyitott könyv' – mintegy „modellezik” a Krisztus-követés járható útját minden korszakban. Példájuk biztat, hogy érdemes, lehetséges szentként élni, szentté válni. „Ők a nagy szorongattatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében „- kapja a tájékoztatást Szent János az angyaltól, s írja le ezt Jelenéseinek könyvében.

Nemcsak büszkék vagyunk tehát szentjeinkre, hanem segítségükért, mennyei befolyásukért is könyörgünk ezen a napon. Jó az ő társaságukat keresni, érdemes oda vágyódni, ahová ők már hazaérkeztek. Hősies életáldozatuk nekünk is biztatást jelent kételyeinkben, meg-megbicsakló életkedvünkben. Nem celebek vagy sztárok ők, akiket a közvélemény vagy a reklám ideig-óráig kiemel, az ő erkölcsi tartásukat, odaadó hitüket maga a Mindenható Isten igazolta vissza, megéreztetve az emberiséggel munkájuk, szolgálatuk gyümölcsét, jótékony hatását. Néhány szent esetében akár világtörténelmi hatásról, maradandó „csúcsteljesítményről" is beszélhetünk. A szentek egyszer s mindenkorra letették névjegyüket az emberiség szolgálatában. Közösségeikben, egy adott nemzet fiaiként-leányaiként gazdagították a kultúrát, nyilvánvalóvá tették az értékek, a jó, az emberhez méltó élet, az Isten- és felebaráti szeretet győzelmét a bűn és gonoszság felett. Akár védőszentjeink, nevünk első viselői is elgondolkodásra késztetnek a mai napon.

De kik a szentek? Miért van szükség az ő közbenjárásukra? Nem egy a mi közvetítőnk az Atyánál, Krisztus? Nem lehet egyenesen az Istenhez fordulni kéréseinkkel, imáinkkal?

A szentek nem ajánlgatják magukat, és nem „tolakszanak” Isten elé. Viszont nekünk lesz könnyebb, ha az ő életpéldájukra figyelünk, hiszen ők elénk élték az evangéliumi életformát. Ők az Isten társaságában vannak, szó szerint „megboldogultak”, tehát megkönnyíthetik számunkra az üdvösség útját. Megéreztetnek valamit a célba jutottak öröméből.(Pajor A.) A Szentlélek fantáziájának jelei, akik vágyat ébresztenek az istenes élet után. Isten barátai, akik vissza is üzennek (jelenések, imameghallgatások, csodák stb.), hogy érdemes, lehetséges, sőt egyedül járható út az életszentség útja.

A szentek Isten diplomatái. Aki diplomáciai küldetést vállal, annak jól kell ismernie saját hazáját és azt az országot is, amelybe küldetése szól. Képviseli hazája álláspontját mindenben. A nagyköveten keresztül szokták intézni az állampolgárok is ügyeiket a hatóságokkal, vagy az adott ország kormányával. A diplomata a jó viszony ápolását is szorgalmazza gazdasági, kulturális vagy más téren. A szentek Istent, Jézus Krisztust, az Ő egyházát képviselve kapcsolódnak a világhoz.

A szentek világhódítók-, akik a Lélek erejével, fegyvertelenül nyernek meg minden embert Krisztusnak. Hiába valamely nemzet szülöttei, egyetemes értéket képviselnek és nemzetközi „hírnévre” tesznek szert. A világ népeit, az egyetemes emberiséget gazdagították az élet valamely területén, vagy egyenesen a szeretet hősies gyakorlásával. Gondoljunk csak Szent Pálra, Szent Ágostonra, Aquinói Szent Tamásra, Sziénai Szent Katalinra, Szent Brigittára, Teréz Anyára, Árpádházi Szent Erzsébetre, Szent Ferencre vagy éppen, Páduai Szent Antalra.

