Az izolációról

Emlékszem iskolai munkám során arra, hogy ha egy osztályban vagy akár annak kisebb közösségében, egy baráti társaságban egy gyereket elkülönítettek a társak, annak mindig rossz vége lett.

Az elkülönítés (elszigetelés) vagy idegen szóval mondva izoláció akkor keletkezik ha valakit nem tart egy közösség magához méltónak. Az okok különfélék lehetnek. Lehet, hogy különbnek tartja magánál, ez írígységet szül, vagy okosabbnak tartja (na! ez egy zseni, ne is foglalkozzunk vele) vagy alacsonyabb rendűnek, kisebb képességekkel rendelkezőnek. Oka lehet az izolálásnak a testi vagy lelki sérülésből adódó eltérés is.

Mondanám, hogy ez a törekvése az embernek vagyis, hogy másokat kirekesszen, elutasítson, netán a gyűlöletig fokozódó ellenszenvvé váljon számára valaki a mássága miatt, a tőlünk eltérő nézete miatt, talán az atavizmusból vagyis az ember ontogenéziséből, philogenéziséből, az egyed- és törzsfejlődésből maradt vissza ránk.

Egy baromfiudvarban a sérült állatot nem tűrik sőt meg is ölik az ép társak.

De hol vagyunk már ettől a foktól? A természeti törvények uralmától, a Darwini szelekciótól?!

Civilizációnk egy egészen más utat járt be előttünk, épített nekünk, mintsem ösztöneinkre vagy atavizmusunkra támaszkodjunk, ha egy probléma megoldása merül fel bennünk.

Ha a tőlünk, a mi szemléletünktől eltérő különféle eseményeket, más-más dolgokat, ideológiai, társadalmi nézeteket látunk, tapasztalunk azt úgy kell felfogni mint a dolgok különbözőségét a világ eseményeinek sorában, a társadalmi életnek egy-egy eltérő jelét, amelyben éppen annyi érték rejlik mint másban. Netán annyi érték mint bennem. Vagy még több!

Én biológia szakos tanár (is) vagyok, aki a biológiai tanulmányait nem ebben a politikai-társadalmi rendben folytatta.
Nem csak az előbb említett Darwin tanait ismertették meg velem szélsőséges értelmezéssel aminek az volt a lényege, hogy a létért (létezésért, életért) való küzdelem alakította és véglegesítette az élővilág mai állapotát.

Ha itt megálltam volna, akkor megragadtam volna, beragadtam volna egy ideológiai sáncba ahonnét nehéz kitörni, de tudom, hogy a világ folyton változik és a megszerzett alapprincípiumok, alapvető értékek el nem vesznek az emberben.

A döntés tehát úgy van előttünk, hogy az élet, ahogyan halad előre, mindig megkérdezi tőlünk, a sáncba maradtál-e vagy eszedbe jutnak-e még azok az elsődleges intelmek, tézisek, tanítások amelyek a családodtól, (később is, most is) a jó tanáraidtól, a számodra releváns (helyesnek, igaznak tartott) tanítóidtól, hitoktatóidtól származnak?

Forrongó, nem csituló hanem sokszor egészségtelen harc zajától terhes a politikai légkörünk, mint vihar előtt a fekete nehéz, hasas fellegek nehezednek ránk és fojtogatnak bennünket.

Ha valamikor, akkor most meg kell kérdeznem tőled kedves barátom, aki a facebook-on oly harsány hangon minősíted falus-társadat. A világot vagy annak egy részét másképpen látó felebarátodat. Sértőn és kirekesztőn. Izolálod.

Ki befolyásolja elsődleges módon a te véleményedet. Vagy akár az én véleményemet.

Ha a napi politikai csatározásokon nem tudsz átlépni, ha nem alakult ki a rád mázsás súlyokkal nehezedő tömegkommunikációval szemben egy saját vélemény, egy egészséges szembenállás, egészséges ellenállás, értékorientált vélemény, szilárd nézet mely egekből jön, a földről is jön, az imakönyvekből is jön és a lexikon-szerű egyetemes tudásból is jön, akkor te barátom a sáncba maradtál. Az árokba. A mély árokba.

Te magad különíted el magadat (nem a többitől, nem is a többségtől) hanem az igazságtól. A megtépett igazság olyan mint a sebesült oroszlán, visszatámad.

A saját magunk elkülönítése a mások becsmérlése egy olyan kötelék, kesze-kusza pókháló, amelyben nincs meg Aradné fonala, hogy visszataláljunk a kiinduló pontra.

Ez fájdalmas izoláció, amelynek csak te vagy az oka. Te és senki más.

Tedd meg az első lépést, hogy kitalálj saját magad szőtte hálóból. Szerezd meg Aradné fonalát, hogy visszavezessen a józan létre.

tedd az alábbit!

Minden nap, vagy minden héten mondd a melletted állónak: "béke veled".

Ha ezt ki tudod mondani, hogy "béke veled" és igaz szívből mondod, akkor a te békességed rá száll a másikra és a melletted állótól is békességet kapsz.

Ennyi békével, ennyi békességgel rendelkezve már csak elégnek kell lenni ahhoz, hogy -legalább- ne sértsem meg a másikat. A más nézetet vallót. A más politikai platformon lévőt. Az okosabbat vagy a kevésbé okosat. Az EMBERT.

A béke nem tűr kirekesztést. Nem tűr izolációt sem a választás előtt sem után. (Mármint az országgyűlési választás után).

Mily nagy csalódással és szomorúsággal látom az elektronikus sajtóban (facebook) amikor dányi ember a dányi embert kirekeszti. Nyomdafestéket sem tűrő szavakkal! Elhatárolódik tőle. Még a közelében sem engedi a másikat. Ócsárolja. Lehülyézi.

Ítélkezünk? Mások felett mindig és magunk felett soha?
Nincs jól ez így!

Jól emlékszem (talán jól, hiszem, hogy jól) amikor a rendszerváltás ideje körül egy fiatalemberekből álló párt azt mondta az országgyűlésnek, hogy állítsunk fel magunknak egy tervet. Egy béketervet.

Legyen ez olyan mint az egyik európai ország polgárháborújának véget szakító terv, amikor azt mondták az egymással szemben álló harcosok, hogy legyen köztünk ezután béke. Békesség. Ne használjunk aljas fegyvereket egymás ellen, mert mindannyiunknak ugyanaz a célja: szebbé, jobbá tenni ezt az országot.

És mi is azt mondjuk: ha valaki nem arra törekszik, hogy jobbá, igazabbá, testi-lelki békességben gazdagabbá tegye ezt az országot, ezt a népet, ezt a nemzetet, akkor ő legyen méltó az izolációra.

Míg a bűn, a mások izolációjának bűne terheli.

És ha kimondják rá, mint ránk a gyónás végén: ego te absolvo.

A társadalom feloldja az ő kirekesztését. Még ha ezt saját magának okozta akkor is.