Törvényen kívül – Vita a magyarországi romapolitikáról

2009. február 16. 12:03
Magyar Nemzet
Hazánk nyugati végein utazva az országutakon bútorokkal, ruhaneművel, ócskaságokkal megrakott furgonokkal, utánfutós autókkal találkozunk. Cigány emberek szállítják a Dunántúl piacaira, amit Ausztriában összeszedtek.

A tapolcai piacon csinos, édes beszédű cigány asszonyok árulnak ágyneműt, ruhaneműt, háztartási eszközöket. Itt nyoma sincs a Győzike által meghonosított üvöltözésnek, örökös hőbörgésnek. „Kedves, van papucsa?”, kérdezi a cigány asszonyka vevőként az árustól. A városka szélén a két ócskapiac idegenforgalmi látványosság. Kapható itt ezüst sótartó, régi könyv metszetekkel, hiányos angol porcelánkészlet, ruha, függöny, szemüveg. Fillérekért. Számla nincs, zsebből zsebbe vándorol a forint, az euró. Devecserben egy egész városrész cigány lakossága foglalkozik ócskaság árusításával. Ezeknek az embereknek van foglalkozásuk: szállítók és kereskedők. Amikor a devecseri önkormányzat számlaadásra és adófizetésre akarta őket kötelezni, lázadás tört ki. Adót nem hajlandók fizetni. Akkor inkább ők is lopni fognak.

Magyarországon a szemünk láttára alakult ki egy közösség, amely hallani sem akar a társadalmat szabályozó törvényekről, erkölcsi normákról, egyre gátlástalanabb és agresszívabb elemei pedig – a jelenlegi cigány „jogvédelem” uszítására – azt hiszik, nekik mindent szabad, szabad elvenni a másét, szabad az önbíráskodás. Ha a tanító figyelmezteti a szülőt, küldje el Kevint vagy Mercédeszt nyolc órára az iskolába, hiszen a tanítás akkor kezdődik, és a gyerek reggelit is kaphat, a szülő nem megköszöni a jóindulatú figyelmeztetést, hanem leüti a tanítót. A dorogi orvosi rendelőben naponta hallani szájaskodást arról, hogyan fogja eltörni a doktornő kezét, pofán vágni a doktort az egyébként gyógyulni vágyó cigány beteg. Nincs olyan nap, hogy hírt ne kapnánk cigányokról, akik megrugdossák a mentőt, megverik az orvost, megfenyegetik a polgármestert. A magyar falvak elöregedett lakóinak, 40-50 ezer forint nyugdíjból élő embereknek életmentő az a kevés, amit kiskertjükben megtermelnek, de nyoma vész, mielőtt az asztalukra kerülne.

Miskolcon az elmúlt két hónapban száz rablás történt, mind a százat cigányok követték el. Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány felelősen gondolkozó ember. Megnevezte a bűnt és megnevezte a bűnösöket. Egy egészséges, józan gondolkozású országban egy ilyen ijesztő bejelentés után intézkedéseket hoznak, hogy gátját vessék a további erőszakoskodásnak, razziát indítanak, a bűnösöket elfogják, megbüntetik. Magyarországon az igazságügyi tárca minisztere, Draskovics Tibor leváltotta a rendőrkapitányt, s ezt a jogtalan és irracionális intézkedést „erkölcsi döntésnek” nevezte.

Ha Draskovics logikáját továbbvisszük, ma nálunk erkölcstelennek minősül az, aki a bűnözésről statisztikai adatot közöl. Minden piti útonálló vérszemet kaphat, Pásztor Alberten és a magyar rendőrségen röhöghet, hiszen azt az üzenetet kapta, hogy neki mindent szabad, őt megnevezni is tilos, hiszen az „megbélyegzés”. Igen, a bűnösöket mindenütt megbélyegzik: ez ellen politikai haszonszerzésből lehet Budapesten ágálni, de amióta világ a világ, a megbélyegzés és a kiközösítés a bűnelkövető bére. A jelenlegi hatalom úgy tesz, mintha ezt nem tudná, hiszen nem a társadalom biztonsága és megszervezett, egészséges élete a célja, hanem fogalmaink összezavarása, az elbizonytalanítás, a piszkos politikai játszmák színtere, a káosz.

