Czakó István: 2008 a magyar családok kivérzésének/kivéreztetésének éve! BUÉK!

Ott állottak a palotásházban, magyari szentek. László király páncélos
lépte csörrent a padlón, ahogy indulatosan járkált föl és alá. Margit,
a szigeti apácák fehér köntösében, egyenesen állott és keményen, s úgy
nézett Erzsébetre.

- Márpedig énelõttem elõbbre való az a magyar, aki a nyomorúságban
is kitart hazája mellett - mondotta szigorú, csengõ hangon -, mint
az, aki svábok kegyét keresi idegenben!

- Nincs igazad - tüzelt Erzsébet, megkönnyesedõ szemmel -, elõbbrevaló
való az, ki hûséggel tartá a szövetséget, mit köténk nyugattal,
semmint az, aki eladá lelkét a pogánynak!

- László! - fordula Margit a páncélos király felé.

- Mi bajotok megint? - horkant föl a páncélos bajnok, s megállt
a két asszony elõtt.

- Tégy igazságot! - emelte föl Margit a hangját. - Melyik magyar
elõbbrevaló magyar: aki otthon maradt, vagy aki elmenekült?

- Aki ott halt meg a Kárpátok gerincén, fegyverrel a kezében, az az
elõbbrevaló - mordult villogó szemmel a király -, a többi, az mind
semmire se való!

- De aki mégis életben maradott - vetette ellen Erzsébet -, annak
az volt a kötelessége, hogy tartsa a szövetséget a némettel, amit
mink kötöttünk!

- Münk a némettel semmiféle szövetséget nem kötöttünk, húgom -
utasította rendre László király szigorúra húzott szemmel Erzsébetet -,
münk nyugattal kötöttünk szövetséget, meg a kereszténységgel.

- De ebben a német is benne foglaltatik...

- Semmivel sem inkább, mint a mi nemzetünk - pattogott László
- Mit áldozott a német a kereszténységért? Semmit, a magyarhoz
mérten!

- S mink mire mentünk vajjon a sok áldozattal? - szólt közbe Margit
élesen. - Utak árkába került a népünk, Árpád úr földje ebek prédája
lett! Ideje lenne számot vetni evvel, László bátyám. Hogy így
gondoltuk-é?

A király arca elsötétedett. Szálfa alakja meggörnyedt. Nehány
pillanatig némán nézte maga elõtt a padlót, aztán szótlanul elfordult,
és tovább dübörgött súlyos lépteivel, egyik ablaktól a másikig, oda
s vissza.

- Mi értelme ennek a beszédnek? - jegyezte meg Erzsébet halkan.
- Választottunk kelet s nyugat között, s nyugatot választottuk. Kész.
A többi az Atya Úr dolga volt.

- Ezer kún koponya! - csattant föl a király -, de hátha rosszul
választottunk?! Hát nem úgy föst-é minden odalent, mintha münk
tévesztettük volna el a dolgot annak idején, s élet helyett a halál
felé indítottuk el a reánk bízott népet? Nem úgy föst-é?

- De László...! - ijedt meg Erzsébet.

- Én hát, én! - döngette meg boltozatos mellét a magyarok harcos szentje.
- én magam, ki ezernél több kúnnak vertem bé csákánnyal a fejét, én kérdem
magamat: mi lett volna ha annak idejében fordítva verekszem,
s kúnok feje helyett svábok s taljánok sisakját likasztom halomra, he?
Ha kúnnal, tatárral szövetkezve, tova Spanyolföldig toltam
volna ki a magyar gyöpüt? Mi lett volna akkor?

Erzsébet szörnyülködve csapta össze a kezeit.

- László, te beszélsz így? A kereszténység pajzsa? Nyugat bástyája?
László...!

Csattant a király hangja, hogy megremegtek belé a palotásház falai.

- Én hát, kereszténység pajzsa, nyugat bástyája! Így neveztek akkor
engem s népemet! Pajzs, mely mögött orozva lapulhatott a sváb; s
bástya, melynek védelmében cifra palotáit építhette gondtalanul a
talján. De amikor repedezni kezdett a pajzs és omladozni a bástya,
jött-é foltozni a rést egy is ezek közül? Jött-é egy is támasztani
a megdûlõ falat? Hej, húgom, ha én ezt tudtam volna! Lettem volna én
pajzs helyett csákány, s bástya helyett faltörõ szikla, s tengerbe
nyuvasztottam volna egész nyugatot a maga rohadt kalmárnépségével
együtt, úgy igaz, ahogy mondom! Most már nézhetem, két üres kezemmel.
Idefönt még egy jóféle kardra sem telik.

Erzsébet szaporán vetette a keresztet ijedtében.

- Pogány beszéd ez, László...!

A király zordul fölnevetett.

- Pogány? Magyari beszéd ez, nem pedig pogány! Ha svábbá lett fülednek
pogányul is hangzik, ez az igazság! Nékem s népemnek adós maradt a
nyugat!

