Mi feszítettük meg, barátom!

Megszületett mosolygó kisdedként, a jászolban az isteni gondviselés vele volt, királyok látogatták meg szalmában fekvő kisdedként. Életét az Úrnak szentelte, hisz a gyermeke volt. Csodákat művelt, prédikált és tanított, hogy megnyissa a szíveket és elültesse bennük a szeretet magvát.

Megvédte és megáldotta az elesetteket, kioktatta és szeretetben elküldte a gonosztevőket, mintegy hagyva, hogy azok saját gonoszságuk alatt vesszenek el, de ugyanakkor megmutatva a helyes cél felé vezető ösvényt.

A szeretet hírnöke volt, aki tűrte az emberek gonoszságát és álnokságát, megszánva a lelki szegényeket, kik őt megvetették és hitetlenül fogadták. Atyjának egyetlen igaz fia, aki sosem mondott ellent, szót fogadott és soha nem kételkedett az atyai parancsokban. Ő volt az az ember, aki talán az utolsó igazi kapocs volt az emberek és Isten között. És meg kellett halnia, azok miatt, akik elhitték a róla terjesztett hamis híreket. Azok miatt, akik rabolt anyagi javaikat féltve szabadulni akartak az egyre népszerűbb Mestertől. És jól figyeljünk, mert az eszköz, amivel ezt akkor elérték, az álhírterjesztés ma hatványozottan működik! A nép pedig, „az istenadta”, dönt: akkor Jeruzsálem főterén, ma a szavazóurnák előtt. Szabadon engedi a rablót, akkor, és megválasztja az érdemtelent ma. Jézust pedig, a szeretet megtestesítőjét a keresztre küldi…

Igen, abszurd ez az egész. Vagy mégsem? Hisz Jézus előre tudta, hogy ez be fog következni. És nem menekült el, nem tett semmit ellene. Meghalt értünk, hogy tisztára mossa bűneinket. Meghalt értem és érted is. Azért, hogy mi ne ugyanolyan bűnös módon folytassuk az életünket. Mi pedig egy kézlegyintéssel intézzük el az egészet, vállat vonva és meg nem tagadva ugyanazt a trónféltést, amely miatt őt keresztre feszítették. Sokan nem is hisszük ezt az egészet, azt mondjuk, „á, ez csak mese, hiszen ha igaz volna, akkor ez nem történhetett volna meg, és ma sem ismétlődhetne nap mint nap”.

Drága barátom, bocsáss meg, de ugyanúgy véres a te kezed is, mint az enyém! Ugyanúgy ott a kalapács és a szeg a te kezedben is mint az enyémben. Igen, együtt feszítettük meg Jézus Krisztust azáltal, hogy olyanok vagyunk amilyenek. Mert még az ilyen ünnepekkor, mint a Húsvét, akkor sem vagyunk képesek őszintén magunkba szállni.

„Kopp, kopp”… Hallod a passiójátékban, ahogy egyre bennebb verjük a szeget a kezeibe? Barátom, próbáljuk meg őt és üzenetét beengedni a szívünkbe! Meghalt értünk, de feltámadt! Megmutatta, hogy az emberi gyarlóság csak idei-óráig győzhet. Ő legyen nekünk a példa, hogy mindig van remény az újrakezdéshez, csupán szeretet kell hozzá, hinni önmagunkban és a szerető Istenben, képesnek lenni a nyíltságra, a valódi értékek felismerésére.

Gálfalvi G. Zsolt