500 azaz ötszáz (5)

Mohács, egy korszak lezárása.

1526 augusztus 29-én, Keresztelő Szent János fővételének napja gyászos nap nekünk azért is, mert a magyar vitézi rend, a főpapi kar, a király és tízezerszámra a csatatéren pusztuló ember vére ma is felkiált hozzánk. Panaszosan, kérdőn, vádlón, véresen, vagy csak bizonytalanul, hová lett, mivé lett országunk.

Virágzik-e a nemzet, élnek-e még a hősi tettek tudatban, szokásban, emlékezetben?

Vagy feledésbe ment minden mert a hősi emlékű nemzet Mohácson ontott vére által öntözött föld kifakult, kiszikkadt, kiszáradt, mára és egy 21-ik századra elmúló belső önazonosság vesztésre jutott?

Emlékeznek-e az ötszáz év utáni magyarok a hősökre, áldozatokra, kik bár emberi gyengeségeik és hibáik ellenére a további történelmi idők biztos megalapozására siettek meghalni, vagy futnak ma is az ábrándjaik után a késői utódok, feledve múltat, a bizonytalan alapokra építő jövő ingatag képében.

Talán harcolnak, küzdenek ma is, maguk is ábrándjaikért, vélt szabadságért, jólétért, egymással is versengve, vitázva, vagy mint magyar átok viselve, hordozva a szétszakítás egymást pusztító gyökereit, mely bizonytalan jövő látképét vetíti elénk. A régi rossz emlékek átkától görnyedve, gyűlölködve, egymás elvesztésére törekedve egy túlkapásoktól sem mentes hamis illúziót kergetve élünk. Ma is.

Mohácsnak ugyanaz a tragédiája mint ezt követő századoknak, a mai napokig. A megbékélés hiánya. A bizalmatlanság kénköve. A nádszálmódra hajladozó jellemű gyengeség. A bendősovinizmus. Az együttérzés hiánya. A kiterjedt gondolkodás nélkülözése.
A szavak és tettek diszharmóniája, a lélek háttérbe szorítása. Valójában egy ki nem mondott de ezerszám bizonyított elfordulás vallástól, hittől, egyfajta rejtett materializmust híg futurizmust hordozva.

A mohácsi csatavesztés oka a politikai bajokból, a vallási bizonytalanságból és a válságból eredt.

A társadalmi közviszonyok züllödtségéban, az egymással szembeni indokolatlan ellenségességekben, a pártviszályok áthidalhatatlanságában, a közpénzek határtalan elszórásában és a kivételezettségben kiterjedt magyar közélet nemhogy a török támadást, de önmaga túlélését sem tudta volna biztosítani.

Európa is forrongott!

Nem volt az országnak vezéregyénisége aki feddhetetlen jellemű, hajlíthatatlan igazságérző, aki a nemzetet össze tudta volna tartani és céltudatosan vezetni.

Falták a pénzt a nagyurak, az egyházak, sűrítve a nép keserveit.

A király, II Lajos fiatal, mindössze húsz éves volt. Tapasztalatlan ember, akinek a neveltetése is enyhén szólva ellentmondásos volt.

Azt mondja róla X Leó pápa, hogy Lajos egy csodásan jó lelkű ember, mások angyali jóságát emelik ki, jóindulatát, kegyességét, bőkezűségét is említve.

Amikor haditanácsot tartott határozott volt és fejedelmi megszólalás jellemezte. Királyi típus!

Mit ad a családi ház modellje neki? Léhaságra nevelte, az érzéki élvezetek túlhajszolására, felelőtlenségre.

Minden látásmód kérdése?

Minden bizonnyal belőle is lehetett volna jó uralkodó, hazáját szerető ember akit az alattvalók tisztelnek.

Mivel elődei elherdálták királyi vagyont szinte szegénységre jutva kiszolgáltatott életet él. A külföldi látogatók meg is jegyzik a király környezetének méltatlanul szegényes voltát. Azt is említik, hogy a betevő falatért is kuncsorognia kellett oly nagy szegénységben élt.

Nyilván tekintélye is csorbát szenvedett az anyagi erők hiányában, ezért a csatára való mozgósítása is sikertelen vagy csak félsikerekkel végződött. Így van ez amikor a "kiskirályok" uralkodnak.
A királyi fenség sokszor csak cím, de a királyi hatalom csak árnyékhatalommá válik.

A csatavesztésnek számos, ma is nyomon követhető okai voltak.

A magyar sereg létszáma szinte töredéke volt a szultán seregének. 20 ezernyi magyar állt szembe 60 - 80 ezer törökkel.
A harcosok felszereltségének színvonala is a törökök javára billentették a mérleget.

A magyar sereg több területből tevődött össze. Volt királyi, főúri, főpapi sereg és voltak külhoniak is.
A nemesség nem merte hadba szólítani jobbágyait, vagy ha igen, akkor nagyon mérsékelt számban.

A török sereg kiképzett harcosokból, jól fizetett zsoldosokból állt, akiknek a csata mindennapi gyakorlat része volt, a zsákmány pedig győzelem esetén a zsold többszöröse lehetett.

A törökök fő ereje a tüzérség volt valamint a profi harcos kiméletlen janicsárok ezreiből állt.

