Iskolás dolgaink

Közéleti szerepekről szeretnék szólni, némi iskolás utalással.

Az iskola mint egy nagyon fontos intézmény nem önmagáért van. Az iskolában tanítás-tanulás-nevelés egysége szerint zajlik a munka. Nem az iskola kedvéért, vagyis nem azért, hogy az iskola megmaradjon magában és magának mert ezt a latin közmondás szépen, találóan fejezi ki. Non scola sed vitae discimus. Igen, nem az iskolának hanem az ÉLETNEK tanulunk.

Magyarra fordítva, nem azért járunk iskolába, hogy érdemjegyet kapjunk, bizonyítványt, hanem azért, hogy az iskolában tanultakat az életben tudjuk alkalmazni. Az iskola nem puszta ismeretátadó és ismeret befogadó intézmény hanem olyan társadalmi képződmény ahol gyermekként tudjuk legelőször megtanulni, megtapasztalni milyen a valóságos élet, pontosabban szólva, ebben a valóságos életben mire van szükségünk, hogy elhelyezkedjünk benne. Gond nélkül. Vagy kisebb-nagyobb gondokkal ugyan, de azzal a képességgel, hogy ezeken a gondokon (és minden más gondon) át tudjuk magunkat segíteni.

Életképességre kell, hogy neveljen az iskola.

Hogy nem ilyen és a fentiek egy jobbára elméletileg létező, iskolai dokumentumokban, célokban és tervekben leírva van csak jelen, sok olyan konfliktusunknak a forrása, ahol az elmélet elszakad a gyakorlattól, a valóságtól.

A magyar iskolarendszer még mindig nem találta meg a helyes és kiterjedt módszerét annak és formáját sem, hogy az életre, a gyakorlati életre neveljen, ennek intézményes kerete legyen.

Az elméleti ismeretre és tudásra természetesen szükség van, de hogy ezt a tudást milyen módon adjuk át a gyermekeknek, az teremti meg a választóvonalat a modern iskola és a hagyományos iskola között.

Az ismeret puszta léte (a fejben) vagyis a lexikális tudás elég lehet egy tv vetélkedőben a jó szerepléshez de kevés ahhoz, hogy az élet kihívásait abszolválni tudjuk, helyes válaszokat adni az előttünk álló feladatokra. A lexikális tudás nem hátrány -a félreértések elkerülése miatt mondom- azoknál akik az életben ennél még többet tudnak vagyis a gyakorlati alkalmazásra is képesek.
Jó szakemberek lehetnek ezek, orvosok, mérnökök, tanárok, akik kiemelkednek a társaik közül.

Az iskolai oktatás egy tömegjelenség, azaz sok gyermeknek (ideális esetben minden gyermeknek) meg tudja teremteni a képességét ahhoz, hogy az elmélet és a gyakorlat valóságos egységben legyen.

Ez nálunk, a mi oktatási rendszerünkben nagyon akadozottan működik.

Miért van az, hogy egyes iskolákban sikerrel tudják megoldani azokat az akadályokat amelyek más iskolákban az iskola ellehetetlenítéséig fajulnak.

Nyilván azért, mert az ismeret-átadás-átvétel rendszerében tud a sikeres iskola olyan eszközökkel és módszerekkel operálni amelyeket más iskolában nem alkalmaznak. Pedig megvan annak módja, hogy alkalmazzák.

A magyar iskolarendszer sem halad jó irányba, mert nem tudja kiküszöbölni a hátrányos jelenségeket amelyek megléte az iskolai oktatásban jelentkeznek. A szakadás már az alsó tagozatban jelentkezik mely később sem tűnik el hanem halmozottan fokozódik.

Az iskola szelektív, erősíti azokat a tanulókat akik jó körülményekkel felszerelve érkeznek az iskolába és tovább rontja azoknak esélyeit akik hátrányos helyzetből jönnek. A hátrányos helyzetnek számos példája van, lehet szociális eredetű, anyagi jellegű hátrány de lehet éppen regionális is, nyelvi és etnikai, sőt szemléletből eredő is többek között.

Az iskolába érkező gyermekek a társadalmi egyenlőtlenség kézzel fogható példái.

Európában egyedülállóak vagyunk abban az értelemben, -hogy csak egyet említsek- ahol a családi háttér olyan mértékben határozza meg a tanulók előmenetelét, sorsát mint nálunk. Az iskola ezt a hátrányt nem tudja eltűntetni, nem tudja kiegyenlítve egy szintre hozni a tanulás esélyeiben, nem tud kompenzálni.

Az iskola a családra hagyatkozik minden értelemben. Jobban mint annak lennie kéne.

A mi iskoláiknak un komprehenzívnek kellene lenni, vagyis mindent összefogónak, minden élethelyzetre tudnia kellen válaszolni és nem -ilyen értelemben véve- fogyatékosnak lenni, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek, széttárjuk karjainkat megadó módon.

