A váciak millenneuma

A millenneum ezer évet jelent.

1895-ben volt a magyar honfoglalás millenneuma.

2000-ben volt a magyar államalapítás ezer éves évfordulója.

1026-ban jött létre Szent István döntése nyomán a Váci Egyházmegye, éppen ezer évvel ezelőtt.

Szeptember 19-én szombaton erre emlékeztek az egyházmegyéből Vácra zarándokló emberek.

Nem szombaton kezdődött az ünnepségsorozat. Nem is egy nappal vagy egy héttel megelőzően.
Az egyházmegye fennállásának ezer éves évfordulójára három éve készül az egyházmegye közössége. A lelki felkészülést az "Élő kövek" helyi, de központilag irányított közösségi -lelkiségi alkalmai jelentették.

Aztán szombaton, 19-én egész napos búcsúi hangulat volt Vác városában, annak központi részét jelentő Constantin téren, a püspöki palota udvarában és minden talpalatnyi földön ami a székesegyház körül elterül.

Két csúcspontja volt az ünnepségnek szombaton.

Az egyik, a legfőbb a 15 órakor kezdődő püspöki szentmise az egyházmegye papjainak koncelebrálásával a püspök, Marton Zsolt atya főcelebráns vezetésével.

Aztán következett este fél nyolckor a sokak által várt produkció: Együtt építjük címmel megrendezett és eljátszott, tizenöt képben előadott misztériumjáték amely tisztelgett az elmúlt ezer év előtt.

A misztériumjáték koncepcióját Haáz Andreának, a rendezést Meskó Zsoltnak köszönhetjük.

Vajon van-e írás ami a fentieket életszerűen élethűen fel tudja idézni? Biztosan nincs, bár én is nagyon szeretném ezt megtenni.

Ha az ember dányiakkal találkozik a falunkon kívül, mindig nagy örömet okoz. Legalábbis én így vagyok ezzel. De biztosan más is.

Találkozzunk akár a fent nevezett esemény kapcsán a tér bármely pontján, bármely idejében, mindig mosolyra húzódik az ember szája falubélijének láttán.

Legyen ez a találkozás akár a szentmisén vagy akár a tér egyik pontján a forgatagban, történjen úgy, ahogyan azt sokan vártuk: a misztériumjáték előadása során, mindig melegséget érez az ember a szíve körül, barátságot, fennköltséget, életszeretet, reményt és azt a kimondhatatlan érzést, hogy az Isten velünk van. Hálát, köszönetet érzünk az ezer évért, hogy mi ennek az ünnepnek részesei lehetünk, hogy éppen most élünk, hogy éppen ilyen nagyszerű emberekkel együtt lehetünk.

Nem túlzás azt mondani, hogy mi szívünkben is felöltöztünk az alkalomhoz, melyben a játéknak, az előadásnak, hátterét a Váci Székesegyház adta.

Hátterét fizikailag is de leginkább lelkiekben, abban a történelmi látásmódban ahogyan ezt az ezer évet felcsillantották nekünk a szereplők és annak a legyőzhetetlen erőnek a tudatában ami mögöttünk van, ami bennünk van: Jézus egyháza örök, erős és elpusztíthatatlan.

Mindenre volt alkalom és idő ezer év alatt. A megsemmisítő törekvésekre éppenúgy mint az újjászületésre.

A balsorsra is és azt legyőző erőre, vagy inkább nevezzük ezt az erőt az Isten egyházunkat óvó kegyelmének.

Részlet ennek bizonyítékaként a tizenkettedik jelentből:

"A XX. század a pusztítás korszaka. (Kép: sorokban jönnek emberek, civilek, katonák, egymást támogatják miközben a költő mondja versét: Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.....

