1939. szeptember 1-jén

Lengyel menekültek és magyar barátaik

Lengyelországban közismert, de Magyarországon sem ismeretlen az a lengyel–magyar barátságot dicsérô versike, amely magyar fordításban így hangzik: „Lengyel, magyar két jó barát. / Együtt harcol s issza borát". Ez az (alighanem a XVIII. század végérôl származó) két sor igazából csak 1939 szeptemberében nyert valóságtartalmat, nem az együtt vívott harcban, hanem a Magyarországra áramló lengyelek megsegítésében. Gróf Teleki Pál kormánya ekkor megtagadta a német hadvezetés kérését, hogy engedélyezze egy felvidéki vasútvonal használatát a Wehrmacht számára: ugyanezt különben a Lengyelországgal szintén hadiállapotban lévô tisóista Szlovákia is kérte, de Teleki ezt is megtagadta. Bár Magyarország hivatalosan nem mondta ki semlegességét, ez mindenki számára nyilvánvaló volt, mint ahogy az is, hogy magyar földön a lengyel menekültek kedvezôbb fogadtatásra találtak, mint bármely más szomszédos országban, a lengyelekkel „szövetséges" Romániát is beleértve.

a második világháború öt és fél éve alatt közel 60–70 ezer Magyarországra menekült lengyel katona távozott a „zöld határon" át, hogy csatlakozzék Nyugaton a Hitler ellen harcoló lengyel hadseregekhez. Ez fôleg az elsô idôszakban, 1939 és 1941 között történt, a párizsi, majd londoni lengyel kormány segítségével, de a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. (Így például, mint ez a Menekült-rapszódiából kiderül, ilyen módon menekült Nyugatra Stanislaw Maczek tábornok, aki késôbb, az 1944-es szövetséges partraszállás után a Belgiumban harcoló lengyel hadsereg parancsnoka lett.) Magyarország területén 1939-tôl 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapest mellett még 114 olyan települést tartottak számon, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak. (Ez utóbbiak száma is több tízezerre tehetô.) 1940 nyarától Balatonbogláron lengyel nyelvű gimnázium működött, mintegy 36 oktatóval, amely munkáját egészen az 1944-es német megszállásig folytatta.

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen indokot egy átlátszó provokáció, a Gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határmenti kisváros rádióállomását. Szeptember 1-jén 4.45 perckor a német haderő átlépte a lengyel határt. Nagy-Britannia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent, ezt azonban még hosszú ideig nem követték komoly hadműveletek a nyugati fronton („furcsa háború”).

Szeptember 3-án a „brombergi véres vasárnap”-on nagy számú német civilt végeztek ki Brombergben (mai nevén Bydgoszcz). Az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott, de a történészek becslései 349 és 5437 közé teszik. Ezek a gyilkosságok jelentették a háború folyamán egyre erösebben eszkaláló kegyetlenkedések kezdetét. A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. A fő csapást von Kluge tábornagy csapatai Pomeránia és Kelet-Poroszország, von Rundstedt tábornagy pedig Szilézia felől mérte Varsó irányába. Szeptember 9-én megközelítették Varsót, 13-án átlépték a Visztulát, szeptember 17-én bekerítették a lengyel fővárost – amelyet súlyos légitámadás is ért. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov-Ribbentrop paktumban (1939. augusztus 23.) megállapított területeket.

Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött. A német-szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált, Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek között felosztották. A megszerzett területeket Sztálin egyesítette az ukrán és fehérorosz tagköztársaságokkal.

Németország diadala teljes volt. A német hadsereg mindössze 16 000 halottat és 27 000 sebesültet veszített, ezzel szemben a milliós lengyel hadsereg megsemmisült.