A "mindent összefogó" személet hiányzik a társadalmi közéletből is.

Az iskola képezi-e le a társadalmunkat vagy a társadalmi gyakorlat hat vissza az iskolára, nyilván nem kérdés, mert a kettő egymással összefügg. Iskola és társadalom.

A napjainkban folyó társadalmi ellentét az országgyűlési választással került a felszínre, irtózatosan nagy további rombolással a békés teremtő egyensúly esélye helyett, igen nagy kockázataként a jövő alakulását tekintve. Hogy ez sajnos nem egyedi jelenség, -mert, hogy mi van máshol az nem magyarázza meg a helyzetünket- hiszen a magyar történelemben ez nem példátlan eset.

Nem mondhatjuk el magunkról, hogy mi valójában egységes ország (nemzet) vagyunk, ahol a nézetellentétek áthidalhatók, sőt revelatív módon még erősítők is lehetnek abban az értelemben, hogy hozzájárulnak annak a helyes útnak megtalálásához amely ezt követően a kialakuló közös akaratban majd serkent bennünket a mindennapi életben.

Az iskoláink diszfunkciós működését látjuk viszont a különféle pártok harcaiban, nem mintha ennek okozója az iskolában folyó munka lenne.

Viszont az iskolában kellene megtanulni (megtanítani) és gyakorolni a demokráciának azon elemeit amelyen sikeres országokban az egész rendszer nyugszik. (Ha mára demokráciánál jobbat és sikeresebbet ma nem ismerünk de nem azért mintha a demokrácia lenne a társadalmi élet non plus ultrája).

Ehhez vagyis, hogy az iskolai rendszer a helyes utat megtalálja melyen a demokratikus és felelősségteljes magatartás nyugszik, minden esetben vállaló, a feladat elvégzéséhez kellő tárgyi és személyi állománnyal rendelkező iskolákra lenne szükség.

Ha igaz, az a latin közmondás amelyet az elején leírtunk, hogy az iskolának az életre kellene tanítani akkor az is igaz, hogy a társadalmi élet az iskolának jó modellje legyen.

Költői kérdés csupán, hogy vajon milyen eseteket látnak a most már értelmükben nyíladozó gyermekek, vagy azok is akik már fel is fogják értelmükkel a mai politikai kultúrát (amely egy anti-kultúra és aminek a demokráciához semmi köze sincs) amely hemzseg azoktól a nem kívánatos jegyektől amelyek az életszemlélethez adnak példát. Rossz példát.

Látjuk, nem csak iskolai kudarcok vannak és nem csak iskolai tehetetlenségek egy jobb társadalom alapjainak kialakításához, hanem társadalmi disszonanciák is vannak egy jobb iskolai rendszer működéséhez.

Az iskola rendelkezik prioritásokkal. Mindig is rendelekezett.

Ma elsőbbséget élveznek az iskolákban az un alapvető kompetenciák.
Ilyen a szövegértés, a matematika és a természettudomány.

Kiemelt készségek a tanulói alkalmazkodó képességek, a problémamegoldás és a kreativitás. Ezeket összefoglaló néven adaptív készségeknek mondunk.

Vannak globális küszöbök, mint pl az angol nyelv, a digitalizáció ismereteés gyakorlata valamint az interkulturáció (a kultúrák helyes kezelése).

Feladat van bőven az iskolában. Még a sok sebből vérző magyar iskolarendszerben is.

Ehhez viszont a társadalomnak jó példát kellene mutatnia. Azzal is, hogy kultúráltan viselkedik a még oly kiélezett helyzetben is mint az országgyűlési választás.

Abban is természetesen, hogy megteremti az oktatás irányításának intézményi és személyi feltételeit.

Önállóságot ad az iskoláknak és biztonságot a működésükhöz.

Nem tűri el a társadalmi szelekciót sem vallási, sem területi sem szociális értelemben. Ugyanakkor biztosítja az iskola és a gyermek szabadságjogait és megteremti ezek gyakorlati terepeit.

Tudva azt, hogy a társadalom mintát szolgáltat a gyermeknek, ifjúságnak de mintát ad a közéletben mindenkinek, különös tekintettel kellene lenni működésében annak tisztaságával, erkölcsösségével, igazmondásával a szavaiban is legfőképpen a tetteiben is.

Ha komprehenzívnek vagyis összefogónak kell lennie az iskolának, esélyt szolgáltatni mindenkinek, hogy képességei szerint lépjen tovább alkotó életének színtereihez, méginkább összefogónak kellene lenni a társadalomnak is annak globális működésében és minden alrendszerében, beleértve a politikai alrendszert is.

Sajnos ezen utóbbiról ezt ma nem mondhatjuk el.