Az angyal válaszol:

"Amikor már minden megfeszül és elfordítja tekintetét az igazról, a szépről, Jézus akkor is köztünk jár és hitet tesz Isten igéjéről. A koncentrációs táborokban amikor váci cigány és zsidó gyerekek a gázkamrákra vártak, kérdezte valaki: Hol van most Isten? S valaki megadva a választ: Ott áll most közöttünk, fogja kezünket, s megy velünk az utolsó földi útra, s aztán átlépve az időn már, nekik ölelő karját nyújtja"

Megrázóan szép jelenet ez is, katartikusan igaz, erőt adó és végső igazságban, a legnagyobb távlatokat nyújtó.

Mennyi ilyen és hasonló jelenet volt a majdnem két órás előadás során.

Akik pedig mindezt megjelenítették a Váci Egyházmegye településeiből toborzott, jó lelkű emberek.

Nem mondom, hogy amatőrök, mert az amatőrség a hozzá nem értés rossz megoldása egy dolognak.
Nem voltak ők amatőrök, inkább elkötelezett hívő emberek, akik szabadidejük egy részét a misztériumjáték előadására fordították.

És tették ezt magas színvonalon, nagy élményt nyújtva a nézőnek, olyannyira, hogy nem csak kívülről szemlélő nézők lehettünk, hanem a mieinkért szorító, együttérző emberek is voltunk, akik a játék által indítva, azt bensővé is tehettük a magunk számára így azt érezhettük: mi is a színpadon vagyunk. Nincs ennél erősebb kapcsolat egy közösség tagjai között mint az azonosságtudat mert elemi erejű megjelenítése ez annak, hogy együtt érzünk mert együtt dolgozunk, együtt vagyunk tagjai egy nagyobb közösségnek a váci egyházmegye tagjaként és egy kisebbnek a saját egyházközségünknek.

Én mondhatom annak okán is, hogy előző napon a jelenetek próbáit megnéztem és láttam ott mindent, feszült izgalmat, esetlennek tűnő mozdulatot és határtalan igyekezést, a megfelelés próbakövének teljesítésére.

Nem csak fizikai teljesítmény volt ez. Nem csak a játék szintjén voltak jelen a szereplők, hanem az ügybuzgalom szerető jelenlétében is amikor a legnagyobb örömet a másoknak, nézőknek, nekünk történő ajándékozás adja.

Megajándékoztak ugyanis minket saját elkötelezettségükkel, szolgálatukkal, mint egy nagy Játék a Misztérium nélkülözhetetlen ministránsai akik nélkül nincs jelenet, nincs történet mert a jelenet saját lelkiségük, a történet pedig az egyházért való áldozatkészségük.

Egy többszáz emberből álló (talán négy- ötszáz) társaság jött össze néhány hónappal ezelőtt a Játék előadására és egy többszáz emberből álló közösség hajolhatott meg előttünk tisztelettel az előadás végén.

Mintha magát az egyházat az egyházi közösségeket szimbolizálnák a személyiségfejlődésükkel a szereplők, hogy emberek sokaságából egy megformált, közös értéktudattal rendelkező emberekké váltak.

Analóg talán azt is mondhatnám, hogy olyan volt ez amikor egy újszülött az egyházi szentségek felvételével, a jó példák hatására az ösztönös létből buzgó kereszténnyé válik, akik az egyházközösségüknek tagjaként élik az életüket.

Külön öröm volt számunkra a dányi szereplők jelenléte. Nem csak a "kötelező" udvariasság miatt mondom ezt hanem azért, mert jelenlétükkel erősítették a mindig állhatatosan hűségesek sorát, akik nem menekültek el a feladat elől.

Nincs más, mint befejezzem ezt a megemlékezést a Játék utolsó jelenetei egyikének kezdő sorát idézve, az Eucharisztikus himnusz kezdő sorát:

"Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat".

Jézus Krisztus győzelméről, a kereszténység győzelméről, az ember győzelméről, a lélek győzelméről, ezer év távlatának újabb győzelmeit remélve, tudva.