A magyarok 80 ágyúja -mely egyrészt kis hatótávolságú volt, másrészt akadozva működött- szemben a török nagy hatótávolságú 300 ágyújával felbillentette az egyenlőség mérlegét.

Nem volt a magyar seregben kellő harci fegyelem. Az első török ágyútűz után jó része rögtön futásnak eredt.

A király bizonytalan szavai jól jellemzik a helyzetet: "félő, hogy az emberek gondatlansága és egyenetlensége, ne mondjuk gyávasága, végső romlásba hozza országunkat."

Jól láttatja a helyzet zavartságát I Zsigmond lengyel király amikor követei által azt üzeni: "hagyjanak fel a nagyurak a kölcsönös gyűlölködéssel és ellenségeskedéssel és fogjanak össze a királyuk, a hazájuk és a maguk megmentésére."

A magyar főurak kétarcúságot tanúsítottak a csata kimenetelét illetően. Egyszer az elkeseredés hangján, máskor a túlzott önbizalom hangján szóltak.

Hiányzott a magyar seregből a fűtött hazaszeretet mely oly sokszor a kisebb haderőt is pótolta és győzelemre vitte a csatát. (Hunyadinál ezt sokszor látjuk).

Ezzel szemben a törököket az iszlámmal szembeni rajongás és ennek érdekében a vakmerőségig is elmenő harci kedv jellemezte.
A törököket két fiatal vezette. Az egyik a 32 éves szultán volt, a másik a 33 éves Ibrahim nagyvezér.
Ezzel szemben a magyaroknak nemhogy karizmatikus de még csak jól képzett vezetője sem volt.

A magyarokat a csatát illetően is a széthúzás jellemezte.
Ennek egyik példája az erdélyi vajda. Szapolyai János ingatag magatartása volt, amelyet némiképpen ment az ellentétes előjelű királyi utasítások sora.
Egyes elemzők azt vallják, hogy Szapolyai János, a legtehetősebb magyar főúr, erdélyi vajda "történelem itélőszéke előtt nem fog mentségre találni".
Szapolyait azzal is megvádolták -okkal, ok nélkül, de a későbbiekben bizony
ítottan- hogy a szultánnal együtt működik a haza elvesztésén, ezzel előkészítve a török által segítendő saját magát királlyá koronázását.

Kétségtelen, hogy a vereség egyik oka a magyar sereg vezetésére alkalmatlan személy kijelölése. Igaz, számos vezető tisztségű királyi ember mentette ki magát a megbízatás alól, míg azt kényszeredetten Tomori Pál érsek el nem vállalta.

Sajnos sem Tomorinak, sem másnak nem volt tudása a törökök valódi erejéről. Sem létszámáról, sem felszereltségéről, sem hadrendjéről.
Ráadásul a csata színterét is rosszul választották meg.

Egy sík területen helyezkedett el a magyar sereg, szemben vele a törököket egy domb védte. A magyarok mögött a Duna mocsárvilága húzódott mely ugyan a támadástól védett, de elvágta a menekülés útvonalát is.

Túl korán, már a reggeli órákban harcra készre felállították a magyar sereget, holott a csata csak délután kezdődött.
Félénkség, fáradság lett úrrá a magyar seregen, talán nem is a harcra hanem a megfutamodásra készen némelyek részéről.

Rosszul választották meg a hadrendet a magyarok, eltúlozva az idő előtti támadással és túlbecsülve az átmeneti sikert.

Az első ütközetben elesett az esztergomi érsek, a váradi, pécsi, győri, csanádi és a boszniai püspök.
Elesett az ország zászlót vivő országbíró, több a király körül lévő főember, sok nemes, sok előkelő, magyar,cseh, morva nemesek sora.

A csata előtt mondta a fiatal, lelkes váradi püspök az alábbi szavakat:

".. a csata napja 20 ezer Krisztus vallásáért megölt mártíromságnak napja lesz, kiknek szentté való avatása ügyében járjon majd el a magyar kancellár".

Olyan nagy vereség érte az országot Mohács mezején, melyből kevés van a nemzetek történelmében és a siralmas következményben mely másfél századon át tartott.

A török kegyetlenül bánt a csatában és a csata után is a magyarokkal. A túlélőket is felkoncolta, Tomori Pál érsek levágott fejét pedig lándzsára tűzve hordták körül.

A levágottakon túl több mint 200 ezer ember viselte a vereség keserű következményeit.

A török nemsokára elfoglalja országunkat, ezzel kezdetét veszi a nemzet kínos szenvedése, a teljes anyagi elszegényedés és erkölcsi züllés.
A király, II Lajos halálával a leigázott és kifosztott nemzetet rettenetes pártharcok sorvasztották.

II Lajosnak nem született gyermeke.
Véres trónviszályok következtek.
Báthori nádornak írták együttérzően, hogy " a viszály békeidőben is veszedelmes, de amikor az ország mások uralma és befolyása alatt áll, még veszedelmesebb."

A viszály ma is jelen van köztünk.
Mint ahogyan magyar viszonyokra utalóan kezdtük ezt a fejezetet, ugyanúgy magyar viszonyokra világítva fejezzük is be.

A Mohácsi vész ötszáz évvel ezelőtt történt.

Vajon az emlékező mai magyar társadalom szívében, lelkében hogyan él egy fél évezred emléke.

Ez fogja minősíteni a nemzet lelkének mai állapotát.