- Jól mondod, László! - vetette föl Margit keményen a fejét s szeme
megvillant -, Árpádházi Margitnak is szava vagyon ebben! Mink
fogadalmat tettünk volt az Úrnak, hogy védelmezzük a kereszt ügyét,
s nyugat jámbor népeit. Mink meg is tartottuk volt a fogadalmat,
s kik utánunk jövének, ugyanígy tartották. De vajon az Úr állotta-é,
amit nékünk ígért?

- Ne vétkezz, Margit! - szörnyülködött Erzsébet. - Fejeden a szentek
aranykoronája...!

- Mit nekem aranykorona! - rázta meg Margit dacosan a fejét - Árpád
vérét nem lehet lefizetni aranykoronával, amikor a nemzet jussáról
van szó!

- Igazad van, húgom! - dobbant László király páncélos lába a padlón. -
Nem arról volt szó, hogy minket tegyenek szentté, hanem, hogy
nemzetünket böcsülje meg érdeme szerint a nyugati keresztény világ,
errõl volt szó! Ezt a célt szolgálta minden kardcsapás és minden
csákányütés, amit tett a kezem! Ezért építtetém tucatjával a
templomokat, azért gyûjtém halomra bennök a talján papokat s a sváb
lovag-urakat, ezért védtem fegyverrel õket tulajdon népem ellen,
egyedül csak ezért! Igazad van, húgom! Münk állottuk a kötést, s a
fizetség elmaradt! Ma dúlt honában magára hagyva vívódik a magyar,
társtalanul kallódik nyugat országútjain, s nyomorult sorsát
részvétlenül bámulja a kalmár csõcselék, mely pajzsom árnyékában
növekedett naggyá! Görcsbe szorul az öklöm, s csak néznem kell
tétlenül ideföntrõl nap-nap után, miként ócsárolja bajnok-népemet a
sok gyáva csikasz, ki anyja pendelye mögé bújt, amikor helyt kellett
állani a keresztért, s hagyta egymagában vérezni a magyart, hogy
belerúgjon, mint megunt cselédbe, midõn vérvesztetten kidõlt! Veri
a mellét ma nagy hangon sok céda ribanc, dölyfösen gagyog nyugati
kultúráról. Lenézi, s barbárnak mondja ma is a magyart. Vajha mi lett
volna, ha nem áll vala karddal a kezében õrt gyepüjén a magyar? Hol
lenne ma az a híres nyugati kultúra, melyet dölyfösen dörgöl orrunk
alá ma minden tejfeles szájú piperkõc, s hol lenne Róma keresztje,
ha István Úr nem állít gátat a viharnak, ha én elfogadom a kún
szövetséget s lerohanom egyesült hadaink élén a taljánok földjét?
Ha Béla öcsém kezet fog a tatárral s végigdúlja velök álmos Európát?
Ha Corvinus a törökkel egyesülvén nekiereszti fekete seregét a
parókásfejû sváb hercegecskéknek? Vajh' milyen nyelven dicsérnék
ma az Urat a tengerek partján, s Róma keresztjének lenne-e még nyoma
valahol? Hajh, eburafakó! Csak egyszer markolhatna még csákányt a
kezem! Tudnám most már, hová üssek véle!

- Ez pártütés! - hüledezett Erzsébet, halálsápadtan - nem rettegsz,
hogy fülébe jut az Úrnak?

- Bárcsak oda jutna! - vetette föl László a fejét. - Nem titok ez!
Legalább megtudná magyariak dolgát! A sok mezítlábas szemforgatótól
nem is juthat eleibe többé az egyenes beszéd!

Erzsébet szaporán vetette a keresztet, Margit szólani akart éppen, de
ebben a percben meglebbent a medvebõr, s az ágyasházból kilépett õszen
és szakállason István király, maga. Mögötte Imre herceg. Az agg király
szeme kutatva járta sorra magyari szentek arcát. Nézése aggodalmas
volt és szomorú.

- Ingerült szót hallottam szádból, szeretett rokon. - fordult
Lászlóhoz és szemöldökei szigorúan rándultak. Mért nem fékezed
indulataidat böjttel és önsanyargatással?

László király hatalmas mellén megfeszült a páncéling. Hangja remegett
az erõlködéstõl, hogy csöndesebbre fogja feltörõ szavai.

- Böjtöl eleget népem odalent - felelte fojtottan - és
sanyargattatásban sem lelhetsz hiányt, király. Magyarok dolga õrli
bennem a keserûséget s ma gonosz dolog, Isten s ember elõtt!

Bánat futotta el az õsz király szemét. Sóhajtott.

- Magyariak dolga bizony rosszul áll - ismetre be.Hangja csüggedt
volt és öreg.

Margit elõbbre lépett.

- Engedelmeddel kérdenék tõlet valamit, király úr!

- Szólj - bólintott István.

- Úgy szólott-é az egyesség Nyugattal, hogy láncos ebe legyen a magyar
svábnak, taljánnak, francuznak, miegyébnek? - csattant fel Margitból a
kérdés - Ki, ha mások palotáinak õrzésében agyarait veszti, szemétre
vettessék, s minden jött-ment ripõknek gúnyjára le1gyen? Így volt-e az
alku, király úr?

