Kukoricafosztás

Kukoricafosztás
A kukoricafosztás őszi társas munka. A betakarítás - a kukoricatörés - után a kukoricacsöveket a házaknál a rokonok, szomszédok, ismerősök segítségével megfosztották a levelétől. Még a második világháború után is a kukoricát általában csumásan, a csövön lévő borítólevelekkel együtt törték le a rokonok összefogásával, majd a földekről a szedés napján kocsikkal haza is hordták.

A gazda portáján a csumás kukoricát az udvaron, vagy a pajta, vagy a kukoricagóré előtt nagy halomba rakták, és aznap este már hozzá kezdtek a fosztáshoz.
Szabad ég alatt felhalmozott kukoricának nem volt szabad megáznia, mert gyorsan bepenészedett. Esős időben, a konyhában, fészerben dolgoztak.
A meghívott fosztásban segédkezők jöttek készségesen, hisz ők is szívesen vették a viszonzást, már sokszor a szedés idejét is megbeszélték előre, hogy el tudjanak menni egymásnak segíteni.

A földművelő családoknál minden munkának meghatározott ideje volt, ami az családok önellátásából fakadt.
A fosztás kitűnő alkalom volt a csoportos együttlétre, a munka mellett elbeszélgettek, egymást szórakoztatták, ismerkedési lehetőséget adott a fiataloknak. Együtt voltak két, három generáció képviselői is.
A társaság többsége fiatal volt, de voltak köztük középkorúak és még az idősek is beültek a fiatalok közé. A közös munka során az idősebbek megbeszélték a mindennapi dolgokat, felelevenítettek régi történeteket, a férfiak katonáskodásukról meséltek.
A fiataloknak lehetőség nyílt a találkozásra, ismerkedésre, egymás „megszemlélésére”, incselkedésre és szórakozásra. Fosztás közben, ha jó hangulat alakult ki játékosan évelődtek, tréfálkoztak, nótáztak.
A gazda pogácsával, borral kínálta a segítőket, hideg estéken igazi csemegének számított a meleg sütőtök. A gyerekeket almával, dióval kínálták.

A szebb csuhékból a kislányoknak babát készítettek, a kisfiúk a csuhéban birkóztak. Ha hiányos fogú kukoricát találtak a legény így kiáltott fel: „Anyósomnak ennyi foga legyen!”
A fiatalok kukoricahajból egymásnak bajuszt ragasztottak, a csuhéból ruhájuk alatt pókhasat készítettek.
Különös jelentősége volt a piros kukoricacsőnek. Aki ilyet talált, az mehetett lefeküdni, vagy ha a legény elvette a lánytól, csak csókért adta vissza. Aki több piros csövet is talált, az számíthatott a mielőbbi saját lakodalmára.

Ez a társas együttlét is jó alkalom volt a legutóbbi lakodalomban tanult divatos nóták gyakorlására, mint például:

„Zöld a kukorica Katyi, zöld a kukorica Katyi,
Sej, mikor harmatos a levele Katyi!
Szép a szőke kislány Katyi, szép a barna kislány Katyi
Sej, mikor rákacsint a legényre Katyi!
Ne kacsingass a szemembe Katyi, inkább üljél az ölembe Katyi!
Nékem el kell menni Katyi, téged el kell hagyni Katyi,
Sej, három évre be kell rukkolni Katyi!”

A magnak való szebb csöveket a levelükkel párba kötötték, így akasztották ki egy alkalmas helyre száradni.
A letisztított, takarmánynak szánt csöveket a férfiak kosárba, vagy zsákokba rakták és felhordták a padlásra, vagy a góréba.
A csuhét is összegyűjtötték, a nagyobb részét az állatok takarmányozására használták. Sok helyen az ól, istálló padlás deszkáján tárolták, hogy télen az állatok ne fázzanak.
A szebb belső leveleket kiválogatták, ezekből szakajtót, lábtörlőt, papucsot stb. kötöttek.

A kukoricafosztást követően a földeken a száraz kukoricaszárat, a szárizéket kézi szárvágóval levágták, és hazahordták takarmánynak, marháknak, kecskéknek. A kiszárított kukorica torzsát (a kukorica gyökere és rövid szárrésze) a lemorzsolt kukoricacsővel, a csutkával együtt tűzhelyben, kemencében elégették.