A folyamat nem mai keletű. Emlékszünk még 1999-ből a zámolyi akcióra, amely Székesfehérváron kezdődött a Rádió utcában. Az ott lakó cigány emberek az épületet tönkretették, nem fizettek lakbért, nem fizettek villanyszámlát. Zámolyon is lakhatatlanná vált egy ház, mint kiderült, negyvenketten laktak benne, az önkormányzat egy évig adott fedelet a cigány „családnak” a falu művelődési házában, ahol elüldögéltek, tévéstáboknak nyilatkoztak, fizetni semmiért nem fizettek, majd egy izraeli asszony, Katz Katalin jóvoltából Budára költöztek. Sajnálatos és érthetetlen módon a környéken igencsak megszaporodtak a lopások. Zámolyon közben házakat építtettek a fedél nélkülieknek, de az ajándék házakba érdekes módon nem költöztek be, inkább felvettek háromszázezer forint segélyt, panorámabuszt béreltek, és menedékjogot kértek Franciaországban. A Le Monde tudósítójának elmondták, hazájukban üldözték őket. Útközben azt énekelték: „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból. Elüldöztek a fehérek, de majd új hazába érek.” Dalolás közben az őket ért „sérelmekért” 130 millió forintra beperelték a magyar államot (a Fidesz volt kormányon), a zámolyi önkormányzatot 18 millió forint kártérítésre. Negyven közéleti személyiség, negyven magát „értelmiséginek” nevező ember meg levelet írt Jospin francia miniszterelnöknek, és megköszönte, hogy a francia nemzet „ismét felkarolta azok ügyét, akik menekülni kényszerültek hazájukból”. Arról elfelejtették értesíteni a francia nemzetet, hogy a zámolyiak egy magyar fiatalember agyonvert holttestét hagyták maguk után, továbbá egy megrontott tizenkét éves kislányt és drogtúladagolásban meghalt „üldözötteket”.

Jospin miniszterelnök soha nem válaszolt a túlbuzgó magyar „értelmiségieknek”. Franciaországnak ugyanis éppen elég problémája van a saját cigányaival, és a bajokat csak tetézték a Kelet-Európából bevándoroltak.

Hogy Franciaországban ma hány cigány él, arról nincs hivatalos adat. Akik állandó lakhelyen laknak, állandó munkájuk van, azokról nem sok szó esik. Jóval többet foglalkoznak azzal a mintegy 350 ezer cigánnyal, akik nagyvárosok mellett, gyárak tövében élnek lakókocsiban, vagy autós karavánjaikkal vándorolnak. Szociográfiák és elemzések tucatjai, parlamenti jegyzőkönyvek, rendőrségi jelentések foglalkoznak sorsukkal. Ezekből egyet-kettőt érdemes lett volna áttanulmányoznia annak idején a negyven magyar levélírónak, s talán kihullott volna a toll a kezükből. „Erkölcsi döntésének” meghozatala előtt Draskovicsnak sem ártott volna egy kicsit tájékozódnia, civilizált és törvénytisztelő európai országokban (ahol egy agresszív kisközösség gátlástalansága nem írhatja felül a többségi társadalom törvénytiszteletét és biztonságra törekvését) hogyan oldják meg a többségi állampolgárok jogait és védelmét.

Franciaországban a rendőrségen különleges nyomozótisztek foglalkoznak az újságírók által költőien „a szél fiainak” nevezett cigányokkal. Tapasztalataikról könyveket írnak, ezek a könyvek megjelennek, és íróikat nem leváltják, hanem megjutalmazzák, előléptetik.

Abban valamennyi szakember egyetért, hogy az ipari társadalomban való létezés csak az integráció útján lehetséges. Az elmúlt évtizedekben érkezett cigányok között akadnak, akiknek ez sikerült. Párizsban (ahol cigányok 1427. augusztus 17-én, a La Chapelle és Saint-Denis között elterülő térségen rendezett híres vásáron tűntek fel először) például a Szerbiából 1965 után érkezett cigányok között – akik európai módra öltözködnek – sok az alkalmi munkás, festő-mázoló, pincér.

