„Ne szomorkodjatok úgy, mint akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13)

Halottak napja

Ez a nap a „lelkek emlékezete”.

Az ünneplés és a gyász napja, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:

"Ó hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk,
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk." / Ady: Halottak napján /

E napon a távolba szakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek. Az ünneplés a gyász napja. Bennem ilyenkor egy kérdés tevődik fel: Elég időt szentelünk-e életükben szeretteinknek? Gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír előtt állva az a gondolat, hogy mily rövid az élet.

"Ezen a napon minden más
Újra mélyen érint meg a gyász
Nincs már velünk együtt
Kit ismertünk vagy szerettünk
Ma lélekben újra együtt lehetünk.

Eszembe jutnak az együtt töltött napok
Fülemben újra megcsendült a hangod
Szinte látom minden mozdulatod
Nem is tudhatod, mennyire fáj hiányod.

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket
Ezek a fények világítsanak Neked
Örök világosságban, békességben nyugodj
Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!"

Memento mori - emlékezz a halálra! Így szól a Középkori figyelmeztetés. Ez nem csak azt jelenti, hogy előre tekintünk halálunkra, sokkal inkább szeretteink sírjára tekintve emlékezünk életükre! Bizonyítjuk, hogy nem felejtetjük el őket, mutatja ezt szeretetünk, ragaszkodásunk.

Halottak napja – e gyászos ünnep arra is rávezethet minket, hogy az élet "túléli" a halált. Az életet nem lehet koporsóba zárni, enyészetre váltani. Mi, keresztények a halálból, az elmúlásból, a meghalásból szándékosan és tudatosan csinálunk etikai kérdést. Ha életünk nem más, mint az örökkévaló, teremtő és Megtartó Isten életében való részesedés, akkor Isten a mi személyiségünket is örökkévalóvá teszi, és ezen még a halál sem foghat ki. Lehet, hogy a halál pillanatában úgy érezzük, egy kicsit elengedte a kezünket, de odaát újra megfogja.

Ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, aki legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon elveszett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.
Halottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek.

Ady Endre: HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

A „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István nagycenki nyughelyének bejáratánál olvashatjuk: „Voltunk mint ti, lesztek, mint mi.” A komor mondat, mely egy alapvető igazságot fogalmaz meg, jól illik a sírkerthez, a sírás helyéhez, ahol szembesülünk az elmúlás gondolatával.

Halottak napja minden ember számára újra felidézi azt a napot, amikor utolsó útjára kísért egy olyan hozzátartozót, aki közel állt hozzá. A mai napon egy kicsit újra átéljük az egykori temetéseket, de ugyanakkor a hívő ember elgondolkodik a reményteli mondaton:
„Ne szomorkodjatok úgy, mint akiknek nincsen reményük” (Tessz 4,13)

Természetes, hogy szomorkodunk egy szerettünk elvesztésén, de ne úgy szomorkodjunk, mint aki nem hisz az örök életben. A mi szomorúságunkba a mai napba az örökélet reménye vegyüljön: ha meghalunk is, akkor is örökké az Úrral leszünk. A sír előtt állva és most is az emlékezés pillanatában merjük vigasztalni egymást ezzel a tanítással. Mert mi akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk, és ebből a legfontosabb a földi élet: ne a halál után, hanem még e földi létben mutassuk ki szeretetünket.

Ady Endre szerint: ha a sírra nézünk, az örök élet reményével vigasztaljuk magunk
Ilyenkor, halottak napján sokunk lelkében felvetődik a kérdés, amit a költővel kérdezünk:

"Mi lesz velünk, ha elfut a nyár?
Mi lesz velünk, ha életünk lejár?
Ha ránk borul örök vak éjjelünk,
Uram, mi lesz velünk?
Ha már nem leszünk és nem érezünk,
Ha e világból örökre kifogyunk,
S egy koporsó lesz minden otthonunk,
Ha nem marad csak rideg telünk,
Uram, mi lesz velünk?"

Találjuk meg a választ Gárdonyi Géza: Útra készülődés című írásban:

„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám felé.
A halál nekem nem fekete börtön,
Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
Egy ajtó bezárul itt a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:
Ez a halál!”

Emlékezzünk eltávozott szeretteinkre és gyújtsuk meg a gyertyát!