Az agg király szeme nyugtalanul rebbent.

- Keményen szólasz, Margit...

- Ezt kérdem tõled én is, István apánk - dobbant elõre László s nézése
sötét volt mint viharos éjszaka - Így szóllott-é a kötés? Hogy
Pannóniától a székely gyepûig jajszótól legyen hangos az éj meg a
nappal, s a kegyes nyugat kóccal tömje fülét, hogy ne kelljen hallania
meggyötört magyarok sikolyát? Hogy azok, kik szólani mernek a
nemzetért, mint ûzött vadak bújkáljanak nyugat vadonjaiban, s hálátlan
védettjeink még almot se vessenek oda nekik, hogy vackot túrhassanak
magunknak a fagy ellen valamelyik idegen árok fenekén? Hogy pallosunk
árnyéka pohosra hizlaljon minden idegen fattyat ki rúgással fizesse
vissza a védelem bérét? Így volt-é az alku?

István király lehajtotta a fejét. Homlokára gondok ráncai gyûltek.

- Nem így volt, László. Jól tudod, nem így volt.

- Úgy volt-é az alku, hogy korbáccsal verjük be népünket az idegen
igába, hadd húzza jámborul nyugati urak szekerét s ha kidöglik
félrerúgják az útból. Így volt-é az alku?

- Jól tudod, László, hogy nem így volt - sóhajtott István.

- Akkor miért, István apánk, miért? - sikoltott föl Margit -
Avagy az Úr, aki mindent tud, nem tudja mi történik odalent?
Az Úr, aki mindent lát, nem látja magyariak baját?

Az agg király arcát szomorúság felhõzte, amikor végignézett Lászlón
és Margiton.

- Gyermekeim - felelte lassan és fáradtan - ezek a kérdések fölsajdultak már
bennem is, ezerszer. Böjtöltem és ostoroztam magam, hogy látásom
megtisztuljon, s megismerhessem az Úrnak szándékát. Hiába volt.
S egyebet mit tehetnék.

Az õsz fej lehanyatlott. Margit arcán végiggördült egy könnycsepp.
Erzsébet sóhajtott.

- Nem tehetünk mást, mint imádkozunk értök s a hozzánk fölszálló
fohászokat az Úr elé visszük, ha majd sor kerül reánk a kihallgatáson.

- Én pedig azt mondom, nem addig a' - szegte meg László keményen a
nyakát - Még most elmegyünk az Úrhoz, s elébe tárjuk magyariak dolgát!
Számon kérjük tõle a kötést, amit tettünk véle, midõn Róma aklába
tereltük kard élivel a népet, hogy jövendõt alapozzunk számára a
nyugat országai között! Nem addig a', még mostan elmegyünk!

- Nem tehetjük, László! - riadt föl Erzsébet - Hova gondolsz!
Hiszen ez zendülés! Mit szólnak a kegyesek...?

- Hadd szóljanak! - dobbantott László indulatosan. - Nem tagadtam
soha, hogy idegen volt tõlem mindég e mezítlábas szenteskedõk hada,
kik naphosszat az Úr körül lebzselnek, s elzárják tõle a világ panaszait.
Én nem kívánkoztam ide, ám ha szentté csináltak, magukra vessenek!
Harcos voltam én egész életemben, ki többet szólottam karddal mint
imádsággal! S hogy tettem amit tettem, az nem a mennyei malasztért,
de ama kötés miatt volt, mit tõled vettem örökségül, István. Én biza
megyek, most nyomban s én biza megmondom az Úrnak, meg én! Hogy ami
nem igazság, az nem igazság! Sem itt, sem a földön. Magyariak dolgát
én szó nélkül többé nem hagyom, ha fejemet is veszik miatta! Mert elõbb
voltam én magyar s csak azután szent!

- Veled megyek, László! - ujjongott föl Margit. Szeme csillogott
s szép barna orcája kipirult.

- Mi Urunk, el ne hagyj... - sopánkodott Erzsébet sápadtan - baj
lesz ám ebbõl, nagy baj, meglássátok...

István király szemébõl kiszökött a könny, s alápergett fehér szakállán.
Két csontos, fehér kezét rátette László király széles vállaira.

- Igazad van, László - mondotta s nehezen jöttek ki száján a szavak -
s bocsásd meg Istvánnak, hogy elfeledte Vajkot. Megyek én is. S te,
Imre fiam?

- Atyám mellett a helyem - felelte Imre halkan, lehajtott fejjel.

- Margit?

- Avagy tán nem a Nyulak Szigetén éltem s nem Árpád-vér vagyok? -
felelte Margit büszkén, fölemelt fejjel.

- S te, Erzsébet?

Erzsébet sápadtan hebegett.

- Én... én tulajdonképpen...

- Svábok szentje lettél, maradj hát annak - vetette oda ingerülten
Margit - elegen leszünk magyari szentek nélküled is!

Lászlón türelmetlenül zörrent a páncél.

