Ha már megszólíttattunk…..”brightness” által

Tetszettek gúnyolni bennünket a Mindentudás Egyetemével, de leírjuk, hogy sajnos nem tartozunk a hallgatóik sorába.

Nyolc osztályt végeztünk a dányi általános iskolában!

Dányban jártunk óvodába, életvitelszerűen Dányban éltünk és szeretnénk is élni, a Szent János szobor – mely évszázadokon keresztül díszítette községünk egyik legszebb terét – rekonstrukciója számunkra nagyon fontos, legalább annyira mint a többi értékünk védelme és megőrzése.

Hibáikkal együtt tiszteljük az elődeinket és ha egyszer meghalunk a dányi temetőben lesz a sírhantunk.

Ezért vesszük rossznéven e pusztítást, amelyet a felfüggesztett jegyző és csapata végezne, ha hagyná a másik – polgármester és párti – csapat.

Nem állhatjuk meg szó nélkül Jánosik György mb. Jegyző „cikizését” sem, hiszen csekély bérért végzi azt a feladatot, amely jelenleg Dányban embert próbáló és lelket pusztító munka, éppen Önök miatt! Pedig Ő nem dányi mégsem hagyja magára a községet. A lokálpatrióták csoportja nagy tisztelője Jánosik Úrnak és tényleg igaz a mondás, hogy nem az a dányi, aki annak mondja magát!

Szíveskedjenek Tőle tanulni, kedves magukat dányinak mondók!

Mielőtt bármiféle részrehajlással vádolnának bennünket ismételten leírjuk, hogy csupán a lelkiismeretünkkel a falunk szeretetével és a tisztességgel állunk függőségi viszonyban, ja és nem vagyunk olyan „nagy számok”, mint ahogy Önök gondolják saját magukat!

Éppen Önöknek köszönhető a létrejöttünk és a tevékenykedésünk, ugyanis nem állhatjuk azt a pusztítást, amit végeznek.

Azonban a centi napról-napra rövidebb és közeledik 2010!

Üdvözlettel: Lokálpatrióták

Végezetül Radnóti Miklós gyönyörű soraival köszönünk el:

Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.