Az ivóvizet nem szabad eladni

Kivette a kormány a vagyontörvénnyel a vízműveket is a tartósan állami tulajdonban tartandó szolgáltatások köréből, ami jókora felzúdulást okozott szakmai körökben. Nem nehéz kitalálni, hogy az öt nagy regionális vízművet akarják eladni. De hol is ezzel a probléma?

A jelenlegi szabályok szerint a vízdíjat a tulajdonos határozza meg, tehát állami cégek esetében az állam, önkormányzatiaknál a képviselő-testület, magáncégek esetében pedig privatizációs szerződés kérdése. Csakhogy nincsen szabályozva, milyen költségtényezőket is tartalmazzon az ár, amelynek meghatározása önkormányzati és állami szinten egyaránt politikusokra van bízva. Politikusokra, akik egyrészt laikusok, másrészt csak pillanatnyi népszerűségük lebeg a szemük előtt. Azaz a vízdíj kecskére bízott káposzta.

Persze, elnyekereghetik a liberális imamalmok azt a szokásos dogmát, hogy „az állam rossz tulajdonos, privatizálni, privatizálni, privatizálni…”, csakhogy ez erre a szektorra nem lehet érvényes. Ha a vízdíjdöntés egy tőkés társaság kezében van, akkor az a monopolhelyzetét gátlástalanul ki fogja használni – ne legyenek illúzióink. A fogyasztónak a befektető extraprofitját is meg kell fizetnie. Nem a tulajdon milyenségétől, hanem az okos szabályozástól függ a vízművek hosszú távon elfogadható színvonalú és reális fogyasztói árak melletti működése. Az ágazat szakemberei közt az az általános nézet, hogy az lenne a jó, ha az állam hatósági árat szabna a víznek, ami a tényleges előállítási költséget venné alapul, és tartalmazná a működési költségeken kívül az amortizációt, illetve a fejlesztési keretet is. A központi árszabályozás meg is valósulna a tervezet formájában már régóta létező, de 16 éve mégis hiába várt víziközműtörvényben. Először tehát a törvényt kellene érvénybe léptetni, és csak utána elgondolkodni azon, hogy hiányzik-e nekünk egyáltalán a vízműcégek privatizálása.

Az árakat csökkentő versenyről szóló szokásos szöveg mellesleg szintén értelmetlen ott, ahol természetes monopóliumokról beszélünk. A víziközmű-ágazatba nem külföldi befektetők kellenek, hanem racionálisan megszabott hatósági árak és törvényi szintű szabályozás, melyek biztosítják a szolgáltatás megfelelő színvonalát. Értelmes dolog lenne az is, ha a rendszerváltás hevében szétaprózódott vízműveket ismét integrálnák, és egészséges üzemméretek jönnének létre, amihez elsősorban az önző és hozzá nem értő önkormányzatokat kellene valahogy megnyerni. Persze minden érvet felülír, ha csak az egyszeri privatizációs bevétel elérése a cél, vagy ha zsákmányra éhes üzleti köröknek akarják átjátszani a világ legjobb üzletét, a ma még – miként Európában általában – nemzeti tulajdonban lévő magyar ivóvízszolgáltató ágazatot.
/Metro/