- Vezess hát, István apánk! S ha baj támad a mezítlábasokkal, melletted
leszek, ne félj. Ha egyéb nem is, öklöm még maradt...! Ezer kún
koponyára esküszöm, ha csak egy kardom lenne...

Margit rátapasztotta tenyerét László szájára.

- Ne pogánykodj, László. Bízz az Úrban, én bízom Ôbenne.

- Menjünk hát magyariak! - sóhajtott István király s megindult nehéz
léptekkel a kijárat felé.

Lementek a palotásház lépcsõjén s keresztül az udvaron. Nehány lézengõ
aprószent szájtátva bámult utánok. Elöl haladt István, fején a szentek
koronájával, súlyos királyi palástban. Mögötte László, páncélosan,
szálfaegyenesen. Roppant sarkantyúi nagyokat csörrentek az udvar
kövén. Utána Imre következett és Margit. S amikor az udvar kapujából
visszapillantottak, meglátták Erzsébetet, ahogy csüggedten és
szégyenkezve kullogott a nyomukban.

Imre megállt.

- Jöjj hát közénk, húgom - mondotta szelíden és kinyújtotta kezét
Erzsébet felé.

Margit keze is kinyúlt.

- Ma eggyé kell forrnia minden magyarnak, akár ide húzott eddig,
akár oda.

- Bocsássatok meg - suttogta Erzsébet sírástól fuldokolva - nem
tudjátok, milyen nehéz nekem. Ide is tartozni s oda is...

Mentek. Keresztülhaladtak a fõpalota udvarán. Föl az ezeregy lépcsõn.
Az aranyos fõkapu elõtt ott állott a mezítlábasok õre.

- Kik vagytok?

- Magyari szentek - felelte István király.

- Mit akartok?

- Szavunk vagyon az Úrral.

- Most? - szörnyülködött el a mezítlábas. - Nem tudjátok, hogy ilyen
idõben nincsen kihallgatás? Tartsatok penitenciát, hogy
tudatlanságtokat levezekeljétek...

- Félre csuhás! - dörrent rá türelmét vesztve László - nem látod,
hogy Árpádházi királyokkal van dolgod? Gyerünk, István!

A páncélos óriás marcona alakja elõl ijedten szökött félre
a mezítlábas õrszent.

- Zendülés! - dadogta elkékülten - Zendülés! Ilyen még nem volt!

- Hát ha nem volt, akkor most van! - mordult rá László. - ne hívtatok
volna magyart magatok közé!

Félrenyomták a megrémült cselédet s bevonultak az aranykapun. Odabent,
a kék oszlopcsarnokban, angyalkák játszadoztak. Itt-ott nehány
mezítlábas õr bámészkodott. Holdfénybõl kovácsolt alabárdjaik sápadtan
világítottak. Eltátották a szájukat, amikor meglátták a királyi
menetet. Még az angyalkák is abbahagyták a hancúrozást és kíváncsian
nézték a furcsa viseletû idegeneket. Különösen László király
sarkantyúit csodálták.

Hanem az õrök, azok összefutottak nyomban.

- Zendülés! - rikoltották. - Zendülés! Riadó!

Alabárdjaikat nekiszegezték a közeledõknek.

- Állj! - kiáltott a parancsnokuk - Kik vagytok és mit akartok?

- Netene - nevette el magát László és csípõre tette vaskesztyûs kezét
- de megriadtak ezek a mezítlábasok!

István király megállt. Fölemelt fejjel szólott.

- Az Úrhoz jöttünk alázatos szóval. Magyariak vagyunk.

- Nem tudjátok a rendet? - pattogott a fõcsuhás - Iratkozzatok föl
elébb Gábriel parancsnoknál, aztán várjatok sorotokra. Nem lehet
ám ide csak úgy betörni, miféle dolog ez? Látszik, hogy valahonnét
Ázsiábúl jöttetek!

- Bár onnan jönnénk - szakad föl Lászlóból újra az indulat -,
tudom, hogy nem így állanánk akkor elõttetek, fegyvertelen kézzel!

- Ne lármázz - hetvenkedett a fõmezítlábas - kifele innen, egy-kettõ!

- Én István vagyok, magyariak elsõ királya - egyenesedett ki az õsz
király - s bebocsáttatást kérek az Úrhoz.

- Mit bánom én, akárki is vagy! - feleselt vissza a fõ õr -
Kivételezés nincsen! Tartsátok be a szolgálati utat és kész!

István király hangja megkeményedett.

- Rossz a füled, szolga? Nem hallád, mit mondék? István vagyok,
az elsõ apostoli király!

- Bánom is én, öreg, hogy mi voltál odalent -mérgelõdött a csuhás -
itt egy szám vagy a kegyesek kórusában, semmi több. Ha nem nézném õsz
szakálladat, mást is mondanék. De így csak annyit, hogy jobb, ha
szaporán elhordod magad...

- Hijnye, ezer kún koponya! - dörrent föl László - Így beszélsz te
a magyariak urával? Akitõl rettegett Róma és Bizánc? Ebadta mezítlábas!
Hordd el orrom elõl a piszkafádat, mert elkapom a végit, s úgy a
fenekedhez verem, hogy hetven püspök sem imádkozza le rólad, amit
kaptál!