Hideg téli estéken a kukoricát lemorzsolták, majd a szemeket összezúzták. A morzsolás történhetett morzsolószéken, kukoricaárral, vagy csak puszta kézzel, a későbbiekben mechanikus kézi morzsolóval. Morzsolóár használatakor a kukoricaszem sorok között az árral egy sort eltávolítottak, majd egy kukoricacsutka segítségével a többi szemet is lemorzsolták.
A kukorica szemeket mozsárban, vagy mechanikus darálón összetörték étkezés, vagy takarmányozás céljából.

Amit a kukoricáról tudni érdemes:

Kukorica

A kukorica évezredeken keresztül a közép és dél-amerikai őslakosok legfontosabb alapvető élelmiszere volt. Az amerikai, őshonos növény Európába a gyarmatosítással került.
Az első írásos feljegyzés a kukoricáról Kolombusz Kristóftól származik, aki 1492. november 6-án jegyezte fel, hogy Kuba belsejében találtak egy mahiz-nak nevezett növényt, a mai kukorica ősét.
A kukoricát Kolombusz 1493-ban hozta át Európába, Spanyolországba, mint kerti növényt. Onnan a kereskedők vitték, terjesztették el Európában, Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában. Magyarok lakta területeken törökbúzaként is emlegetik, mivel az Oszmán Birodalom felől érkezett hazánkba, de származása utal a tengeri búza kifejezésből rövidült tengeri is.

A kukorica legfeljebb 3 m magas, egynyári növény, nagyméretű, ehető magvakból álló torzsás terméssel. A kukoricacső a levél tövében fejlődik, több levélhüvely (csuhéj) mint virágburok fogja körül, ebből szokása kukoricacsövet kifosztani. Vastag szára a csöves szárú pázsitok közt tömött, köztük a bambusznád után a legnagyobb. A kukoricacső csúcsából hosszú selyemszál nyúlik ki, ez a kukorica-haj, -bajusz, vagy –selyem.
A kukoricanövény fejlődése során a kukorica fiát, a fattyúhajtásokat eltávolítják.

A kukoricát akkor kezdjük el törni, ha a selyme megbarnult, száraz, a csuhéi hervadtak és szárazak, a cső lefelé hajlik.
A kukorica (latinul: Zea Mays) az egyetlen gabonatermés, amelynek amerikai eredete van. A kukorica alapvető élelmiszerként való egyre nagyobb felhasználása a búzához, rozshoz és árpához képest jelentősen nagyobb hektáronkénti termésátlagából ered. A gabonanövények közül kukoricaszemekben a legtöbb a keményítő és a magfehérje. Sikér tartalma viszont kevés, ezért sütéshez búza és rozsliszttel szokás keverni. A kukorica magas keményítő tartalma miatt rendkívül hizlaló, mivel a gyomorban lévő enzimek a keményítőt cukorrá alakítják.

A kukorica mértéktelen fogyasztása a 18. században járványszerű betegséget okozott. A pellagra vagy „savanyú bőr” betegségnek három tünete volt: bőrgyulladás, hasmenés, elbutulás. Kezeletlen esetben a pellagra négy –öt éven belül halálhoz vezetett. A pellagra egy tápanyag, niancinhiányos betegség.
Amerika őslakosai között nem jelent meg ez a betegség, mivel a kukoricát hogy ehetővé tegyék, ősidők óta egy lúgos oldattal, lime-os vízzel finomították, ebben áztatták egy éjszakát. Ez a feldolgozási mód felszabadította a kötött niacint és a fontos triptofán nevű aminosavat, amelyből a niacin ki tud alakulni, így mindkettőt hozzáférhetővé tette az emésztés számára.

Manapság a kukorica sokféle formában létezik, a pellaga eltűnt.

foto: www.mek.oszk.hu

Kapcsolódó írások:
http://www.danyikronika.hu/node/8618 Tollfosztás
http://www.danyikronika.hu/node/8471 Dányi hozomány
http://www.danyikronika.hu/node/8554 Női munkák disznóvágáskor
http://www.danyikronika.hu/node/8485 Házi szappanfőzés
http://www.danyikronika.hu/node/6996 Szövés-fonás
http://www.danyikronika.hu/node/3609 Kenyérsütés

összeállította:
Buborék
K.A.