Franciaországban az említett 350 ezer cigányt a politikailag korrekt szóhasználat egyszerűen „utazó embereknek”, nomádoknak nevezi. Számuk egyre nő, mivel Észak-Afrikából, Jugoszláviából, Romániából újabb és újabb csoportok csapódnak hozzájuk. A mintegy 350 ezer ember egyharmada egy helyben lakik, egyharmada vándorol, egyharmada hol vándorol, hol letelepedik. Több mint százezerre tehető azoknak a száma, akik törvényen kívül élnek.

A cigányok vándorlását családi, gazdasági vagy vallási okok motiválják. Eltűnt sok régi mesterség. Az idősebb cigányok nosztalgiával és némi büszkeséggel emlegetik a régi időket, amikor tanyáról tanyára jártak, adtak-vettek, és mindig akadt számukra egy kis munka, egy darab hús, egy falat kenyér. Ez mára megváltozott. A parasztok áruházakba járnak vásárolni, nincs szükségük drótostótra, teknővájóra, köszörűsre. Vannak csoportok, amelyek alkalmi munkából élnek: mezőgazdasági idénymunkások, fémgyűjtők, vásári mutatványosok. És vannak csoportok, amelyek ellenszenvet váltanak ki.

„[…] Ez a népesség igencsak megváltozott, és semmi köze nincs már az elénk festett romantikus képhez, amikor gebe vonta kordéjával a roma azért járta a határt, hogy kosarat adjon el vagy rossz tyúkot lopjon. Ma már olyan családokkal van dolgunk, amelyek hatalmas, drága kocsikkal utaznak, gyönyörű lakókocsikban laknak, az egész többet ér, mint egy lakás, és egyáltalán nem tudható, hogy pontosan miből származik a jövedelmük” – hangzott el 2000. február 2-án a francia szenátusban. Ugyanott így beszélt egy képviselő 1999. június 2-án: „Meghívom önt Maisons-Laffitte-be, asszonyom […], hogy megnézze 400 nomád táborozását a község határában…”

A Journal Officielben olvasható a következő képviselői beszéd: „Szürrealista jelenetek szemtanúi vagyunk! Emberek érkeznek községeinkbe, autókkal, lakókocsikkal, olyan felszereléssel […], amilyet csak kevés honfitársunk engedhet meg magának. Ez utóbbiaknak szembe kell nézniük a mindennapi élet nehézségeivel, és látniuk kell, hogy ablakaik előtt, elfogadhatatlan körülmények között, máshonnan jött népség tanyázik” (nemzetgyűlés, 1999. június 2., második ülésszak, Journal Officiel).

Jean-Baptiste Humeau Cigányok Franciaországban című könyvében beszámol róla, hogy nyomon követte egy karaván útját. A csoport 80 emberből áll, jószerével egy család, a fele 16 éven aluli, iskolába nem jár. A Rhone partján telepedtek le, nem messze egy sportlétesítménytől. A vizet a községi vízvezetékről hordták. A csoport kizárólag segélyekből élt, családi pótlékból, illetve házalásból. Néhány hét elteltével a helyi rendőrség távozásra kényszerítette őket. A csapat néhány kilométerrel távolabb telepedik le, itt a helyi hatóságok 48 óráig tűrik el a jelenlétüket. Ez a törvény szabta minimum. Ebben a községben a hatóság kijelölt egy területet a „vándor népnek”, de ott már korábban érkezett családok laktak engedéllyel. A 12 lakókocsi „erős rendőri nyomásra” elhagyja a területet. A szomszéd faluba megy. A rendőrség rögtön kiszúrja őket, mert a község ezt a vadregényes helyet átadta egy evezősklubnak. Tilos a megállás… Két hétig tűrik a hatóságok a cigányok jelenlétét, ám a pihenni vágyók, az evezősklubot látogató helybéliek és nyaralók panaszai miatt a csapatnak mennie kell. „A szél fiai” ezután egy parkolóban éjszakáznak. A hatóságok megint csak 48 óráig tűrik meg őket. Van ugyan itt is a cigányoknak kijelölt terület, de ez már foglalt, a korábban itt letelepedettek egyelőre nem szándékoznak odébbállni. Néhány kilométerre délre, az autópálya és a vasút között, az olajfinomítók füstfellegében még a hetvenes években létrehoztak egy tartózkodási területet. A szigorú városvezetés néhány hetet engedélyez a vándoroknak. A szabályzat: két-három lakókocsi, állatok nélkül. A csapatot itt egy éjszakára tűrik meg. Vaulx-en- Vélinbe mennek. Július van, a település tele nyaralókkal – a hatóságok egy hetet engedélyeznek. Vénissieux-ben 48 órát maradhatnak. Chassieu-ben a kijelölt terület már foglalt: 48 órát engedélyeznek nekik. Villeurbanne-ban komfortos a telephely, hosszú évek óta ugyanaz a család foglalja el a lakókocsijaival.