Már azon volt, hogy be is váltja az ígéretét, amikor hirtelen vakító
fényesség csapott alá föntrõl, a lépcsõ tetejibõl és megdermedt tõle
minden mozdulat. Egészen fönt, a kék márványkönyöklõn Jézus állott.

- Mi történik itt? - kérdezte és hangja zengett a kupola alatt.

A mezítlábasok térdre estek s eltakarták arcukat. Térdre csuklott
Erzsébet is, követte Imre, majd Margit. Térdre ereszkedett lassan
az õsz király is. Csak László állott még, megszegett fejjel, marconán.

- Mi történik itt? - ismételte meg Jézus a kérdést odaföntrõl.

- Zendülés - nyögte a mezítlábasok feje - Fölséges Úrjézus, alázatosan
könyörgünk engedelmet, de ezek az idegenek egyszerûen betolakodtak
ide...

- Idegen vagy magad - mordult László - Krisztus Úr, tégy igazságot.

- Kik vagytok hát?

- Magyari szentek.

- S mi dolgotok itt?

- Fölséges Atyánk eleibe jöttünk, hogy számadást tegyünk véle
magyariak dolgáról.

- S mért nem tartjátok bé a szolgálati utat?

László fölnézett a könyöklõre, aztán nagyot sóhajtott ott a lépcsõk
aljában.

- Krisztus Úr, Te tudod, hogyan van az. Az embert fölrójják egy
hosszú lista végire, aztán sok idõ múlva egy napon ideterelik mint a
birkát egy rakás kegyes között, ahol már hosszú sorokban állanak
mindenféle népek. Aztán énekelni kell, meg imádkozni, rogyásig s
mikor az embernek már kóvályog a feje a sok malaszttól, akkor egy
szempillantásra odakerül a Fölséges Atya Úr elé, de csak annyi idõre
éppen, hogy átadhassa az elõre elkészített írást a fohászokról és
panaszokról s már taszigálják is tovább ezek a mezítlábasok.
Megkövetlek Krisztus Úr, de nem magyari vitéznek való mesterség ez,
s a magyari nemzet baját s veszedelmét ily kutyafuttában eléadni
amúgy sem lehet.

- Annyi sok ott a baj? - mosolygott alá Jézus.

- Annyi, Uram! - felelte László - S münk ezért elhatároztuk, hogy
rend ide, rend oda, eljövünk magunk a Fölséges Atyához s megkérjük
tisztelettel, hogy hallgassa már meg egyszer végig a mi dolgainkat.
Mert münk, Krisztus Úr, akár szentek vagyunk, akár pedig nem, de
elsõsorban mégiscsak magyariak vagyunk, akik nemzetünk javát munkálni
el nem mulaszthatjuk, még eme égbeli tisztesség kedvéért sem!

- Derék igyekezet - bólintott Jézus a könyöklõn - mert szeretet s hûség
vagyon benne. Bizony mondom, sokan tanulhatnának hûséget tõletek,
magyari szentek. Ámde gondoljátok meg s vegyétek észbe, hogy a ti
népetek mindössze néhány milliócska csak, s hogy rajtok kívül még
sokszáz millió ember lakozik a földön s mindenütt annyi a baj és a
nyomorúság, hogy elsõsorban a százmilliókon kell segítenünk, s csak
azután jut ráérõ idõnk az apró nemzetecskék bajaira. Vegyétek
eszetekbe ezt, magyariak.

- Tudjuk mi ezt mind nagyon jól Krisztus Úr - válaszolt László - ámde
észben kell tartsuk azt is, hogy ha sokáig várunk még, nem lesz kin
segíteni többé! Mert úgy fogy ám odalent a magyar, mint árvízben a
maréknyi búzamag, s ha egyszer csírája vész a magnak, hiába szerezzük
vissza jussát a termõföldhöz. S még valamit egyebet is észben kell
tartsunk, Úr Jézus! Ha maréknyi is csak a mi nemzetünk, de annyi
igaztalan dolog történt vele évszázadokon át, hogy százmilliós népnek
is elegendõ lenne! Mert nincs még egy nemzet odalenn a földön, Uram,
mely igaz tettének s hû szándékának annyi kárát szenvedte volna, mint
a magyar. Valamennyi nemzet egybefogva nem áldozott annyi vért
Teéretted, Úr Jézus, s valamennyi nemzet együttvéve nem aláztatott
meg annyiszor, mint a mi nemzetünk! Hidd el, Uram Jézus, hogy nem
igaztalan dologban járunk, amikor jussát keressük az Atya Úrnál
magyari nemzetünknek, mert biza' nagy mulasztás esett ezen a népen,
Uram!

- Nocsak - csóválta meg Jézus a fejét odafönt - hadd halljam, mi az
a rettentõ nagy mulasztás. Szólj hát s én meghallgatlak.

Azzal nekitámaszkodott kényelmesen a márványkönyöklõnek, és szelíd
türelemmel nézett alá Lászlóra. Az pedig nagyot sóhajtott egy nagyot
s mondani kezdte.

