Kedves Dányi Lakosok, Történelmi Kortársaim!

Gódor András polgármester úrIllő dolog, hogy a köz szolgája negyed évszázad után köszönetet mondjon azokért a kegyelmekért, amelyeket munkája során oly gyakran, oly bőségesen megtapasztalt. A dicsőség – ahogyan a protestánsok mondják, Soli deo gloria – természetesen az Istené, a köszönet Dány község lakossága választópolgárainak szól. 25 év az ember életében igen jelentős időintervallum, mert ennek a 25 évnek, amivel a dányi emberek engem megajándékoztak a választásokon, előzménye volt az a 18 esztendő, melyet pedagógusként, tanárként és iskolaigazgatóként szülőfalum iskolájában töltöttem. 43 esztendő nem csekély idő, mert ennek másfélszeresét talán, ha megéli az ember, statisztikai értelemben.

Egy emberöltőnyi időszak. 43 esztendő a település életében sem csekély. De nem is sok, mert az emberemlékezet néhány generáción keresztül ha meg is tartja, akkor is az ismert és ismeretlen elődök sorsára jutunk. Elfelejtődünk. 43 év ezernyi emlék, ezernyi élmény. Ennek ellenére nincs is értelme erről másképpen beszélni, csak úgy, mint minden ember életéről, aki volt, van, és elvész az idő végtelenjében.

Apai nagymamám, aki a XIX. és XX. század fordulóján született, és akit a kortársai „Matyis Ágnyisként” emlegettek, Tóth Ágnes volt az ő rendes neve, a népes családdá terebélyesedett Tóth (Matyis) András 10 gyermeke közül az egyik, akiket én is személyesen ismertem. Mi őt „édes mamának” szólítottuk. De nem csak mi hívtuk így, hanem a rokonok is, a szomszédok is, és nem is emlékszem, hogy valaki őt másként szólította volna. Ez a megszólítás a szeretet és tisztelet jele volt. Nem volt iskolázott ember, de intelligens volt, és művelt. Az én életem, és nagyon sok ember élete – gondoljunk csak utána – az édes mamák kezében volt. Ők neveltek minket. Legyen áldott az édes mamák keze. Ő tanított engem arra is, hogy mindenkinek köszönjek. Ha valahová belépek, akkor, is, ha valakivel találkozom, akkor is, mégpedig így: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”. Ha valahová beléptem, és onnét távozom, akkor ezt mondjam: „Isten áldja magukat!”.

Hát én beléptem most Önökhöz, az Önök hajlékába ezzel a levéllel, és nagymamám tanítása szerint köszöntöm Önöket az Isten dicséretével, Dicsértessék a Jézus Krisztus! Dicsérni mást, mint a Seregek Urát, meg nem illet.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy mi is volt az én életemnek a titka, ha volt egyáltalán titka. Az én életemben – ha már befogadtak, és szabad személyeskednem, túllépni nem akarva a vendég jogát, és megsérteni sem a vendéglátók türelmét – a család és a tágabb rokonság mellett Erdély volt az a hely, ahol az emberek ugyanolyan jelentőséggel léptek be az életembe, mint amilyen jelentős számomra a szülőföld, a szülőfalu. Itt születtem, ez a falu a szülőhelyem, de a nemzetben gondolkodó, a magyar történelmet tágabban megértő ember Erdélyben lettem. Dány község a szülőfalum, a szülőföldem, a testvértelepülés Gyergyócsomafalva a szellemi szülőfalum, lelkiekben ott is gazdagodtam, magyarságtudatban, a barátság igazi megtapasztalásában, az áldozatvállalásban, az igazságtalan nehézségek elviselésében és az együvé tartozásban itt nevelődtem. Ahogy szeretem járni községünk utcáit, nézni a szép házakat, és szemlélni annak a horizonthatáráig tartó, a Mátra kéklő messzeségéig nyúló környezetét, úgy szeretem járni a Maros partját, ott, ahol a dobogó fahíd vezet át a túloldalra, szeretem nézni a ködbevesző havasokat, a Medence párába burkolózó végtelenségét, és szeretem magamban tartani e két szót: székely és magyar. Szeretem nézni a falunk templomának tornyát, ma már az órával, és szeretem Gyergyócsomafalva katedrálisszerű templomát, ahonnét lelki szemeim a somlyói Máriát is látják.