Néhány napig megtűrik az újonnan érkezetteket. Egyik parkolóból a másikba vándorolnak, törvény ellenében, községről községre, és a szabadság és egyenlőség hazájában nem akad Horváth Aladárjuk, aki érdekükben fellármázná a közvéleményt. Angers, Saumur, Tours környékén próbálkoznak, hiába. Mégsem mennek Strasbourgba. Krasznai József nélkül vándorolnak, egyre csak vándorolnak, Lyon körül, körbe-karikába. Végül a gyatra egészségügyi viszonyok miatt egy gyermek megbetegszik: a hatóságok ekkor megengedik, hogy amíg a kezelés tart, néhány hétre letelepedjenek.

Philippe Pichon rendőrtiszt hivatalból foglalkozott az „utazó emberekkel”. Tízéves tapasztalatairól könyvet írt Utazás Cigániában címmel. Alapos tanulmányában Pichon kapitány, aki Seine-Saint-Denis-ben vizsgálódott, nem hallgatja el, hogy nő a bűnözés a cigányok körében. Pichon a következő szomorú statisztikát jegyzi fel a megyéjében: 60 pénzosztóautomata-feltörés, 350 autófeltörés, 2200 lopás, 1110 üzletbetörés, 500 erőszakos lopás védtelen idős emberektől, 1800 besurranó tolvajlás, 1200 csalás, megtévesztés, több mint 5500 betörés. Megállapításaival egybevág a brit National Crime Intelligence Service jelentése, amely megállapítja és adatokkal támasztja alá, hogy Nagy-Britanniában a „vándor nép” szervezetten, nemzetközi hálózatban, nemegyszer megrendelésre lopja az autókat, a régiségeket, ékszereket, hatósági embernek kiadva magukat hatolnak be a kiszemelt lakásokba. Áldozataik sok helyen idős vagy tehetetlen emberek. Sokszor egész család specializálja magát postarablásra, áruházak, ékszerkereskedések elleni fegyveres támadásra. Pichon kapitány azt is elfogadhatatlannak tartja, hogy a cigány emberek jövedelmének eredete tisztázatlan. Adót nem fizetnek.

A szenátusban 2000. február 2-án az egyik képviselő drámaian tette fel a kérdést: „Ha megkérdezem ezeket az embereket, miből élnek, azt válaszolják, hogy szalvétát árulnak vagy nádfonatú széket javítanak. Nem gondolom, hogy ebből olyan Mercedeseket lehet vásárolni, amelyek valóságos mozgó, modern lakóházak. Hol adóznak ezek az emberek? Miért jár nekik segély?” Sokan közülük nem tartják be az emberi együttélés elemi szabályait. A köz- vagy magánterületen törvénytelenül, sokszor erőszakot alkalmazó letelepedett nomádok nem vigyáznak a környezetükre, egy évben ezzel 305 millió euró kárt okoznak.

Merchal rendőrfőkapitány adatai szerint naponta 27 500 lakókocsi parkol törvénytelenül Franciaországban. Az áram-, víz-, gázlopás esetében, vagy amikor egészségre ártalmas a szennyezés, a magánterületek tulajdonosai nem tudják érvényesíteni kárigényüket. Sokszor nem is merik. 1994-ben a Saint-Michel-sur-Orge mellesleg kommunista polgármesterének elnökletével alakult vizsgálóbizottság megállapította, hogy „a hivatalosan nyilvántartásba vett 147 ezer karavánlakó egyharmadát ítélték már el törvénysértés vagy bűntett elkövetőjeként, társelkövetőjeként vagy cinkosaként”. Rossny-sous-Bois-ban (Seine) a hajdani munkáskertek helyén lakókocsik serege. Itt élnek azok, akiket sikerült letelepíteni. Általában azok a családok maradnak egy helyben, ahol a gyermekek a település fiataljaival kötöttek házasságot. A szociológus Daniel Bizeul megjegyzi, hogy a letelepedettek bizalmat élveznek, hiszen ismerik őket, ők is ismerik a szomszédokat, s az öregek, jóllehet hiányzik nekik a vándorlás, elégedettek.