- Hát bizony, Uram Jézus, mikor a magyari nemzet béjött Európába, nem
kicsike volt, hanem nagy és hatalmas. Kopjás hadai elõtt semmiféle
ország meg nem állott, s magyari lovak patkóinak nyomát Ázsiától tova
Spanyolhonig nyögték a mezõk. Megtehette volna, hogy nem hagy követ
kövön, s ma Róma helyén kecskék legelnének, s az Ánglius tenger
partján magyari halászok szárítanák a hálót. De nem tette ezt, hanem
inkább szerzõdést kötött a kereszttel. István apánk tette a kötést,
amely pedig így szólott volt: bástyája lészen a magyar a nyugatnak, s
a keresztnek védelmezõ pajzsa, s ennek ellenében a kereszt fiává s a
nyugat testvérévé fogadja magyariak nemzetét. Így szólott volt a kötés,
Uram Jézus. Nem vala könnyû dolog, amit magunkra vettünk, de viseljük
becsülettel. Béeresztettük gyepûink közé a sváb lovag-urakat meg
talján papokat, földet adtunk nekik a magunkéból s néztük, miként
sújtják agyon a kereszttel vezéreink legjobbjait, miként gyötrik és
dúlják népünket, mely régi hitétõl megválni nem akart. De állottuk a
kötést, önmagunk ellenében is, bármilyen nehéz volt. Állottuk, Uram.
S állottuk akkor is, amikor fegyverrel fogadtuk a kún rokont, ki
prédálni készült gazdag Európát, s felesbe kívánta megosztani velünk
germán s frank urak kincsesládáit. A tatár rokon felénk nyújtott
jobbját sem fogadtuk volt el, s odapusztultunk inkább, semhogy
megszegjük a kötést, amit tettünk volt a kereszttel.

- Így vérzett el a magyar, Úr Jézus, a Te szent nevedért, Európa
gyepûjén, egy évezred során. Örökségül adtuk utódainknak a nyugat
védelmezését s a Te szent tanításodat s utódaink hûséggel tartották
azt, mind a mai napig. Ha harcolni kellett, vérüket adták s békesség
idején befogadtak a magyar tetõ alá minden jött-ment idegent, ki a Te
nevedben védelmet keresett. Így fogyott a magyar s így hízott kövérre
országunk földjén a kegyesen befogadott koldusok hada, akik
megsokasodván odáig vetemedtek, hogy maguknak követelték azt ami a
mienk a Szent Koronád országát darabokra vagdalták arcátlan
kapzsiságukban. Hát azért jövénk most, hogy számadást tegyünk az Atya
Úrral a kötés dolgában. Mert bizony, sem a kereszt, sem a nyugat nem
állta a szavát. Mostoha fia maradt Rómának a magyar örökkön-örökké
s nyugat népei nemhogy testvérül fogadták volna védelmezõjüket, de
midõn legyöngült, úgy bántak vele, mint megunt cseléddel, kit dolga
végeztével árokpartra löknek! Tekints alá, Uram, és ítélj magad!
Jajszótól hangos magyariak hona, s ki ügyel jajára? Földönfutó
magyarok ezrei tapossák nyugatod országútjait, s ki gondol velük?
Bezzeg meghallá a nagyurak füle, amikor kúnok, tatárok s törökök
fegyvere csörgött dús szérûik alatt! Jó volt akkor a magyar õrizõ
ebnek! Most aztán tömik fülüket kegyes szavakkal, hogy ne kelljen
hallaniok Pannónia felõl a haldoklók hörgését, mely segítségért esd
e vaksötét világban! Bezzeg nem voltak restek ékes palotákat emelni hosszú
századokon át, míg a magyar vérét csorgatva állotta a vártát kint a
gyepûn, de most óljukban sem szorítanának helyet a hontalan magyarnak!
Csak finnyás orrukat emelik koldusrongyai láttán s cifra kincseikkel
barbárnak csúfolják azt, ki nem ért rá kincseket gyûjteni, mert
hûséggel hullatta a vérét a kötés szerint, hogy õk azalatt békében
hasat ereszthessenek a háta megett! Felforr az indulat az emberben,
Uram, mindezeknek láttán, s bizony, ha újra kezdhetném földi létemet:
ma már nem a kúnok fejét szabdalná pallosom, hanem úgy verném szét
ezt a sok pöffeszkedõ ribancot, hogy nehány ezer évig megemlegetné
álnok Európa magyariak nevét!

- Hát így, Uram Jézus. Pajzsa voltunk a keresztnek s bástyája a
nyugatnak, ezer évig. S most eljövénk, hogy számon kérjük nemzetünk
jussát a kötés szerint!

