Hábel János emlékére

Az élet ajándék. Az élet időhöz és egy határozott időintervallumhoz kötött.

Az ember életének itt a földön egyszer vége lesz.

Milyen egyszerű és igaz állítás ez, milyen kézenfekvő és bő tapasztalatot nyújtó annak megszűnését mégis mily nehezen fogadjuk el.

Tudott és mégse megszokott. Mert ismétlődő és mindig állandó, időben és térben elrendezett, hiány és örök emlék.

Hábel János barátunk befejezte földi pályafutását és ez számunkra nem csak rendkívüli hír, hanem nehezen felfogható is.

Negyedszázaddal ezelőtt gyalogosan a gyümölcsös felé tartva, szép, napos, kellemes délutáni időben megálltam egy épülő háznál. Nem véletlenül. Megálltam, mert egy fiatal ember, egy ismeretlen, szokatlan kedvességgel, közvetlenséggel köszönt rám. Láttam szikla-szőke keménységét, erős, izmos testét, munkához szokott és munkában termett nemesült víg kedvét. Akkor láttam először Jánost és ez a találkozás negyedszázados barátság után megszűnt, a nélkül, hogy valaha egy rossz szót is mondtunk volna egymásnak.

Elszólította, magához hívta őt az Isten a maga titokzatos szándéka szerint.
Szükség van mindenhol építőkre. A mennyországban is! Így gondoljuk, így nyugtatjuk, így vígasztaljuk magunkat hittel remélve, hogy a jó szándékú emberek közel vannak a Teremtőhöz. Életükben is és életük befejezése után méginkább.

Utolsó ígéretét -mindig így tette ha meglátogatott- hogy folytatjuk beszélgetésünket ott ahol éppen abbahagytuk ha újra kiszáll a nagy teherautó nyergéből hazajőve egy kis pihenésre, de ezt már nem tudta betartani.

Megdöbbentő volt halálhírének tudomásul vétele.

Jánosban azt a dányi embert láttam, aki községünkbe költözve, teljes természetességgel tudott velünk, őslakosokkal kapcsolatot létesíteni, mert nemcsak lakhelyének, de természetes emberi közegének is tekintette Dányt, sokunknak szülőfaluját.

Választott szülő volt neki ez a hely, megtalált gyámolítóként a szülőfalu, mert szerette falunkat, mint gyermek az anyját, barát a barátot, azzal a fogadott fiúi szeretettel és tisztelettel akinek lelke mélyén gyökeret verve elevenen él a mi történelmünk, múltunk, életünk, és jövőnk, ahol éppen virágba borulni látszott számára sok-sok régi küzdelem, vándorlás, bizonytalanság után, az örökre megtalált jövő.

Jánossal sokszor beszélgettünk, órákig tartó diskurzus volt ez, mert eszme - csere is volt, vagyis gondolat-csere, vélemény-csere mely kíváncsiságba mindig új, ép és eleven maradt, befejezettséget soha nem ért.

Tiszteltem tudását, történelmi elkötelezettségét, vitális látásmódját, mely építő volt a számomra, akitől nem csak lelkesedést lehetett látni és tanulni hanem víg kedélyt, optimizmust és múlhatatlan reményt.

Nincs ékesebb példája egy ember lelke kitárulkozásának mint az, amikor gondolatait, érzelmeit, papírra veti. János sokat írt. Nem csak könyvet, novellákat, ébredéseket, látomásokat, összefüggéseket. Keresett új és újabb lehetőséget az emberi gondolat közlésére, mint pl befejezetlen műveként számon tartott Hét Vár kiadót, melyben összegyűjtött volna minden új és régi írást amely irodalmi értéket hordoz, gondolván Tóth Laci dányi költő verseire is.

Mondani sok mindent lehet, de leírni csak egy dolgot: az őszinteséget és a letisztult látásmódot.

Szépen látszik mindez Jánosnál A MAGYAROK címen írt könyvében, melynek alcíme Áldás és áldozat.

A könyv írói előszavában sok értékes gondolat van, mint pl az amikor a magyarságról, a magyarságtudatról szól. "Számomra magyarnak lenni nem csak azt jelenti, hogy itt születtem, és Magyarországon nőttem emberré, hanem azt is, hogy ha meghalok, az itthon legyen, e Kárpát-hazában, hol oly sok magyar vér áztatta a földet a haza és a szabadság védelmében".

János szívének utolsó dobbanása szeretteitől távol, idegen országban, munka közben történt.

Mégis hű maradt tiszta magyarságához, emberi küldetéséhez még halálában is, hűséges őseinek emlékéhez is mert magyar és dányi emberként az ősök honában, abban az országban lehelte ki a lelkét ahol messzi eleinek halott teste porlik, ahonnét elindultak hosszú évekkel, évszázadokkal ezelőtt az ősök a Kárpát-hazába, hogy majd egy késői utódban Hábel János barátunkban egyesüljön minden ami igaz, ami bennünket összeköt, ami eszme és valóság: a hitnek megvallása, a hazának szeretete és az emberségnek örök próbája.

János, míg élünk, nem felejtünk el!