Madéfalvi sebek l764. Január 7.

Szőke István Atilla
Madéfalvi sebek
l764. Január 7.

Szomorúság ül a vén fán, sír a hajnal Madéfalván,
Sikolyt-tépő téli álom, veres ing leng a halálon.
Vércsepp csepeg le a hóra, szemhéj zárul pusztulóra,
Küzdés zihál székely mellet, holt és élő egymás mellett.

Sokan télbe-vérbe fagyva: "Pusztuljon a szittya fattya!"
Jajkiáltás szerte szálla, rémes hang zúg, hátha, hátha!
Ölnek, döfnek, csontot tépve, gyász borul a székely népre.
Ki érti az ember elmét, magyar népnek veszedelmét?

Kétfejű sas vijjog, húst tép, januári halott húsvét,
Konok kérdés túl a vészen: "Föltámadás mikor lészen?"
Szűzhó párolog vereslőn, test gurul lomhán a lejtőn,
Kétszáz bizony "dalolva" ment, földet-őrző hun regiment.

Akkor azt, most ezt kiáltva: "Átkozott vagy! Legyél áldva!
Legyél áldva mindörökre, véred hullott ősrögökre.
De a vérből virág sarjad, elkerülik mind a varjak,
Virág! Ne félj, sokan védünk, élj még soká székely népünk!"

Áhítatom ül a vén fán, itt állok most Madéfalván,
Sikolyt-tépett téli álom, veres ing volt a halálon,
Vércsepp csepegett a hóra, szemhéj zárult pusztulóra,
Nem történhet soha többé, emlékezzünk mindörökké!
Úgy legyen!