A francia parlament 1990. május 31-én elfogadta az úgynevezett Besson-törvényt. Ez leszögezi, hogy mindenkinek alapvető joga a lakhatás, és arra kötelez minden 5000 lélekszámnál nagyobb települést, hogy területén jelöljön ki egy helyet, ahol a vándorló emberek megállhatnak. Itt emberi körülményeket kell teremteni. A törvényt a települések mintegy egyharmada tartotta tiszteletben. 2000. július 5-én a II. Besson-törvény már a nemzeti szolidaritásra hivatkozik, amelynek letéteményese az állam, és pontosan meghatározza a polgármesterek és a családsegítő szolgálatok tennivalóit. A törvényt be nem tartók szankcionálhatók, ám arra is felhatalmazást kap a polgármester, hogy megbüntesse az engedély nélkül letelepedőket, illetve azokat, akik a kijelölt területen kívül, vadon tanyáznak.

Általános iskolába Franciaországban a cigány gyermekek 90 százaléka jár, középiskolába csak 25 százalék. Az elemi iskolába járók magas száma azzal magyarázható, hogy aki nem járatja iskolába a gyermekét, elveszíti a letelepedés jogát, és segélyt sem kap. Nem telepedhet le tartósan az a cigány ember sem, akinek nincs rendszeres munkája. A települések lakhatást biztosítanak a cigányoknak, az állam jogi garanciákat vállal.

Saint-Denis közelében az országutak és a szeméttelepek mellett tarka sátorváros alakult ki az utóbbi években. A jobb gazdasági helyzet reményében bevándorolt kelet-európai cigányok tanyáztak itt le, ahol az elemi higiéniai feltételek is hiányoznak. Kéregetésből és lopásból tartották fenn magukat. A környező gyárak tiltakoztak, presztízsveszteséget jelentett nekik a piszkos, lármás népség. Saint-Denis polgármestere, Olivier Dubout nem tűrte ezt az állapotot. Tizennyolc családnak engedélyezte a maradást, ezek igazolni tudták, hogy rendszeres munkájuk van, a férfiak az építőiparban napi 25 eurót keresnek. Ennek a tizennyolc családnak a város konténerházakat adott (s ezt nem tartották megalázónak a megajándékozottak, mint a Rádió utcaiak, igaz, „jogvédő” nem hergelte őket). A többiek 300 eurót kaptak, és rendőri segédlettel haza kellett utazniuk.

Ez történt Aubervilliers-ben is, ahol nappaliból, konyhából, fürdőszobából, két hálószobából álló takaros konténerházakat biztosítottak néhány kelet-európai cigány családnak, amelyek gyermekeiket iskolába járatják, férfiaik dolgoznak, és megtanultak valamelyest franciául. Rendelet szabályozza, hogy családonként maximum négy személyt lehet fogadni, megakadályozandó, hogy egy-egy család váratlanul negyven főre szaporodjon, mint azt Zámolyban láttuk. Akinek nincs munkája, eltávolítják. A családokhoz, a ragyogóan tiszta lakásokba, amelyeket büszkén mutat a háziasszony, családsegítő és közvetítő jár, ők segítenek eligazodni az új életben.

A bevándorló cigány közösségek többsége azonban – s ebben minden szociológus, illetve rendőrségi ember egyetért – Franciaországban nem akar beilleszkedni. A Boszniából jöttek vagy az analfabéta „vlahok” sátrakban élnek, törvényen kívül. Nanterre-ből 4000 Temesvárról érkezett cigányt utasítottak ki, mert tűrhetetlen körülmények között, munka nélkül éltek, s ugyanígy kiutasítottak más cigány csoportokat Montreuil-ből, Argenteuil-ből, Romainville-ből, Bondyból, Evryből, és a sort folytathatnánk.

