Sír a Szent Korona

Kép
2012.06.09, 11:08 Nemzeti Hírháló

NYÍLT LEVÉL

Bölcskei Gusztáv, Gáncsi Péter és Erdő Péter részére
a trianoni évfordulóra kért harangozás megtagadásáról

Lelkészek?

Így, kérdőjeles megszólításban.

A magyar nemzet legfájdalmasabb megemlékezésén nem voltak hajlandók teljesíteni munkaadójukkal, a magyar nemzettel szembeni munkaköri kötelességüket. A gyalázatos trianoni békediktátum évfordulóján nem harangoztak, ami egyébként évtizedek óta a munkaadójuk lelki igénye.

Sír a Szent Korona, amikor Jézus édesanyjának, Máriának, Boldogasszonyunknak felajánlott országában ez a gyalázat megeshet. S az a magyar király, aki egyébként tűzzel-vassal, a nyugati kereszténység gőgös és cinikus oltárán áldozatul vetve szülő nemzetét, megpróbálta a magyarokból kiölni az ősi hitet, ami már a honvisszafoglalás előtt is bizonyítottan keresztény gyökerű volt, az a magyar király máglyára hordatta a rovásbotokat, a javasembereket, sámánokat, táltosokat. Nem okozott neki mindez sem politikai, sem erkölcsi értelemben fejtörést. És ezt a jobbot tiszteltetik velünk?!
Felégetett minket a tatárok fékevesztett dühe, és egyetlen tallér segítséget nem küldött a büszkének mondott Európa, de elvárták, hogy megállítsuk őket, akár a nemzet elvérzése árán is, miközben orrfacsaró bűz terjengett az alsóneműjük hátsó része környékén. Nándorfejérvár falaihoz is csupán távoli imát küldtek felmentő hadak helyett, meg harangzúgást, miközben remegő térdekkel féltették templomaik sötétjében az egyház addigra összeharácsolt javait. Mert kétség nem fér hozzá, hogy nem a győzelemről szóltak a harangok jajszavai, hanem a félelemben nyüszített tengernyi zsolozsmát rendelte a pápa ezzel nyomatékosítani. Mi meg véreztünk Európáért a kegyetlen, hódító muszlim félhold árnyékában.

De hagyjuk a múltat, mert hosszú a számlájuk a magyarok igaz lelkében. Temérdek így is a bűne a keresztet fölénk tartó kezeknek! Túl messzire vinne mindet az asztalra tenni, noha most igazán megérdemelnék, bár leroskadna tőle bármelyik díszes és erőteljes kőoltár is. Ebből tisztán látszik nemzetünk ezer évig tűrő keresztényi alázata, és végtelen megbocsájtása. Beszéljünk csak a jelenről!

Kik maguk, akik megmondhatják Isten előtt, hogy mi legyen a magyarok lelki igénye? Honnan veszik azt az eszement bátorságot ellene cselekedni kenyéradó gazdáiknak? Talán bizony nem Mária Országát bízta a kezükre az a nemzet, amely a legtöbbet szenvedett ezen a földrészen? És akkor van bőr az arcukon megtagadni a fájdalomban való rész vállalását!

Szégyentelenek! Nem sül ki a kezükből Krisztus teste, s fejükre nem hull az ő vére?
Olyanokká váltak, mint a meszelt sír. Kívül vakítóan fehér, belül telve minden undoksággal. Rossz pásztorainak bizonyultak ennek a nyájnak. Tévelygő gőgtől vezetve elvárják a magyar keresztény hívektől, hogy ezt el is tűrje? Nem.

Vegyék tudomásul, ezután egy fillért nem fordítok egyházi támogatásra és erre fogok minden magyart bíztatni. Mert ebből elég volt, ezt nem lehet eltűrni tovább! A trianoni emlékezés évfordulójára kért harangozásról tett nyilatkozatuk sokakkal együtt olyan mélységesen felháborított, hogy arra döntésre jutottam, nyilvánossá teszem tevékenységükről véleményem: nem érdemlik meg egy morzsáját sem, amit eddig ettől a nemzettől kaptak a Vereckei hágó átlépése óta.

Kérem a magyarok Istenét, nagy és súlyos kívánságom, mit kiérdemeltek tettükkel, teljesedjék fejükön, míg térden meg nem követik a magyarok nagylelkű nemzetét! Ez az átok így szól:

Bocsánatkérésükig maradjon üres minden perselyük, száradjon ki a kehely a kezükben, essen le kezükből a kenyér, mit méltatlan szájukkal Krisztus testének mondanak!
Krisztus erről nem tehet, hanem éppen együtt szomorkodik velünk, magyarokkal, és vígasztalja a Szent Koronával kezében könnyező Máriát.

Tudják meg, hogy a kínkeservesen kiizzadott magyar adóforintokból juttatott pénzekért kegyetlenül megdolgozott ez a nemzet. Tanulják meg azt a megbecsülést átélni és illő alázattal fogadni, amit ez a nemzet adott Krisztus tanait pénzért hirdetőknek.

Számomra ezután nem létezik keresztény egyház MAGYARORSZÁGon, mert ezzel a nyilatkozatukkal az elmúlt ezer év szemforgatásáról tettek bizonyságot, s köptek le mindent, legkevesebb, mióta megengedtük, hogy köztünk legyenek.
Legyen tanúm az éltető anyaföld minden tiszta forrása az Ég alatt, addig nem lépem át Isten házának szomorú küszöbét, ameddig annak kapujában térden nem fogadják Krisztus híveit, meg nem mossák egyenként mindenki lábát.

Kérem Krisztust, és illő alázattal kérem nemzettestvéreimet, hogy kérjék ugyanezt ők is Tőle, ítélő pálcája mennyei hatalmával hajlítsa lelküket a gőg és a vérlázító dőzsölésüktől híveik alázatos szolgálatára, amely ne csak a templomok hideg falai között visszhangozó szavaikban jelenjen meg, hanem valódi keresztény cselekedetekben, amit mindeddig alig tapasztaltunk.

Ha egy főpásztor, egyházi hatalmával a gonosznak engedve ilyen módon hívei rovására visszaél, az nem érdemli tovább a szolgálatot. A helyükben inkább vágatnám le ostyafogó ujjaimat, tépetném eddig hamisan szóló nyelvem, mint bizonyosan idegen érdekek és iránymutatásoknak engedve megtagadjam nemzetem lelki fájdalmát, a vígasz legcsekélyebb morzsáját sem kínálva.

A legkevesebb követelmény az említett három papnak mondott eltévelyedettel szemben, hogy élő televíziós adásban térden kérjenek bocsánatot az őket igen nagy pénzekből el és kitartó kegyes magyar nemzettől!!!
Nincs helye magyarázatnak! Tegyék meg, viseljék ezért a vezeklést! Akkor talán hirdethetik az Igét, különben nincs helyük a magyarok lelkében.

Ferencváros, 2012. június 9.
Lengyel Károly