Miért rossz kitaszítottnak lenni?

Történetünk egy fiúról szól: nevezzük Rolandnak.

Roland váratlan úgynevezett „nem kívánt” gyermek, aki két testvére után harmadikként érkezett a családba.

Édesapja végképp nem akart tudomást venni róla, némi szeretetet az Édesanyjától kapott. A családban óriási ellentétek feszültek, ahol jelen volt az alkoholizmus, a munkanélküliség, a pénztelenség és az állandó veszekedés, amelyek gyakran torkollottak tettlegességbe. Roland édesanyja erő felett küzdött a talpon maradásért a család összetartásának érdekében, de sikertelenül.

Roland első osztályos volt, amikor váratlan időpontban érkezett haza iskolából, és a kapu előtt hallotta az ordítozást. Nem volt kedve bemenni. Amint téblábolt, tisztán hallott minden szót, amint az Édesapja kiabálja, hogy Roland felesleges a családban, rá már igazán nem volt szükség. Ezt a fiú korábban többször hallotta az apjától, viszont az Édesanyja válasza lepte meg. Ő sem akarta Rolandot, és két gyermekkel kevesebb bajuk lenne!

Visszafordult és szomorúan sétálgatott az utcán. Eszébe jutottak azok az ismerős fiúk – barátai nem voltak – akiknek elváltak a szülei és azzal vigasztalta magát, hogy Ő milyen szerencsés helyzetben van, hiszen ha névelegesen is, de egész családban él. Lassan pici örömet érzett, hogy mégsem annyira rossz a helyzete.

Egy napon azonban bekövetkezett amitől a legjobban félt! Édesanyja a soron következő veszekedés után bejelentette, hogy elválik.

Megegyeztek már korábban, hogy Roland marad az apjával, másik két testvérét pedig elviszi az Édesanyja.

A második osztályos fiúra borzasztó időszak várt. Apja gyakran megverte, és minden kudarcért Őt hibáztatta. Szegényes ruhába járt, a cipője legalább két számmal nagyobb volt a lábánál, ugyan úgy mint a kabátja. Mindemellett senkivel nem barátkozott, annyira szégyellte a nyomorúságos öltözékét és helyzetét. Mindenkitől elhúzódott, igaz vele sem akartak barátkozni a társai. A korábbi közepes szintű tanulmányi eredménye kettesre redukálódott, de lassan ez sem zavarta.

Az iskolában úgy gondolták, hogy egy szerény képességű visszahúzódott fiú, aki zárkózott, kezelhetetlen és barátságtalan!

Iskola után amint a buszra várakoztak a társai gúnyolták, csúfolták, lökdösték, majd meg is verték. Sokszor ábrándozott arról, hogy bárcsak láthatatlanná válhatna!

Péntek délután indultak haza az iskolából és a szokásos ugratások, veszekedések következtek a buszmegállóban. Fellökték a társai!

Egy középkorú nő segítette fel a földről, mint kiderült péntekről-péntekre végig nézte a gyerekek rendetlenkedését, azonban most elégelte meg brutalitásukat. Határozottan megdorgálta a renitens gyerekeket, akik megszeppenve eloldalogtak, majd Rolandhoz fordulva kérdezte:

- Miért ugratnak folyton a társaid?

A fiú szomorkásan válaszolta:

- Kicsi vagyok és sovány, meg nincsenek dögös cuccaim és nem tudok hamburgert venni, mert zsebpénzem sincs, meg ilyenek!

Annyira beszélgettek, hogy a járati busz otthagyta őket.

- Roland, van egy ötletem, ha már így jártunk! Bemegyünk a büfébe és eszünk egy hamburgert, én is éhes vagyok. – mondta az asszony.

Meghívlak egy hamburgerre!

A fiú igent mondott.

A büfében beszélgetés kezdődött. Az asszony szeme megakadt – miután tüzetesen és észrevétlenül végigmérte a gyermeket – Roland szegényes ruházatán, kopott cipőjén és felszerelésén, vézna kis kezein és sápadt, beesett arcán.

- Szeretsz tanulni, mi a kedvenc tantárgyad?

- Hm… Hármas – füllentett – és a testnevelést szeretném, de nincs adidas ruhám, meg cipőm és ha tehetném nem is tornáznék. De nem tehetem meg. A társaim csúfolnak miatta, meg ugratnak ha a tanár nem hallja!

- Tudod mi jutott eszembe Roland? A szomszédos sportcsarnokban minden korosztálynak rendszeresen tartanak heti három alkalommal karate oktatást. Diákoknak kedvezményes az oktatás díja sőt az is előfordul, hogy ingyenesen vehet részt az edzéseken egyik-másik gyermek. Tudod Roland itt tényleg nem számit a ruhád márkája, csak a teljesítményed!