Vannak, akik Magyarországon azzal védik a beilleszkedni nem akaró, a törvényeket nem tisztelő, önbíráskodó cigány közösségeket, hogy ez az ő „sajátos kultúrájuk”. Megengedhetetlen játék a fogalmakkal. Kultúrának nevezni az élősködést, az erőszakosságot, az élet alapvető törvényeinek, az emberi együttélés évezredes szabályainak a megsértését elfogadhatatlan és veszélyes is. Van egy kivételezett népcsoport, amelynek mindent szabad? S aki kimondja, hogy az egyén szabadságának, méltóságának előfeltétele, hogy tiszteletben tartja és elismeri a másik ember szabadságát, méltóságát, tulajdonát, aki kimondja, hogy emberek közösségében nem lehet törvényen kívül élni, az rasszista?

Néhány év múlva állítólag minden negyedik iskolába kerülő gyermek cigány gyermek lesz Magyarországon. Olyan gyermek, aki otthon mintaként azt látja, hogy szülei nem dolgoznak, a másik embertől, a közösségtől veszik el, amire szükségük van, és ha valaki szóvá teszi, hogy a társadalom más szabályok és törvények szerint működik, üt. A híradásokban látjuk, hogy ezek a fiatalok nem tartanak tiszteletben semmit, lehet esküvő a vendéglőben, tűzoltók összejövetele a közösségi házban, zártkörű rendezvények, ők, ki tudja, miért, hívatlanul mégis be akarnak menni az ünneplők közé, és be is mennek: törnek, zúznak, verekednek. Írni-olvasni alig tudnak, de nevetve a győzelem V jelét mutatják a kameráknak. Meg fognak állni ezek a cigány gyerekek a falujuk határánál, ha elfogy az erdő, kihalnak a még termelő öreg parasztok, akiktől el lehet venni az utolsó uborkát, romba dőlnek a művelődési házak, elfogynak az elárvult templomok gerendái, kövei? Unalmukban hol fogják keresni a balhét?

Manapság segélyszervezetek, szeretetszolgálatok távoli országokba utaznak segíteni a polgárháborúk, természeti katasztrófák áldozatainak. Nem kell olyan messzire menni. Magyarországon kell új misszió. A harmincas évek végén magyar írók, társadalomtudósok felcsaptak falukutatónak, elmentek a falvakba leírni a nagybirtokok szorításában fuldokló magyar szegényparasztok, summások, a puszta népének életét. Ma új falukutatásra van szükség: fel kellene mérni őszintén, jobbító szándékkal, hogyan élnek cigány honfitársaink napjaink Magyarországán. Fel kell tárni a kilátástalan élethelyzeteket, a magyar falvakat és városokat mérgező erőszakot. Leírni, hogyan élnek, vergődnek a magukra hagyott cigány és magyar családok. Számba venni az erőszak indítékait, okait, néven nevezve a bűnösöket. Nem csak az erőszak tényleges elkövetőit. Azokat is néven kell nevezni, akik ezt az aljas politikai játszmát folytatják, az erőszakot bátorítják, a bűnöst fedezik és védelmezik, rasszizmust hazudva a rendőröket megfélemlítik és elbizonytalanítják, lealacsonyítják a becsületes, tisztességben élni akaró cigány és nem cigány embereket.

Draskovics és Gyurcsány (aki azonnal kiállt a raszszista váddal a többségi társadalommal és a lelkiismeretes miskolci rendőrkapitánnyal szemben) meg jobban tenné, ha havas tájak és afrikai szafarik látogatása helyett beutazná Észak- és Kelet-Magyarország elcigányosodott, nyomorba süllyedt falvait. Nézzék meg a betört ablakú, vakolatukat hullató, emberi lakhatásra alig alkalmas házakat, járjanak a térdig érő sárban, a hajdani kertek között, ahol valamikor zöldség termett, gyümölcs, rozmaring illatozott, most meg rozsdás vas, autógumi és szemét borít mindent. Nézzenek bele ezeknek a tanulatlan és kiszolgáltatott embereknek az arcába, lássák meg a sötét vigasztalanságot. Nézzenek bele a szemükbe! Ezeknek a reményüket vesztett, jobb sorsra érdemes embereknek joguk van a munkához, az emberhez méltó, becsületes élethez, velük született, istenadta joguk, hogy természetesen vegyenek részt világunk, a társadalom körforgásában és életében. Vádaskodás helyett talán eljött az ideje a számvetésnek.

Fázsy Anikó
/orrás:MNO/