A temető csendje

Délután fél három. Nagyon sokan álltunk a temető ravatalozója előtt. Búcsúzni jöttünk. Fejet hajtani – ki rokonként, ki barátként, ki ismerősként - Lajos bácsi koporsója előtt. A szél, - mely keletről nyugatra fújt,- emlékeztetni késztetett a reggelre és estére, a születésre és halálra.
Ez az élet rendje, még ha olykor elfogadhatatlan is.
Sóhajok a levegőben, lecsorduló könnycseppek az arcokon. Sokan voltunk, és ebben az embertömegben hallgatott a csend, mely most az egyszer mégis oly sok mindent elárult.
Elárulta, - mit a tudatalattiban mindenki hordoz - ide jutunk, mindannyian ide. Nincs menekvés. Születésünkkel kezdődött a halálunk.

Egyszer Mindenkinek el kell számolnia, és akkor nem azt kérdezik majd, mekkora házad volt, hanem azt, hogy hány embernek adtál otthont. Nem a ruha alapján ítélnek meg, hanem hogy hány embernek segítettél felöltözni. Akkor nem számít se pénzed, se aranyad, az számít, hogyan kellet ahhoz élned, hogy mindazt megszerezd. Ott nem kérdés, mi volt a munkád, hanem tettél-e elegendő jót. Nem lesz fontos hány barátod volt, de meg kell mutatnod, te hány embernek voltál igaz barátja. Nem kérdi senki, ki volt a szomszédod, az lesz a kérdés, Te milyen szomszéd voltál? A bőröd, a hajad színe sem számít, a lelked tisztasága fogja elárulni, hogy ki vagy.

Lajos bácsi már ott állt az „ítélőbíró” előtt. Bevégeztetett. Lelkét visszaadta teremtőjének, testét a földnek. Porból lettünk, s azzá válunk.
A megemlékezés koszorúi, virágai borítják sírhantját.
Az égő gyertya fénye emlékeztessen mindannyiunkat az örök életre. A feltámadás tudata adja meg az erőt hozzátartozóinak, ismerőseinek a fájdalom elviselésére. Az Istenbe vetett hit, a remény és a szeretet kösse szorossá eddig is fennálló, rendíthetetlen családi kapcsolatukat.

„Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.”
/Dsida Jenő/