Halló magyar......

Dobos Attila civil foglalkozását illetően fogorvos volt. Hobbiját tekintve énekes, zeneszerző, (de ez sem csak hobbi szinten) férje Mary Zsuzsinak aki táncdaléneklésével ötven évvel ezelőtt!!?? mindannyiunk szívébe belopta magát.

Én nem vagyok zenerajongó, nem volt kedvenc zenekarom amely után mentem,
nem gyűjtöttem képeket sem színészekről sem futballistákról, szalvétát vagy gyufacimkét (még bélyeget sem) én társaimmal együtt, korosztályom tagjaival, az ötvenes, hatvanas évek diáktársaságával, egy másféle hobbinak hódoltam, vagy más területnek voltam rabja, helyesebben szólva talán szolgája.

Primitívnek mondják ma talán akik ezt olvassák, hogy én teheneinket legeltetve, vagy az istálló tisztaságáért is felelve, a mezei munka vonzásában (igen vonzásában és szelíd kényszerében) és az önfeledt játékban (Bucikával, Hamóval, Duhajjal, Deákkal, Bornyásszal meg másokkal) éltem tízes éveimnek feléig, a hatvanas évek küszöbéig a múlt században..

Mai szemmel nézve bizonyára sok dologból kimaradtam, egy feszes neveltetésű normakontrollban éltem, melyet a szülő ház és a falu tekintélye követelt meg. Család és Templom.

Nem volt ez érzelmektől mentes élet.

Hogy ennek tanúbizonyságát adjam régi emlékeim egyikét elevenítem fel, a sok közül, egy nyárközepi mezei munka emlékét még ma is hordozva, amikor a mellettünk lévő szántóföldön szintén saját földjeiket művelő egyik dányi család, tőlem egy kicsivel idősebb gyermekével azon versenyeztünk, ki tud több verset mondani, ki győzi le verstudásban a másikat. Hangosan átkiabálva egymásnak vívtuk az elmepárbajt, a felnőttek szelíd mosolya bizonyította, nincsenek ellenvetéseik, hogy mi nem húztuk magunk után néhány percig a gereblyét ha találkoztunk, kivonva magunkat a munka alól. Mert az nagy bűnnek számított volna. Léhaságnak, munkakerülésnek, sőt hazugságnak is tartották a munkakerülést, és ezt a falu munkafegyelme nagyon megkövetelte.

Nem véletlen, hogy a magyar társadalom gerince akkor roppant meg amikor a parasztságot felszámolták. Amikor a mezőgazdaságból is iparszerű üzem lett.

A magyar paraszt -mely nekem életem legzsengébb és legtanulékonyabb korszakában egy bölcs, soktudású, élénk észjárású emberi mintát közvetített- minden körülmény között helytállt, sőt példásan helytállt még a harcmezőn is és ezt számtalan visszaemlékezésből tudtam meg. Disznótorok mesés emlékű estjein, baráti danolászások közben, vagy egyszerűen elmesélték a lovas kocsi bakján mellettem ülő szüleim, nagyszüleim, míg a mezőről vagy éppen a péceli piacról hazafalé tartottunk, még az álmosan, egykedvűen poroszkáló lovak gyeplőjét sem kellett megmozdítani, hogy jobban szedjék a lábukat.

A hatvanas évek megfordították a magyar sorsot.

Azt hitték a politika csinálói, hogy előbbre léptünk, de az élet ezt nem bizonyította be a mai napig. Ha persze mérlegre tesszük a civilizációs ártalmakat (és előnyöket is persze) a magyar paraszti társadalom hagyományos értékeivel akkor a ma már többségben lévő x, y, z, alfa stb generáció tagjai még elképzelni sem tudják az ötvenes hatvanas évek eseményeit. Vagyis a mérlegnek nincs szerepe.

Mi lenne az összevetés végeredménye talán nem is vitás azoknak akik nem éltek a régi magyar vagy dányi, falusi világban. (Én is csak világháború utáni 15 évre gondolok.) Az élet nagyon elsodorta nem csak az aligmúlt történelmi eseményeket a mától, hanem meg is változtatta (gyökeresen) az embereket.

Lehetett volna-e olyan szakadékot vájni a magyar rögvalóságban (szó szerint értendő a rög) mint amilyent most tapasztalunk, azt csak azzal lehetne bizonyítani (egyik vagy másik irányba), ha át tudnánk élni (akár néhány percre is) a régi világ morális, szakrális, dicső magyar múltba rögzült emlékeit. Még akkor is, ha az a "régi dicső magyar múlt" nem is volt sokszor olyan nagyon dicső. DE ezt nem tudjuk megtenni.

Egy dolog bizonyos és éppen ezért az egyért írtam le a fentieket is.

A hazaszeretet és ezzel mindig együtt "futó" hitbéli meggyőződés, ezáltal és egy szóval mondva az érzelmi kötődés hazához, földhöz, templomhoz, iskolához, messze meghaladta azt amit ma látunk, tapasztalunk.

Ez pedig végzetesen eldönti a történelmünk sorsát. Nem tudjuk milyen irányba, de a hit- és erkölcs-hű magyar paraszt érzésvilága szerinti életbe biztosan nem.

Vagy mégsem keserű ennyire a pirula amelyet lenyeletnek velünk?

Ezért is említettem Dobos Attila nevét, hogy a reményt megcsillantsam.

Dobos Attila szövegével és zenéjével megírt egyik dal hála Istennek újra meg- megjelenik még az interneten is. (Amerikába szakadva írta biztosan).

A dal címe: Magyarok világhimnusza.

A szövegének első két versszaka így hangzik:

Halló magyar! Hol vagy? Felelj!
Halló magyar! Hallom felelj!
Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld!
Zászlaja még ma is piros-fehér zöld!

Halló magyar! Kárpát felelj!
Halló magyar! Erdély felelj!
Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld!
Szívedben megmarad piros-fehér-zöld!

Aki a szántóföldeken a másik embernek (gyereknek) átkiabálja Arany Jánost, Petőfi Sándort, Eötvös Józsefet, Adyt és többtucatnyi magyar költő valamelyik versét, annak szíve nem csak nagyot dobban a dal hallatán, hanem könnye is kicsordul.

És aki mást kiabál át egyik táborból a másikba a politikai színtereken mely becsmérli, lekicsinyli a másképpen gondolkodó embert az....... vajon mit könnyez meg.

Ne legyen senkinek semmiféle reménye, hogy majd az Ítélőszék előtt megússza a felelősségre vonást. A népek, nemzetek ítélőszéke vagy (ami még ennél is fájóbb lehet) az Ég ítélőszéke előtt.

Legyen az a boomer, x, y, z vagy alfa generáció tagja!