A szavak döngve dübörögtek végig a kék boltívek alatt. László páncélos
alakja keményen állott és egyenesen, arcát indulat föstötte pirosra.
A többiek pedig még mindig térdeltek. István király lehajtott fejjel
maga elé révedt. Margit kigyúlt arccal és csillogó szemekkel nézett
föl Jézusra, két keze összetéve, mint néma könyörgés. Imre herceg
fiatal arcát bánat felhõzte, s Erzsébet reszketett a félelemtõl. A
mezítlábasok ott a lépcsõ alatt sápadtan és hüledezve hallgatták a
pogány beszédet, s mennydörgést vártak, meg villámokat fentrõl. De
csönd volt a szavak után. Mély csönd. Az Úr Jézus mozdulatlanul állt
a könyöklõnek dõlve és elgondolkozva nézett alá.

- Mi a neved? - kérdezte végülis.

- László vagyok, Uram, Árpádvérbõl való. Magyariak királya. Jézus Úr
kardja, a kereszt oltalmazója miként mondották volt annak idején az
idegenek.

- Nagy benned a szeretet, László. - mondta csöndesen Jézus - de nagy
benned az indulat is.

- Megkövetlek Uram, magyari vér vagyok, s nem nézhetem indulat nélkül
miként tapossa nemzetemet mindama hitvány, ki létét köszönheti neki!

- Kötésrõl szóltál - folytatta Jézus szelíden - ami lett volna
az Atya Úr és tiközöttetek. Ki tette volt e kötést?

- István király -felelte László - itt térdel elõtted, Uram.
Szólj hát István apánk.

Az õsz király fölemelte a fejét.

- Én tettem a kötést - mondotta, és hangja végigreszketett
a kék oszlopcsarnokon.

Jézus nehány pillanatig gondolkodva nyugtatta rajta szemét.

- Te tetted hát a kötést a magyar nemzet nevével. S az Atya
Úr nevével ki szólott?

Csönd volt a kérdés után. Magyariak szeme Istvánra szegzõdött,
aki mozdulatlanul, maga elé meredve térdelt a márványlépcsõ alatt.

- Szólj hát István apánk - biztatta László.

Az öreg király hangja remegett.

- Koronát küldött a Pápa Õszentsége s apostoli címet adott hozzá...

- Az Atya Úr nevével ki tette véled a kötést? - ismételte meg Jézus
odafönt a kérdést.

- Az idegenbõl jött papok s lovagurak mind azt mondták, Uram...

Az Úr Jézus hangja megszigorodott.

- Harmadszor kérdem, István. Kit küldött az én Atyám maga helyett,
hogy megtegye véled a kötést?

- Ott volt Gellért úr, a püspök - felelte István király - és mások
is, sokan. A Pápa õszentsége holdfordulásként dicséretet üzent.. és
én is úgy éreztem, Uram...egész lelkemmel hittem...

Mintha valami feneketlen nagy mélységbe zuhant volna a hangja, olyan
volt. Tompa, tétovázó. Magyari szentek lelke megdermedt. Sötétben
érezték magukat s úgy, mint aki alól kihullott a padló, amelyen eddig
biztonsággal állott. Egy ezeréves tévedés sötét árnyékát érezték maguk
fölé borulni.

És ekkor megszólalt az Úr Jézus szelíd, dorgáló hangja odafönt.

- Látjátok, látjátok, magyari szentek! Olyasmire hivatkoztok, ami
nincsen. Olyasmiért indulatoskodtok, ami nincsen. Aratni akartok,
ahol nem vetettetek. Bizony mondom néktek: amire az én Atyám ígéretet
tészen, az erõsebb, mint a szikla és tovább tart mint az idõ.
De ti önmagatokkal tettetek kötést, s most az én Atyámon keresitek
azt, amiben tévedtetek. Ti lelki érdemekkel akartatok földi birodalmat
nyerni, pedig én megmondottam volt: aki az én utamra tér, az
mindeneket elveszít e földön. Ti a mennyei birodalom ígéretét földi
birodalomra akartátok átváltoztatni, magyarok. S ha tettetek is
valamilyen kötést, azt emberekkel tettétek, s az emberek szava elszáll,
miként a füst. Hálát vártatok a föld népeitõl? Nem tudjátok,
hogy az adós gyûlöli azt, akinek tartozik? Ámde megmondotta az én
Atyám: az igazak el nem vesznek. Mit kételkedtek hát, magyari szentek?
Ha igazat cselekedett a nép, melynek szószólói vagytok, a pokolnak
minden hatalmassága sem vehet erõt rajta, mert az én Atyámnak szeme
az igazakon vagyon.

- Megállj, Úr Jézus! - mordult közbe László - Éppen itt vagyon a baj!
Nem tudjuk, jól cselekedtünk-é és igazat? Mert arra vall minden
odalent, hogy hasztalan védtük a keresztet s õriztük Nyugat hitét
ezer esztendõn át, jutalom helyett büntetés következett! Vajon nem
megfordítva kellett volna-é keresnünk az igaz utat nemzetünk számára?
Vajon a kúnok feje helyett nem-é a lovag-urak fejét...?