Miért éppen ezt mondom el a vendég jogán a családnak? Nem akarok visszaélni a türelemmel, mert félek, hogy az eltelt 43 év és az abban rejtőző 25 év csak nekem fontos. Miért is sorolnám azokat a jelenségeket és eredményeket, amelyeket itt megéltem, átéltem, amely eredmények egy közösség eredményei, és erre az eredményre méltán lehet büszke, és ennek a közösségnek én egy adott pozícióban csupán egy tag voltam, egy láncszem, a falut összefogó kötelékben. Láncszem ugyan, amelyik ha gyenge pontnak bizonyul, akkor meglazulnak az eresztékek, és összeomlik minden.

Úgy látom, szürkék, olyan nagyon szürkék a hajnalok. Lassan elér a tél bennünket. A hajnalok talán nem is szürkék, csak bánatosak. Szomorúak, és sírnak. Mintha a szívek bánatát siratnák. Felhőarcát mutatja az ég is, mintha valamit el akarna rejteni előlünk. Nem akar ránk nézni az ég? Vagy csupán röstell a világ valamit? Elromlik a világ, vagy már el is romlott? Vagy csak átalakul? Az átalakulás az új életet világra hozó gyötrelmeit éli-e keserű vajúdásában, vagy pusztulnak a láncszemek? Valami támadja, elrágja, elpusztítja, hogy a kemény érc helyett ezután talmi csillogás legyen? Azt érzékelem, hogy a harc, a küzdelem nagyon éles, és nem tudjuk, talán nem is sejtjük, mikor robban a bomba.

A gonosz nem győzedelmeskedhet. De győzedelmeskedhet a józanság, melynek hordozórakétája a megbocsátó és mindenen felül álló szeretet.

Volt egy asztal. Terített, ünnepi asztal. Körbeülték a mogorva rokonok, akik már hosszú idő óta egymással sem beszéltek. A harag már gyűlöletbe fordult. A népes rokonságot egy különleges alkalomból összehívták, és ott mindenki meg is jelent. Elhangzott egy pohárköszöntő, melynek visszatérő refrénje ez volt: „A szeretet és az irgalom kéz a kézben jár, a barátság és bizalom csókot vált.”

A pohárköszöntő és a finom vacsora után mindenki megbékélt. Mindenki mindenkinek megbocsátott. Az irgalmas szeretet győzedelmeskedett.

Én is szeretnék egy asztalt. Egy nagyon hosszú asztalt, amely mellé sokan elférnének. Akár még egy falu minden polgára is elférne. Talán még Dányé is. Lenne finom bor és étel. Szép halk zene szólna, és lenne meleget árasztó duruzsoló cserépkályha is. Mindannyian ott lennénk. Persze bánatosak, szomorúak lennénk, és nagyon haragosak. Gyűlölködnénk is talán.

Lenne pohárköszöntő is, szép, bársonyos illatú, gyümölcszamatú vörösborral. Szép ívű pohárban lenne a bor. És odajönne valamelyikünk családjából egy ember, aki nem él már, de odajönne. Talán egy édes mama, aki kivenne egy papírcetlit a magával hozott Örök Imádás Könyvéből, és ennyit mondana: „A szeretet és irgalom kéz a kézben jár, a barátság és bizalom csókot vált.”

Köszönöm, hogy meghallgattak, hogy befogadtak. Remélem, nem sértettem meg senkit. Ha mégis, akkor ezt akaratomon és szándékomon kívül tettem. Bocsánatot kérek!

Elmegyek, régen itt vagyok, 43 éve.

Isten áldja meg magukat!

Dány, 2010. szeptember 27.

Gódor András
polgármester