A szentek a Lélek Nobel-díjasai, akik a kitüntetést Istentől veszik át, és a díj nem más, mint az örök élet. Az egyház története a szentek története is. Éppen azért csodálatos az Isten, mert minden életformában, minden kultúrában, foglalkozásban élhetjük az életszentséget. Aquinói Szent Tamás kiváló tudós volt, Vianney Szent János alig volt képes elvégezni a teológiát, Teréz anya nem volt szépségkirálynő, Szent Margit, pedig, királylány létére nem röstellte a legegyszerűbb konyhai munkát is elvégezni. Gonzága Szent Alajos a magas méltóságot „cserélte” életszentségre, Assisi Szent Ferenc és Loyolai Szent Ignác pedig a fényes lovagi-katonai karriert.

A szentek Isten atlétái, olimpiai bajnokai. Sugárzó emberek, akik a kegyelemre hallgatva képesek voltak hősiesen szeretni. Akkor, is, ha ez nekik sokba került, akkor is, ha ezért meghurcoltatás, lefokozás, félreállítás járt. Szent Benedeket első társai meg akarták mérgezni, Szent Ferencet élete vége felé rendtársai alkalmatlannak tartották a rend vezetésére, Keresztes szent Jánost szerzetestestvérei börtönbe vetették Loyolai szent Ignácot inkvizíció elé hurcolták, Mórus Szent Tamást feleségéhez és lányához való szeretetével zsarolták, Szent Margitot királyi édesapja tagadta ki a családból, mert nem akart összeházasodni az előre eltervezett királyi program szerint…

A szentek világítótornyok. Életpéldájuk sok problémánkra megoldást jelenthet. Nem a rendhagyó sikertörténetük a lenyűgöző, hanem az az egyszerűség és önátadás, az a szenvedélyes elkötelezettség, amellyel Krisztus nyomába szegődtek. Valósággal megkívántatják velünk a krisztusi életformát. Az sugallják, hogy korra, nemre, származásra való tekintet nélkül képesek vagyunk a hősiességre. Az életszentség nem kívülről ránk erőszakolt kényszerzubbony, hanem belülről, épp példájuk hatására lesz vonzó.

Ne próbáljunk ’csak’ hasznot húzni a szentek közbenjárásából, miközben életünk egy fikarcnyit sem változik. A szentek közbenjárása nem korrupció, nem valamiféle mennyei kiskaput kereső lobbizás, nem lehet őket megvesztegetni holmi perselypénzzel, adománnyal, elmormolt imával, ha szívünket nem adtuk oda Istennek. Talán néha ez a mi bajunk. Szeretnénk a csodákat, de nem akarunk a régi kerékvágásból kimozdulni. Gondoljunk csak a világhírű nagy kegyhelyekre. Ha életünkből kispóroljuk a megtérést, a gyökeres Istenhez fordulást, akkor a szentek közbenjárása is hatástalan, hiszen az nem önmagától „működik".

Ilyen szempontból a világot egy bűnösöknek készült kórházhoz lehetne hasonlítani- írja Giovanni Martinetti SJ, A mai hit észérvei c. könyvében, – szent ápolókkal és orvosokkal, akiket a világ ugyan nem ismer, és nem szívesen vesz tudomást róluk, mert akkor szembe kellene néznie önmagával, engednie kellene a vágynak, hogy hasonlítson rájuk. Ennek ellenére a kórháznak mégis attól van tekintélye, hogy ezeknek az ápolóknak a „főnökük" a Főorvos: Jézus Krisztus.

A szentek a mi ügyvédjeink, akik, lehet, hogy ma is köztünk élnek-családtagként, munkatársként, akik minket is bátorítanak, hogy csak Istennel és Istenért érdemes élni.

Szentnek lenni annyi, mint Istenhez tartozni. Engedni, hogy ő lefoglaljon magának, megigézzen, „egy+ügyűen" csak az Ő „érdekeit" képviselni a világban... Legyünk mi is szentek, „földelt antennák” (Pilinszky János), az „életszentség megbélyegzettjei” (Weöres Sándor), hogy sugárzó életünk másokkal is megkedveltesse az Istenhez tartozás örömét.