Az asszony elhallgatta, hogy a felnőtt fia a karate oktatója. Roland a tekintetét először emelte az asszonyra, abban várakozást és némi örömet lehetett felfedezni.

- Szeretném ha jelentkeznél a legközelebbi edzésen és ha Neked megfelelne péntekenként találkoznánk, beszélgetnénk és hamburgereznénk.

- Jó!

Az asszony hazaérve elmondta a fiának az esetet, és kérte, hogy megkülönböztetett figyelemmel legyen Roland iránt, ha jelentkezik. Előkerített egy jó állapotba lévő márkás cipőt, valamint ruhát és kérte, hogy úgy adják át a gyermeknek, mint az egyesület ajándékát.

Roland jelentkezett, és rendszeresen járt az edzésekre. Szépen haladt és egyre látványosabb volt a fejlődése és a magabiztossága. A tanulmányi eredménye is hónapról-hónapra javult! Bár úgy érezte, hogy az edzője vele a legszigorúbb, mégis nagyon ragaszkodott hozzá.

Már nem bántották a társai, sőt egyre inkább tisztelték, különösen az első versenyen történő szereplése után, amikor is dobogós helyezést ért el. Úszott a boldogságban. Senki nem merte bántani és gúnyolni, nem törődtek az öltözékével, és az egyesületből mindig kapott egy-egy darab használt, de jó állapotban lévő felszerelést.

Korábban nem nyaralt, de amióta karate –s minden évben egy hónapot edzőtáboroznak az ország különböző városaiban, falvaiban.

Az apjával is javulni kezdett a kapcsolata és inkább szánalmat, mint félelmet érzett iránta.

A nyolcadik osztályt 4,8-es eredménnyel fejezte be és gimnáziumban tanult tovább, igazából mérnöknek készült. A sporttal nem szakított, hiszen úgy gondolta, hogy az életének a megváltozása a sportnak köszönhető.

Sok idő telt el, mire megtudta, hogy az asszonynak és a karate-edzőnek anya-fiú kapcsolata van, és igazából most értette meg az összefüggéseket.

Roland jelenleg egy elismert mérnöki iroda vezetője, aki számos sportcsarnokot tervezett! A karate-vel elválaszthatatlan barátságban élnek most már edzőként tevékenykedik, és a MESTERÉTŐL tanultakat adja tovább.

Gyakran ír esettanulmányokat és sokat filozofálgat saját életén elejétől a jelenlegi állapotig, keresve az ok-okozati összefüggéseket:

Hogyan jut el egy fiatal a „nem érdekel” hozzáállásig? Miért hiányzik olyan sokukból az erő, hogy végigcsinálják józan ésszel, elkötelezettséggel és érettséggel? Gyakran úgy tűnik, hogy a fiataloknak kedvét szegi az a meggyőződésük, hogy semmi értelme próbálkozni. Vannak köztük néhányan, akik meg vannak róla győződve, hogy soha semmi nem változik, nem tudnak fejlődni, és hogy a remény mindig csalóka. Milyen szomorú kép ez!

Ha azt akarjuk, hogy valaha is kikerüljenek ebből, akkor meg kell értenünk, hogyan jutnak el idáig. Általában egyszerű csalódással. A be nem teljesült elvárások halmozódnak. Túl gyakoriak a személyes kudarcok. Az álmok nem válnak valóra. Ezután csüggedtség, s olykor depresszió lesz úrrá rajtuk. Ez pedig kiábrándultsághoz vezet. A kiábrándultságot követi az elválasztottság, céltalanság, elszakadás. Egy potenciális veszélyes életstílus következhet e fájdalmas valóság ösztönzéséből, amely két szélsőség egyikéhez vezet. Az egyik egy szégyennel, depresszióval teli élet, amelynek esetleg öngyilkosság a vége. Ez a szégyen a következő kifejezésekben ölt testet: Reménytelen vagyok, nem tudok megváltozni. Nincsenek válaszaim. Keményen próbálkoztam, de nyomorúságosan elbuktam.

A másikfajta élet a nyílt lázadás és a hamis tudatlanság: Jogom van minden örömre és hatalomra, amelyet csak meg tudok szerezni. Megérdemlem, hogy megszabaduljak az unalomtól és a fájdalomtól, bármi áron is, nem érdekel!

Roland a harmadik lehetőséget választotta, ehhez viszont segítséget kapott, egy ASSZONYTÓL ÉS AZ Ő FIÁTÓL!

A folyamat eredménye, hogy egy elvetettséggel és megalázottsággal, kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő kisgyermekből egy egészséges, valamint tehetséges ember lett, aki már nem kirekesztett és emberek százainak segít legyőzni a kitaszítottságot.