- Ej, László, László - szólt alá az Úr Jézus szigorúan -, nem tudod,
hogy aki fegyvert fog, az fegyver által vész el? Bárki ellen is emeli
a fegyvert, az én Atyám teremtményét sújtja vele. Harcos, kemény nép
volt a te néped. Harccal lett hatalmas a földön s így harcok által
kellett megkisebbíttessék s harcok árán megpuhíttassék. Ez az Úr
törvénye s ezt, úgy látom, nem tudtátok jól, magyariak!

Nagy csönd volt a szavai után. Magyari szentek lehajtották a fejüket,
mélyre. Aztán István király mozdult meg elsõnek. Lassan és öregesen
fölállt a térdelésbõl, sóhajtott válláról levette a királyi palástot.
Reszketõ kézzel emelte le fejérõl a szentek koronáját s a palásttal
együtt letette maga elé, az udvar kövére. Aztán fölnézett az Úr
Jézusra. Szeme bánatos volt, de az arca kemény.

- Hát akkor, Úr Jézus - mondotta csöndesen az õsz király - úgy látom,
tévedésbõl kerültem csak ide. Megkövetlek a tévedésért s itt a palást,
meg emitt a korona. Ha István tévedett is, engedd el Vajk szolgádat
békességgel oda, ahol a többi magyariak várják az Ítéletnek Napját. û
Ha nekik rossz, amért az én utamat járták, nekem se legyen jobb, Uram.

Rendre fölemelkedtek mind a magyari szentek, levették fejükrõl a
szentek koronáját s letették maguk elé a földre. Aztán csak álltak
ott, némán, födetlen fõvel, szorosan együtt. Ekkor az Úr Jézus fönt a
könyöklõn megcsóválta a fejét és alászólt mosolyogva.

- Bizony mondom néktek: könnyebb a tölgyfából fûzfakosarat fonni, mint
szentet csinálni a magyarból! Vegyétek föl csak újra e királyi jeleket,
mert megillet benneteket, mondom. Avagy nem tudjátok-é, hogy az én
Atyám azokat sújtja elsõsorban, akiket szeret? Ej, István, István!
Nem te voltál-é, ki vérét vetted önnön nemzetednek is midõn ellene
szegült az igaz útnak, mely hited szerint igaz volt? S te, László?
Nem karddal verted-é be a templomokba a bûnösöket? Ti magatok
megtettétek, de lázadoztok ha az én Atyám ugyanezt cselekszi?
Szenvedés tisztítja s teszi naggyá a népet. S bár nem az én Atyámmal
tettétek a kötést, hanem a magatok lelkével, lám megmondom néktek: az
Úr tartja a kötést magyarok népével mégis, mert hittel tettétek s
hittel állotta a nép ezer esztendõn keresztül. Ahol pedig hit vagyon,
ott vagyon az Úr is, az én Atyám. Békéljetek meg hát, magyari szentek
s ne azt nézzétek ami van, hanem azt nézzétek ami lesz, az én Atyámnak
akarata folytán. Mert bizony mondom néktek: a szenet egy-kettõre tûzre
vetik s nagy lánggal ég, de még a füstje is elszáll s nyoma sem marad.
Ám a gyémántot addig csiszolja s gyötri a mester keze, míg a benne
lévõ nemes kristály minden fénye és csillogása meg nem mutatkozik.
Így teszen az én Atyám is ez földnek népeivel, kik hasonlatosak
õelõtte az ásványi anyagokhoz, melyekbõl az ember is vétetett. Ne
irigyelje hát a gyémánt a szenet s ne békétlenkedjék, ha hízott
köveket lát tespedni a mezõn, kit nem ér reszelõ s nem sújt kalapács.
Füstje sem marad a szénnek s az értéktelen mezei követ elmálasztja
rendre a tespedés. Ámde az igaz drágakõ egyre fényesebben ragyog a
mesteri kéz próbái alatt, s fénye betölti rendre a világot. Lássátok
hát, hogy nem feledkezett meg az én Atyám magyarok népérõl!

Azzal intett az Úr Jézus odafönt a könyöklõn s az oszlopcsarnok kék
kupoláján kettényílt a kárpit s egyszeribe rettentõ fényesség öntött
el mindeneket. A nagy fényességbõl pedig kihallatszott az Úrnak hangja,
amint éppen tollba mondotta az íródeáknak:

- ... s elrendelem továbbá, hogy Mezõgyomoson Kardos Kiss Péternek
fiúgyermeke szülessék, hitben erõs, akaratban bátor s lélekben
tiszta legyen. Hasonlatosképpen gyermeke szülessék Szegény Nagy
Sándornak, Árva Bús Balázsnak, Keserü Péternek, Törõdött Ferencnek
s másoknak, nagy számmal. S mindezen születendõ magyarok legyenek
hitben erõsebbek, akaratban bátrabbak s lélekben tisztábbak az õk
atyáiknál és sorsban szerencsésebbek... ezennel elrendelem...

A szemvakító fényességben egyenként hulltak térdre a magyari szentek
s szemükbõl kicsordultak a hála könnyei. Végiggördültek a ragyogókék
pádimentumon, valahol egy kis likon kiestek s aláhullottak a földre.
S minden csepp egy-egy újszülöttnek hullott a homlokára.