Hogy készült a házi kenyér?

Kicsiny kovász nagy tésztát keleszt – járta a mondás régen faluhelyen, ahol minden gazdaasszony maga sütötte a kenyeret. Ma már kevesen gyújtják be a kemencéket, de a tudományt még őrzik

A kovászt rendre az előző kenyérsütés tésztájából tették el. Vagy kis gombóc formájában várt a következő dagasztásra, vagy apróra morzsolva, ezt a száraz, tarhonyaszerű kelesztő tésztát párnak hívták. A sütés előtti délután kovászoltak az asszonyok. A dagasztóteknőbe legalább négy (4-5 kilós) kenyérre való lisztet szitáltak. Az egyik sarokba kis fészket képeztek, ebbe verték fel az élesztőt langyos vízzel. Estére felfújódott az élesztő, s hozzá kerülhetett az előzőleg langyos vízbe áztatott kovász cipócska vagy pár.

Ha igazi, foszlós, nem morzsálódó, kenyeret akartak, akkor ilyenkor kevertek hozzá a nagy kovászoló fakanállal egy fazéknyi, hajában főtt, áttört krumplit. Addig verték, dolgozták össze míg szépen hólyagosodni kezdett a teknőben a tészta. Akkor aztán nyugovóra térhetett a gazdaasszony, pihent a kenyérnek való is tiszta konyharuhával letakarva. A kora hajnal már ismét a dagasztóteknőnél köszöntött az asszonyokra, akik a megkelt tésztát újra dagasztották. Kiszakították a kenyereket a szakajtókba, jól belisztezett kendővel megint letakarták, s hagyták újra kelni. Mire a begyújtott kemence átmelegedett addigra a lisztezett nagy sütőlapátra kerülhettek a nyers kenyerek.

Mielőtt becsúsztatták, éles késsel vágást ejtettek az oldalukon vagy félkörívben a tetejükön, hogy sülés közben szépen felpúposodjanak. Persze, hogy milyen magasak lettek, attól is függött, mekkora volt a búza sikértartalma. A nagy veknik bő két óra alatt ropogósra sültek. A maradék tésztából – ami mindig akadt – szaggatott apró cipókat vagy laposra nyújtott kenyérlángosokat, lepényeket a kemence szájához tették, mert azok hamar átsültek, s már alig várta az aprónép, hogy sós házi vajjal, zsírral, tejföllel megcsurgatva azon melegében bekebelezze. A kenyérlepényekbe gyakran apróra darált töpörtyűt, káposztát is gyúrtak.

Szent István napjára mindenhol új búzából sült a kenyér. Ilyenkor egész nap nagy trakta folyt a portákon, és a pohárköszöntők sorából nem maradhatott ki egy újabb „kovászos” szólás: Ki milyen kovászt tesz, olyan kenyeret eszik.